logo

XXVI September AD

Diplomácia az Aeneisben - Az Aeneis mint a római diplomácia tankönyve

Vergilius (Kr. e. 70-19) eposza, a trójaiaknak Itáliában új hazát kereső Aeneasnak a története, az Aeneis nem sokkal megjelenése után a római nemzettudat egyik legfontosabb szövegévé vált. Az ifjú rómaiak nagyrészt e művön keresztül ismerkedtek meg a római identitás történelmi és vallási alapfogalmaival, őstörténetük mitikus elemeivel. S noha hangsúlyoznunk kell, hogy Vergilius eposza irodalmi mű, így nyilvánvaló, hogy a belőle kinyerhető adatokat mindig annak fényében kell értelmezni, hogy az egyes jelenetek, epizódok éppúgy lehetnek irodalmi előképek allúziói, mint valós, talán Vergilius korában (is) élő gyakorlatok tükröződései.
Különösen igaz ez arra a jelenetre, amikor a Karthágó partjainál hajótörést szenvedett, de szerencsésen megmenekült trójaiak küldöttsége az éppen nyilvános törvénykezést tartó Dido elé járul. A királynő a karthágói főistennek, Iunónak emelt templomában trónszéken ül. A jelenet különös érdekességét az adja, hogy a bámész nép között már ott áll kísérőjével Aeneas is, a trójaiak vezetője, de ők még abba a felhőbe vannak burkolva, amelyet Venus, a hős anyja borított rájuk, így ők maguk észrevehetetlen szemlélői az eseményeknek.
A költői leírás természetesen elliptikus, hiszen azon az egyébként nem mellékes apróságon átsiklik, hogy minek is köszönhetik a hajótöröttek, hogy a királynő színe elé járulhatnak. Miután erre engedélyt kapnak, átlépik a szentély küszöbét:

Jő a királynő egyszer csak, Didó, a világszép,
S szentélyébe belép ifiak népes seregével.
[...]
Így jár-kel Didó is övéi között mosolyogva
S kormányzásra tanít és sürgeti közben a munkát.
Majd a magas trónszékre, az istennő küszöbénél,
Templomi boltja alatt, testőrök közt letelepszik.
Ott törvényt, jogot alkot, igazsággal megitéli,
Vagy sorshúzással, kire mennyi dolog nehezedjék:
Aeneás nagy csődületet lát hirtelen ekkor,
Antheus és Sergestus jő s a vitézi Cloanthus -
Jönnek a teucrok fel, kiket elszórt vak viharával,
Ámde kitett idegen, távol tájakra a tenger.
[...]
Átlépvén küszöbét s megnyerve jogát a beszédnek,
flioneus, legvénebbjük fog szóba, szelíden:
Úrnőm, kit Jupiter kijelölt új várat emelni
És hogy e dölyfös törzseket itt törvénybe te törjed,
Most mi szegény trószok kérünk: oly sok habon űzött
Minket a szél, szánj hát, vad tűz ne eméssze hajóink [...],,
(1, 496-497, 503-512, 520-525.)


A részlet alapján is nyilvánvaló, hogy kiemelt szerep a követségbe tömörült hajótöröttek közül a legidősebbnek jut. Nehéz azonban eldönteni, ennek a kitüntetett szerepnek mi az alapja. Legidősebb lévén már társai közül eleve ő emelkedett ki, vagy pedig elvárás volt, hogy a követség legidősebb, s egyben legtekintélyesebb tagja szólaljon föl ilyen esetekben.
Ilioneus elpanaszolja, hogy bár vihar vetette őket partra, és nem kalózkodási szándékkal érkeztek, mégis rájuk törtek a karthágóiak, akik ezzel azt kockáztatják, hogy megsértik az ilyenkor szokásos általános gyakorlatot, hogy engedelmeskednek az isteni törvénynek, s nem bántják a hajótörötteket.

Dido személyesen válaszol Ilioneus kérésére és panaszára:

Erre viszont, lesütött szemmel, Dídó felel; ennyit:
„Szűnjék gondotok, ó teucrok, szívetek ne szorongjon.
Mostoha helyzetem, az készt így cselekedni, s uralmam
Kezdeti volta, hogy őrökkel védessem a partot. [...]"
(1, 561-564.)


