logo

XXI September AD

Békekötés (Caduceator)

Ahogy a hadüzenet meghirdetése a fetialisok feladata volt, úgy az ő feladatuk volt a békekötés is. Ennek folyamatát a hadüzenettel ellentétben nem jegyezték föl ókori római források, néhány értékes információ azonban kihámozható az elszórt megjegyzésekből. Livius többször tesz említést ún. caduceatorokról, akikről Servius azt írja, hogy ők a békekötésnél működtek közre, s nevüket a pálca jelentésű caduceus szóból eredezteti:

Ennek a pálcának (virga) a következő az értelme: Mercuriust a szónoklás istenének és az istenek tolmácsának (interpres) tartják, s azért választja el a kígyókat a pálca, vagyis a méreg, és a kígyóknak azért van befelé forduló fejük, hogy jelezzék: a követek (legati) tárgyalhatnak és találkozhatnak egymással, mivel a harcolókat a tolmácsok beszéde csendesíti le. Ezért nevezik Livius szerint caduceatoroknak a békeköveteket. Amint ugyanis a fetialisok [...] a háborút indították, úgy a békének a caducetorok a szerzői.
(Servius ad Aeneidos v. 4, 242.)"
(Takács László fordítása)


Liviusnál valóban több helyen is megjelenik a caduceator, legelőször a második pun háború idején, amikor Hasdrubal követet küld a rómaiakhoz, hogy világossá tegye számukra, ő az egész karthágói sereget ki fogja vonni His-paniából. (Livius, 26, 17.)
Több alkalommal bukkan fel a caduceator alakja a Kr. e. II. évszázad eseményei közepette. Először Philippus király küld caduceatort a római fővezérhez, hogy a fegyvernyugvás feltételeiről tárgyaljon:


...Philippus, mivel úgy vélte, hogy a két balsikerű lovascsata után egyre kevesebb biztonságot nyújt az eddigi táborában való tartózkodás, s mivel úgy akart elvonulni, hogy az el-lenség ne vegye észre, napnyugta táján követet (caduceator) küldött a consulhoz, hogy fegyverszünetet kérjen lovasai el-temetésére. S ezzel megtévesztve az ellenséget, miután szerte a táborban sok tüzet hagyott hátra, a második őrségváltás idején teljes csendben elvonult.
A consul már túl volt az étkezésen, mikor jelentették a követ (caduceator) érkezését és jövetele célját. Mivel csak annyit válaszolt, hogy másnap reggel hajlandó a megbeszélésre, Philippus megkapta azt, amit óhajtott [...] A consul [...] másnap hajnalban, fegyverszüneti megállapodást kötve vele, visszaküldte a követet...
(Livius, 31, 38-39.)
(Muraközy Gyula fordítása)


Szintén Philippus küld a Larisába vonult rómaiakhoz caduceatort: „Ide érkezett meg hozzá a király követe (caduceator), látszat szerint azért, hogy fegyverszünetet kérjen addig, amíg a csatában elesetteket összeszedik és eltemetik, valójában azonban azzal a kéréssel, engedjék meg, hogy követséget küldjenek: (Livius, 33, 11.)

A Liviusnál a caduceatorokra vonatkozó beszámolók alapján többé-kevésbé rekonstruálható, milyen szerepet játszottak a diplomáciában. Mivel a történetíró egyetlen alkalommal sem tesz említést arról, hogy a rómaiak valaha küldtek volna caduceatort, kézenfekvőnek tűnik, hogy a rómaiak ismerték ugyan ezt a hivatalt, és tiszteletben tartották az ellenség békeköveteit, de nem éltek vele, vagyis Servius csak általánosságban állítja párhuzamba feladatukat a fetialisokéval.
A velük szemben tanúsított magatartás a feltétlen tiszteleten alapult, hiszen az idézett első Livius-részletből kiderül, hogy éjszakára a római táborban maradhatott a caduceator, mivel a consul aznap este már nem kívánta fogadni. Majd a nem rómaiakról olvasva találkozunk vele: egyszer, amikor eleaiak, máskor pedig, amikor Antiochus kér békét a rómaiaktól.

A caduceus még a legnagyobb ellenségeskedés közben is védelmet élvezett. Ezt bizonyítja az a történet, amelyben Hannibal tulajdonképpen visszaélt a pálca jelentette védelemmel. Amikor Eumenes király meggyilkolására készült egy tengeri ütközet előtt, küldöncöt küldött a királyhoz, hogy az Eumenesre támadók tudják, kire kell támadni.
Mivel Hannibal küldötte kezében caduceust tartott, azonnal a király színe elé bocsátották, aki azt várta, hogy a követ békekötésről szóló ajánlatot hoz. Jóllehet a levélben semmi sem volt, Hannibal levelének kézbesítője sértetlenül térhetett vissza a maga seregéhez. Bár Nepos úgy írja le az eseménysort, mintha a királya követ távozása után olvasta volna csak el a levelet, valószínűbb, hogy jelenlétében nyitotta fel, hogy esetleg választ is küldhessen vele. Hannibal egyébként jelen esetben nem is követet, csak egy levélkézbesítőt (tabellarius) küldött. (Cornelius Nepos, Hannibal, 11)

Aulus Gellius is említést tesz a caduceusról (Attikai éjszakák, 10, 27): szerinte Q. Fabius egy dárdát és egy caduceust küldött a punoknak, a háború, illetve a béke jelképét, Varro szerint csak két tesserulát, vagyis apró kődarabot küldtek a caduceus és a hasta (dárda) jelképével: „A régi iratokban szó van arról, hogy a római és pun nép ereje, bátorsága és tekintélye valaha egyenlő volt. Ez a hiedelem nem alaptalan.
Más népekkel ugyanis egyik vagy másik állam, a punokkal pedig az egész földkerekségének uralmáért küzdöttek: Gellius szerint ez éppen a hadüzenet és a békeajánlat kettősségében nyilvánult meg. Ha ugyanis nem egyenlő felek lettek volna, a rómaiak hadat üzentek volna Karthágónak, így azonban a választás lehetőségét fönntartották, s ezzel elismerték egyenrangúságukat.

