logo

XXIII Junius AD

Diplomáciai kapcsolatok a polgárháborúban.

Rómát bizonyos fokig a traumái tették naggyá, illetve az, hogy a történelmi traumákra milyen választ tudott adni. Nagy, „honvédő" háborút többet is kellett vívnia ellenségeivel, elég csak a gallokra vagy a punokra gondolnunk, olyan helyzet azonban, hogy római álljon szemben rómaival, csak a Kr. e. I. században következett be. Ennek az addig nem látott eseménynek a jelentőségét jól mutatja, hogy belőle és az utána következő katonai és politikai rendezésből sarjadt ki a római irodalom legragyogóbb korszaka, Augustus korának irodalma.
Ennek az aranykori irodalomnak legjelentősebb alkotói, Vergilius és Horatius éppen a polgárháborúval és következményeivel való szembenézés jegyében alkották meg klasszikus műveiket. A polgárháború mint művészi téma az utánuk következő nemzedékben sem halványult el. Az ezüstkor legjelentősebb eposzköltője, Lucanus szintén a Caesar és Pompeius közötti háborút írta meg Pharsalia című eposzában.

A Caesar és Pompeius közötti kommunikáció azért is különös jelentőségű, mert korábban Caesar leánya révén családi, após és vő kapcsolatban álltak. Nekik azonban nemcsak egymással, hanem a senatussal és a különböző érdekcsoportokkal is érintkezniük, tárgyalniuk kellett. Egymással szemben azonban a teljes elutasítás stratégiáját követték, Caesar legalábbis ezt sugallja A polgárháborúról szóló emlékiratában. Magáról azt állítja, hogy meg volt győződve arról, követeket kell küldenie ellenfeléhez, annak ellenére, hogy ezt a gyengeség jelének értelmezhetik.
Eszébe idézte ugyanis azokat a szavakat, amelyeket Pompeius mondott: „őt az sem riasztja el, amit Pompeius nemrég a senatusban mondott: aki máshoz követet küld, az elismeri a másik fensőbbségét, és elárulja a maga félelmét: (Caesar, A polgárháborúról, 1, 32.) Véleménye szerint „ez gyenge és alacsony gondolkodásra vallott". Ezt azonban a senatus támogatása sem tudta elérni, mert „senki nem vállalta a kiküldetést, főleg félelemből utasították vissza a követi tisztet", aminek oka Caesar szerint az volt, hogy Pompeius mindenkit az ellenségének nyilvánított, aki Rómában maradt. Később Caesar beszámol egy újabb kísérletről, mert amikor megtudta, hogy a Pompeius oldalán harcoló

Scipio Macedoniába érkezett, Caesar, nem feledkezvén meg korábbi elhatározásáról, elküldte hozzá Clodiust, aki jó viszonyban volt vele is, Scipióval is, és akit Scipio ajánlatára kezdettől fogva baráti körébe fogadott. Caesar levelet és szóbeli megbízást adott neki, amelynek lényege a következő volt: ő a béke érdekében már mindent megkísérelt; az, hogy semmit nem ért el, véleménye szerint azoknak hibája, akiket eddig a közvetítéssel meg akart bízni, ezek ugyanis attól tartottak, hogy üzeneteit nem a megfelelő időpontban terjesztik Pompeius elé.
Scipiónak azonban olyan tekintélye van, hogy nemcsak azt adhatja elő nyíltan, amit Pompeius jónak lát, hanem sok esetben szemrehányást is tehet neki, s tévedését kiigazíthatja; különben is önálló hadseregparancsnok, és nemcsak tekintélyével, hanem hatalmával is féken tarthatja. Ha így tenne, egyedül neki köszönhetnék Italia nyugalmát, a tartományok békéjét, a birodalom boldogulását. Ezeket a javaslatokat Clodius átadta neki, és úgy látszott, hogy az első napokban szívesen is hallgatta; Favonius szemrehányásai miatt azonban, ahogy erről a háború végeztével értesültünk, Scipio később már tárgyalásra sem engedte, így Clodius dolgavégezetlen visszatért Caesarhoz. (3, 57.) (Caesar A polgárháborúról című művéből vett idézetek Ürögdi György fordításai)

