logo

XXIV Junius AD

Hadüzenet, Evocatio és Devotio

A háborús diplomácia legfontosabb eleme a hadüzenet volt, amelyet a pater patratus juttatott el az ellenséges félnek. A szigorú koreográfia szerint megrendezett eljárás pontos leírását több szerzőnél is olvashatjuk. Livius - aki Ancus Marciusnak tulajdonítja e szertartás megállapítását - a következőképpen vázolja föl azt:


Mindamellett, mint ahogy Numa a békeidők vallásos gyakorlatát szabályozta, akként kívánta ő (sc. Ancus Marcius) a háborús szertartásokat megalapozni, hogy a háborúkat ne csak megvívják, hanem valamely szertartás alapján meg is üzenjék. Az aequiculus ősrégi néptől másolta le a ma a fetialisok által gyakorolt jogszokást, amelynek alapján a hadüzenő fél elégtételt követel.
Mikor a követ elérkezik annak a népnek a határaihoz, amelytől elégtételt követel, fejét gyapjúszalaggal övezve így szól: „Halljad, Iuppiter, halljátok ti, ilyen és ilyen népnek - s itt megnevezi, hogy melyiknek - határai, és te is halld meg, jog. Én a római nép hivatalos követe (nuntius publicus) vagyok; igazságos és szent megbízatással érkezem, adjatok hitelt szavaimnak." Majd előadja a követeléseket. Azután tanúnak idézi Iuppitert: „Én ha ezeket az embereket és tárgyakat igazságtalanul és bűnös módon követelem vissza, ne engedd, hogy hazámba valaha is visszatérhessek."

A követ néhány szó és az esküminta csekély változtatásával megismétli ezt a szöveget a határ átlépésekor, az első ember előtt, aki szemközt jön vele, majd belépve a városkapun, végül amikor a forumra érkezik. Ha nem adják meg, amit követel, harminchárom nap elteltével - ennyit ír elő a szent törvény - ekképpen üzen hadat:
„Halljad, Iuppiter, és te is, Ianus Quirinus, halljátok valamennyien, ti égi, földi és alvilági istenek! Tanúnak idézlek benneteket, hogy ez a nép - és megnevezi, hogy melyik - igazságtalan, és nem teljesíti törvényes kötelességét. De ezekben az ügyekben majd kikérjük otthon az öregek tanácsát, hogy mi módon szerezzünk érvényt jogainknak: Ezzel a követ tanácskozás végett visszatér Rómába.

A király ezután nyomban ily szavakkal kér tanácsot az atyáktól: „Ezekről a dolgokról, pörös ügyekről és panaszokról, amelyekről a Quirisek római népének pater patratusa tárgyalt a régi latin nép pater patratusával és a régi latin emberekkel, amely dolgokat, pörös ügyeket, panaszokat se meg nem oldják, se meg nem váltják, holott megoldani és megváltani kötelességük volna, mondd - szól ahhoz, akinek véleményét elsőként kikéri -, miként vélekedel?

Mire amaz így felel: „Tiszta és szent háborúval kell megszereznünk, ami jár. Így gondolom, ezt javaslom" Majd sorra megkérdeztek mindenkit; és ha a jelenvoltak többsége egyetértett, eldöntötték a háború ügyét. Ekkor a fetialis egy vashegyű vagy keményre égetett dárdát visz az illető nép határaihoz, és ott nem kevesebb, mint három felnőtt férfiember jelenlétében ezt mondja:
„Mivel a régi latinok népei és a régi latin emberek a Quirisek római népe ellen cselekedtek, és mivel a Quirisek római népe háborút rendel el a régi latinok ellen, és a Quirisek római népének senatusa elhatározta, helyeselte és megszavazta a háborút a régi latinok népe ellen, ezért a római nép és én a régi latin népeknek és a régi latin embereknek hadat üzenek, és ellenük háborút kezdek: Amint ezt elmondta, átdobta a dárdát a határon. Ily módon követeltek elégtételt a latinoktól, és üzenték meg a háborút, és ezt a szokást átvette az utókor is.
(Livius, 1, 32.)
(Muraközy Gyula fordítása.)