Érdekes jelenetben tűnik föl a caduceus Petronius híres regényében, a Satyriconban. Encolpius, amikor Trimalchio lakomájára érkezik, a házba vezető hatalmas oszlopcsarnok faliképeit csodálkozza végig, s a képek közül az első éppen azt ábrázolja, hogy Minerva vezetésével, hajasan, kezében caduceust tartva Rómába érkezik Trimalchio (et ipse Trimalchio capillatus caduceum tenebat Minervaque ducente Romam intrabat.) „és meg volt festve maga Trimalchio is, amint hosszú hajjal, kezében szárnyas pálcát tartva, Minerva vezetésével épp bevonul Rómába".

A caduceus császárkori használata azonban már meglehetősen kor-látozott volt, ez derül ki legalábbis Suetonius Caliguláról írt életrajzából. A történetíró elborzadva ír arról, miféle jelmezekben pompázott olykor a császár, aki gyakran öltözött isteneknek, Iuppiternek, Neptunusnak és Mercuriusnak: „igen gyakran látták aranyozott szakállal, jobbjában villámot, háromágú szigonyt vagy kígyós botot tartva - az istenek jelvénye valamennyi; néha még Venus-öltözetben is mutatkozott" (Caligula, 52.)


Petronius regényének szatirikus előadása azonban azért is fontos forrás, mert kifordítva is hű képet fest arról, hogy zajlott a háborús konfliktusok diplomáciai rendezése. „Nem kevésbé tombolt Tryphaena, akit gyalázó szavaim egészen tűzbe hoztak, s a hajón lévők tömegét két ellenséges pártra osztotta" - folytatja a regény narrátora az elbeszélést. (108.)
„A csatázók őrjöngése mindazonáltal tovább tartott, minthogy azok a bosszúért, mi pedig életünkért tusáztunk. Mindkét oldalon számosan elhullanak, bár halál nem esik, sokan sebekből vérezve viszik irhájukat, akárcsak a valódi ütközetekből, és mégis, senkinek a haragja nem csillapul" (108.) Fordulatot egy váratlan fejlemény jelent, a zsarolás - úgy látszik - megteszi a hatását:
„Ekkor a rettenthetetlen Giton férfiúi szervére helyezte a gyilkos beretvát, fenyegetőzve, hogy le fogja vágni ezt a minden szerencsétlenség okozóját; Tryphaena azonban megakadályozta ezt az égbekiáltó gaztettet, most már cseppet sem titkolva bocsánatát. Én magam többször is gégémre illesztettem a borbélyi kést, semmivel sem elszántabban az öngyilkosságra, mint Giton annak elkövetésére, amivel fenyegetőzött:

Mindez jól sejteti, hogy a korabeli diplomácia sem volt híján az efféle ravasz zsarolási technikáknak. Erre aztán „a kormányosnak azonban, minthogy a háború - úgy látszott - nem afféle játék csetepaté lesz, nagy nehezen sikerült kivívnia, hogy Tryphaena békekövet módjára fegyverszünetet kössön. Az ősök szokásához híven esküt tett és esküt vett tőlünk, előrejött, kezében a hajó Gyámolától elcsent olajággal, és megkockáztatta a tárgyalások megkezdését..." (108.)
Itt olajág jelképezi a békekötés szándékát, és bár hatalmas a ricsaj, a két tábor abbahagyja egymás csepülését, mire „Eumolpus fővezér felhasználta az öntudatra döbbenés adta jó alkalmat, és előbb még féktelenül összeszidva Lichast, aláírta a szerződés szövegét..: (109.) Maga a szerződés pedig az ilyenkor használatos formulákkal ugyan, de mégis humorosan mutatja a rómaiak szerződéskötési szokásait:

Jószántadból kötelezed magad, te, Tryphaena, hogy sem a Giton által rajtad elkövetett sérelem miatt panaszt nem emelsz, sem azokat a dolgokat, amelyek e napot megelőzően történtek, nem hánytorgatod fel és bosszút értük nem állsz, sem pedig másfajta megtorláson fejedet nem töröd; valamint kötelezed magad, hogy semmit, sem ölelést, sem csókot, sem szerelem-kötötte egyesülést a fiútól akarata ellenére ki nem csikarsz; s ha ilyesmit tennél, e vétkedért készpénzben száz denariust leszámolsz.
Továbbá: te, Lichas, jószántadból kötelezed magad, hogy Encolpiost sem szidalmazó szavakkal, sem arckifejezéseddel nem üldözöd, valamint az után sem szaglászol, hol tölti az éjszakáit; ha pedig szaglásznál, készpénzben, minden egyes jogsértésért kétszáz denariust leszámolsz. (109.)

Miután a szerződés megköttetett, félrerakják a fegyvereket, s ahogy Petronius írja: „határozatot hoztunk, hogy csókkal töröljük el az elmúltak nyomait" (109.) A kiengesztelődés aztán valóban bekövetkezik, amikor „a harc színhelyére tálalt lakoma jókedvvel pecsételte meg az egyességet. Az egész hajó énekszótól visszhangzott..." (109.)


Forrás: Takács László - A római diplomácia