Később Caesar még tárgyalt olyan katonai vezetőkkel, akik Pompeius oldalán álltak, igazi áttörést azonban nem sikerült elérnie. Emberei, Acilius és Murcus levélben értesítették a Pompeius-párti „Libo és Bibulus kívánságairól", akiket tárgyalásra hívott, de csak az egyikük jelent meg, ami már eleve rossz előjel volt. Libo ugyanis azt mondta, a másik meghívott, Bibulus azért nem jön, mert korábbi sérelmek miatt olthatatlanul gyűlöli Caesart. Libo aztán kijelentette, hogy „Pompeius leghőbb vágya ma is az, ami mindig volt: egyezzenek meg, és tegyék le a fegyvert, de erre neki [...] nincs felhatalmazása, mert a haditanács határozata a döntést minden fontos ügyben Pompeiusnak engedte át. Ha azonban megismeri Caesar követeléseit, Pompeius tudomására hozzák őket, aztán majd sürgetésükre személyesen fog dönteni." (3, 16.)
Ő mindenesetre fegyverszünetet kért, de ez a kérés kevéssé érdekelte őt, s „Caesar azt kívánta, hogy biztonságban követeket küldhessen Pompeiushoz, Libo és Bibulus vállaljon kötelezettséget, hogy fogadják a követeket, és Pompeiushoz vezetik őket: (3, 17.) Libo ettől elzárkózott, a követek biztonságát nem szavatolta, s ebből Caesar arra következtetett, hogy csak időt akar nyerni, így belátta, hogy a közvetítők révén nem fog tudni kapcsolatba lépni Pompeiusszal.

Különösen nehézzé tette a felek közötti párbeszédet a kölcsönös bizalmatlanság és a számos atrocitás. Szintén Caesar visszaemlékezései közt olvashatunk arról, ahogy a szemben álló felek barátkozni kezdenek:
„A két tábort, Pompeiusét és Caesarét csak az Apsus folyó választotta el; a katonák gyakran- beszélgettek egymással, hallgatólagos megegyezéssel egy dárdát sem hajítottak egymásra" Ezt az alkalmat meg is ragadta Caesar, s megpróbált egy szószóló révén kapcsolatba lépni az ellenfél katonáival. Legatusát, P. Vatiniust a folyó partjára küldte, „és megbízta, hogy olyasmiről beszéljen, ami leginkább szolgálhatná a béke ügyét: Vatinius „könyörögve beszélt a maga és valamennyiük érdekében.

Mindkét fél katonái csendben hallgatták: Aztán a Pompeius-pártiak válaszukban megígérték, hogy alkalmat adnak a találkozóra a követek között. „Mikor másnap sor került a találkozóra, mindkét részről nagy tömeg gyűlt egybe, mert sokat vártak ettől a megbeszéléstől, és szemmel láthatóan valamennyien nagy figyelemmel kísérték a béke ügyét. Ekkor előlépett a tömegből T. Labienus, mérsékelt hangon beszélni kezdett a békéről, és vitába kezdett Vatiniusszal: Hogy provokáció volt-e a háttérben, színjáték, vagy valakik túlbuzgósága, nem tudni, de „szóváltásukat hirtelen mindenfelől behajított dárdák szakították félbe; Vatinius éppen csak el tudott menekülni, Labienus meg elvesztve az önkontrollját kiáltozni kezdett, hogy „amíg Caesar fejét el nem hozzátok, addig a békéről szó sem lehet.
Mindez azt mutatja, hogy Caesar és Pompeius, illetve a két tábor között sosem volt igazi párbeszéd, a közvetítés, a tárgyalás lehetősége mindig kútba esett, szó sem lehetett megegyezésről, a szembenállás csak egyikük halálával szűnhetett meg.


Forrás: Takács László - A római diplomácia