Mielőtt a szöveg értelmezésére rátérnénk, érdemes idézni azt is, amit Servius mond a hadüzenetnek erről a formájáról:

Az ünnepélyes római szertartás szerint így szokott kezdődni a háború: amikor ugyanis háborút akartak indítani, a pater patratus, vagyis a fetialisok vezetője, elment az ellenség határaihoz, és ünnepélyes szavakat szólva fennhangon ki-jelentette, hogy háborút indít bizonyos okokból, mert vagy megsértették szövetségeseiket, vagy nem adták vissza az el-hajtott állatokat, vagy nem szolgáltatták ki a gonosztevőket. Ezt a szertartást clarigatiónak nevezik, mivel fennhangon (clara voce) mondják el.
A clarigatio után az ő határaikra vetett dárda a háború kezdetének a jele. Az ellenség felé elhangzott kérés után harminchárom nappal hajították el a fetialisok a dárdát. Végül Pyrrhus idején, mikor a rómaiak tengerentúli ellenséggel szemben készültek háborúzni, és nem találtak alkalmas helyet, hogy a fetialisok elvégezzék a hadüzenet szertartását, minden erejüket latba vetve foglyul ejtették Pyrrhus egyik katonáját, akivel a circus Flaminiusban megvásároltattak egy földdarabot, hogy mintegy az ellenség területén hajtsák végre a hadüzenet jogát.
Végül ezen a helyen Bellona szentélye előtt egy oszlopot szenteltek föl. Varro ezt írja a Calenusban: „a vezérek, mikor először készültek ellenséges területre behatolni, előjel végett dárdát vetettek arra a földre, hogy a táboruknak helyet foglaljanak.
(Servius ad Aeneidos v. 9, 52.)
(Takács László fordítása)


Mindkét részletből egyértelműen kiderül, hogy a had-üzenet kinyilvánítása - noha a pater patratuson keresztül történt - minden esetben a senatus joga volt, hiszen Livius leírásában a király is kikéri a tanács véleményét, hogy felhatalmazza-e a háborúra. Mivel három felnőtt tanúra volt szükség az üzenet érvényességéhez, a pater patratus mellett minden bizonnyal három fetialis vett részt a követségben. Fejüket gyapjúszalaggal övezték, ami papi voltukról árulkodott, s bármilyen írásos hadüzenet nélkül a római jogi nyelvezet jól szabályozott formái szerint nyilvánították ki kérésüket, követeléseiket.
A harminchárom napos türelmi idő alighanem a tizes számrendszerben végzett számszimbolikai spekuláción alapult, más racionális magyarázata ugyanis aligha létezik, s nem hozható közvetlen összességébe Iuppiternek mint a hadüzenethez tanúul hívott istennek az alakjával sem. A hadüzenet többször elmondott formuláihoz járultak a hadüzenetet kísérő, Liviusnál elősorolt szimbolikus cselekmények és eszközök.

A hadüzenet szertartására következő vallásos rítus, az evocatio magyarul kihívás-t jelent. Ez azonban nem az ellenség, hanem az ellenség isteneinek kihívását, illetve meghívását jelentette, vagyis arra kérték a rómaiak az ellenfél védőistenét vagy védőisteneit, hogy ne segítsék többé addigi pártfogoltjaikat, hanem álljanak át az ő oldalukra, hagyják el a megtámadással fenyegetett várost.
Ígéretükben az is szerepelt, hogy amennyiben a rómaikat segítik a továbbiakban, a Városban gazdagabb tiszteletben lesz részük. A Kr. u. IV-V. század fordulóján élt Macrobius Saturnalia című művében jegyzi le az evocatio szertartását:

