logo

XVIII Junius AD

Túszok, zálog, kezesek (obsides)

A különböző idegen népekkel, szövetséges királyokkal, békére kényszerített államokkal kötött szerződések betartásának biztosítására az ókorban általános gyakorlat volt a túszadás. A túszok, kezesek szinte kivétel nélkül az uralkodó elithez tartoztak, s fontos szerepet játszottak Róma és a Rómával szövetséges közösség, állam közötti diplomáciai kapcsolatban. Ezek az előkelő túszok többnyire a Városban éltek fejedelmi státuszukhoz méltó körülmények között.
Itt a rómaiak iránt elkötelezetté és a római életforma propagálóivá lettek, így amikor átvették hazájukban a hatalmat, azt lehetett tőlük várni, hogy támogatni fogják a római politikát, és továbbra is hű szövetségesek maradnak. Jellemző példaként Ammianus Marcellinus történeti művéből idézek egy részletet, amely világosan foglalja össze az efféle túszok szerepét:


Ezek után aggodalmunk és nyugtalanságunk még inkább fokozódott, ezért a körülményekhez képest gyors lovaglással Amidába, az elkövetkezendő csapások miatt később híressé vált városba érkeztünk. Kémeink is ide futottak be, és egy kardhüvelyben talált, titkos jelekkel teleírt pergamenhártyát hoztak magukkal, amelyet Procopius küldött hozzánk, aki, mint már említettem, Lucillianus comes-szel együtt nemrég követségben járt a perzsáknál. Az írás szándékosan homályosan volt fogalmazva, hogy ha a hírvivő fogságba kerülne, és a jelek értelmét megfejtenék, semmi baj ne származzék belőle.
„Most, amikor a görögök követei messzire küldettek és talán meg is ölettek, a hosszú életű király nem elégszik meg a Hellespontusszal, hanem hidat verve a Granicuson és a Rhyndacuson, előrenyomul, hogy meghódítsa Asiát megszámlálhatatlan hadnépével. A már természeténél fogva is nyugtalan és harcias királyt sarkallja és tüzeli Hadrianus hajdani római császár utódja. Ha Görögország nem áll résen, akkor romlás és pusztulás vár rá: Ennek a szövegnek az volt az értelme, hogy a perzsa király, átkelve az Anzaba és a Tigris folyón, Antoninus buzdítására egész Keletre ki akarja terjeszteni uralmát. Homályossága miatt nehezen értelmezhető szöveg megfejtése után célszerű tervet kovácsoltunk.


Ebben a tervben az segít Ammianus-éknak, hogy:

abban az időben a perzsa fennhatóság alatt álló Corduenében egy fiatalember volt a satrapa, akit római földön Iovinianusnak neveztek. Titokban velünk érzett, mert amikor kezesként Syriában tartózkodott, elbűvölte a szabad tudományok szépsége, és epedve vágyott arra, hogy vissza-térjen országunkba. Egy ízig-vérig megbízható centurióval engem küldtek hozzá, hogy kipuhatoljam, mi történik ott.
Úttalan hegyeken és meredek szorosokon értem oda. Amikor meglátott és megismert, barátságosan fogadott. Négy-szemközt bevallottam neki jövetelem célját, mire ő a vidéket jól ismerő, hallgatag emberének kalauzolásával elküldött jó messzire egy igen magas hegytömbhöz, ahonnan, ha a szem élessége elhatna odáig, még ötven mérföld távolságban is meg lehetne különböztetni bármilyen parányi tárgyat. Két teljes napig várakoztunk ott. Amikor harmadízben fölkelt a nap, elláttunk a lábunk alatt elterülő földnek a pereméig, amelyet mi horizontnak nevezünk. Megszámlálhatatlan csapat töltötte be a térséget...
(Róma története, 18, 6.)
(Szepesy Gyula fordítása.)


A rómaiak azonban, ha a szövetséget megszegettnek tekintették, bosszújukat a túszokon töltötték ki. Szintén Ammianus Marcellinusnál olvassuk, hogy Valentinianus, mivel „terveinek megvalósításához azt tartotta legcélszerűbbnek, és el is határozta, hogy a Rajnán túl, a barbárok területén levő Pirus hegyen sebtében egy erődöt építtet. Gyors cselekvéssel akarta biztosítani a vállalkozás sikerét:
A megbízottak már elkezdték a munkát, amikor „megjelent néhány alamannus főúr, azoknak a túszoknak az apái, akiket a szerződés értelmében a rómaiak a tartós béke biztosítása céljából értékes zálogként őriztek. Az alamannusok térdet hajtva könyörögtek, hogy a rómaiak, akiknek szerencséjét a törhetetlen hűség az égig emelte, ne tegyék kockára biztonságukat, ne ragadtassák magukat végzetes tévedésre, ne tiporják könnyelműen lábbal a szerződéseket, és ne fogjanak jogtalan vállalkozásba."

Bár az alamannusok szavai és gesztusai, mint általában a diplomáciai gesztusok, békés szándékúnak és jóindulatú figyelmeztetésnek tűntek, éppúgy lehettek ügyesen csomagolt fenyegetések is. A követek, „amikor látták, hogy nem kapnak megnyugtató vagy barátságos választ, fiaik vesztét siratva eltávoztak: A követek alakoskodását a rákövetkező események leplezték le.
„Alighogy eltűntek szem elől, a közeli hegy rejtett hasadékából egy barbár csapat rontott elő, amely - nem nehéz kitalálni - csak a főuraknak adandó válaszra várt. A barbárok megtámadták a földmunkát végző, félig meztelen katonáinkat, és gyorsan kardot rántva lekaszabolták őket, két vezérüket is." (28, 2, 2-8.)

Hogy milyen sors várt később a túszokra, a távozó követség szavai sejtetik, hiszen már akkor „fiaik vesztét" siratták.

De nemcsak a szövetségesek vagy meghódolásra, szerződéskötésre kényszerített közösségek, törzsek, államok adtak túszokat zálogul Rómának, hanem néha a rómaiak is arra kényszerültek, hogy túszokat adjanak. Ilyesmi olykor úgy is előfordult, hogy a tárgyalások idejére magas rangú rómaiak mentek az ellenség táborába, hogy biztosítsák a tárgyaló fél követségének sértetlenségét. Ők a tárgyalások végeztével visszatérhettek.
Róma gyengülését mutatja, hogy a császárkor végén, a barbár betörések idején már ő kényszerült túszokkal biztosítani a szövetségeket. Flavius Aétius (kb. 396-454) római hadvezér, akit különösen Attila, hun király elleni sikeres hadműveletei tettek ismertté, ifjúkorában több évet töltött túszként Roga hun király udvarában. Ennek köszönhette, hogy jól ismerte a hunokat, s hun kapcsolatait karrierje során is jól tudta hasznosítani.


Forrás: Takács László - A római diplomácia