Ezek a szavak a rómaiak legősibb szokását és leginkább titkolt szent szertartását idézik fel. Tudjuk ugyanis, hogy minden város valamely isten oltalma alatt áll, s a rómaiaknak titkolt, sokak előtt ismeretlen szokása volt, ha egy ellenséges várost ostromolni kezdtek, és bíztak benne, hogy már-már elfoglalják, egy bizonyos varázsigével (certo carmine) „szólították ki" (evocatio) annak védelmező isteneit; ennek oka részben az, hogy úgy hitték, másként nem képesek a várost elfoglalni, de még ha ez lehetséges lett volna is, bűnnek tekintették volna istenek foglyul ejtését. Ezért maguk a rómaiak sem akarták bárkinek is elárulni annak az istennek nevét, akinek oltalma alatt Róma városa áll, és városuk latin nevét is titokban tartották. (...)
A városnak valódi, titkolt neve azonban a legtudósabbak számára is titok; maguk a rómaiak vigyáztak arra, nehogy velük is megtörténjék az, amit ők maguk gyakran tettek az ellenséges városokkal, hogy tudniillik az ellenség „szólítsa: ki isteneiket, ha a védelmező isten neve közismertté válik. Arra is vigyázniuk kell, hogy ne keltsen zavart egy olyan félreértés, amelynek már többen áldozatául estek, hogy ti. úgy vélik, egy és ugyanazon varázsigével lehet valamely város isteneit kiszólítani és a várost magát elátkozni. [...]
Az a varázsige tehát, amellyel ostrom idején valamely város isteneit ki lehet szólítani, a következő: „Akár isten vagy Te, akár istennő, aki Karthago népét és városát oltalmad alatt tartod, Téged kérlek, te nagy isten, ki véded ezt a várost és népét: könyörgök hozzád és isteni társaidhoz: hagyjátok el Karthago népét és városát, hagyjátok magukra szent helyeit, templomait és városukat, és távozzatok el belőle! Népébe és államába ojtsatok félelmet, rettegést, feledést; hozzánk hivatván, jöjjetek Rómába énhozzám és az én népemhez; a mi szent helyeink, templomaink és egész városunk legyen kedvesebb és szeretettebb számotokra; úgy álljatok az én római népemnek és azén katonáimnak élére, hogy azt lássuk és észrevegyük. Ha így tesztek, fogadom: templomokat és ünnepi játékokat alapítok".


Ezután egy újabb szertartás következett, amelyben a sikeres evocatióban bízva elátkozták (devotio) az ellenséget. Macrobius így írja ezt le:

...Ha már az isteneket kiszólították, akkor magát a várost és seregét ily módon kell elátkozni; ezeket az átokigéket azonban csak dictatoroknak és imperatoroknak szabad elmondaniuk: „ Dispater, Veiovis és ti halotti istenek [Manes] - vagy ahogyan nevezni kell benneteket - ti mindannyian töltsétek el Karthago városát és seregét - azt, amelyre e szavaim mondása közben gondolok - a menekülés vágyával, rettegéssel és ijedelemmel; akik a mi légióink és seregünk ellen pajzsot, fegyvert emelnek - azt a sereget, azt az ellenséget, azokat az embereket, városukat és földjeiket, e helységek, vidékek, földek és városok lakóit távolítsátok el, a napvilágtól fosszátok meg őket; az ellenséges városokat és földeket - amelyekre e szavaim közben gondolok -: mindezeket és minden lakójukat, minden korú bármely személyt: tekintsétek átkozottnak és néktek feláldozottnak - úgy és oly módon, ahogyan ellenséget csak el lehet átkozni. ...Ha úgy cselekszetek, ahogyan ezt elgondolom, érzem és értelmezem, akkor ezen fogadalom, bárki és bárhol mondta is ki, legyen érvényes e három fekete bárány feláldozása által. Téged szólítalak, Földanya [Tellus], és téged, Iuppiter!" Miközben ezt a szót mondja: Tellus, érintse meg kezével a földet; amikor Iuppiter nevét ejti, emelje kezét ég felé; amikor a „fogadalom" szót mondja, érintse kezével a mellét.

Majd mindezt kiegészíti még azzal a késő ókori szerző, hogy:

tudomásom szerint a régi időkben az alábbi városokat átkozták el ilyen módon: Itália területén... Fregellaet, Gabiit, Veiit, Fidenaet; Itálián kívül Karthagót és Korinthost, továbbá a gall, hispán, afrikai, mór és egyéb ellenséges népek seregeit és városait - ezeket a régi évkönyvek meg is nevezik.
(Macrobius, Saturnalia, 3, 9.)


Ha tehát a hadüzenet, az evocatio, majd a devotio szertartása a meghatározott rituálé szerint lezajlott, a már ostromra kész csapatok elkezdhették a város (urbs) ostromát.


Forrás: Takács László - A római diplomácia