Miután a királynő kedvező választ ad, az Aeneast beborító felhő oszlani kezd, és láthatóvá válik a hős, s alkalma nyílik, hogy előrelépve ő maga is üdvözölje a királynőt. Majd az örök hálát kifejező szavai végén nagyon emberi s őszinte, s bizonyára nem pusztán a közönségnek szóló gesztussal átöleli meglelt társait:

„[...] Míg tengerbe folyó ömlik, míg bérc-falon árnyék Körbeoson, míg csillagnyáj legelészik az égen, Tiszteleted, dicséreted és neved el nem. Enyészik, Bárhova szólít is sorsom." Mondotta barátját, flioneust jobbjával, a ballal ölelve Serestust, Majd a vitézi Gyást, azután a vitézi Cloanthust.
(I, 607-612.)

A találkozás következő eleme az a fényűző ünnepi vacsora, amellyel Dido megvendégeli Aeneast és a trójaiakat. Erre a palotában kerül sor:

Bent ezalatt palotájában fejedelmi a pompa,
Díszes termeinek közepén lakomára teríttet:
Büszke remekművek, bíbor takarók sora fénylik
S terhes ezüstnemű asztalain, melyeken szinarannyal
Vésve atyáiknak nagy tettei látszanak, annyi
Hős története, hosszan a nép születése korától.
(1, 637-642.)


Erre vonatkozóan ugyan nagyon kevés adatunk van, a részlet és más források alapján mégis föltételezhető, hogy a külföldi követségek fogadásának kevéssé hivatalos, de elengedhetetlen részét képezte a küldöttség megvendégelése.
A részletben külön ki kell emelni, hogy a lakomához csupa olyan étkészletet használnak, amelyek egyben a nagyszerű pun történelmi múltat is reprezentálják, vagyis az idegenek indirekt módon is a vendéglátó nagyságával szembesülhetnek. Nagyon valószínű, hogy Vergilius a római szokást vetíti rá a pun vendéglátásra, vagyis alighanem a rómaiak is fontosnak tartották, hogy az emlékeket fölidéző tárgyakon keresztül is benyomást gyakoroljanak a vendégekre.

Majd megkezdődik a lakoma, amelynek első aktusaként a trójaiak átnyújtják ajándékaikat:

Közben Achátésszel megy, ahogy megigérte, Cupido
S drága ajándékuk viszi vígan a tyrusiaknak.
(1,695-696.)


A lakoma első részére következő szünetben szolgálják föl a bort, s a második részt Dido italáldozattal kezdi. Iuppiterhez, méghozzá a vendégbarátság felett őrködő Zeusz Xenioszhoz fohászkodik, így kérve örökös barátságot a trójaiak és a karthágóiak közt:

S már első szüneténél tart a tor; ekkor az asztalt
Megbontják, vegyitőt hoznak be s megkoszorúzzák.
(...)
Drágaköves, szinarany kelyhet kér most a királynő
És ahogyan Bélus s ivadékai Bélus atyának,
Színig tölti nemes borral; csend támad a várban:
„Juppiter, azt mondják, hogy a vendégjogra te őrködsz,
Tedd hát ünneppé e napot, hogy a tyrusiaknak
S trójaiaknak még unokái se - ők se - feledjék.
[...]„
Szólt, italáldozatul kilocsolva kicsit poharából,
Majd ajakához emelte a bort...
(1,723-724,728-733,736-737.)

A hosszú éjszakába nyúló beszélgetés végén pedig megkéri Aeneast, hogy mesélje el viszontagságainak történetét. Az eposzban azonban nem ez az egyetlen találkozás vezetők és küldöttségek, követségek között. Aeneas elmeséli, hogy Szicíliába érkezve régi jó szövetségessel találkoznak:

Békés, biztos révre lelünk, fáradtak, e földön.
Szállunk hát ki, köszöntjük a phoebusi várat.
Apolló Főpapját Aniust, ki egyúttal a nép feje, szintén:
Fürtjeiben szalag, így jön elénk le, babérkoszorúsan
S Anchísést, aki régi barátja, felismeri tüstént.
Erre kezet rázunk s a baráti lakokba betérünk



Egyszerűbb ceremónia szerint zajlik a Latinus királyhoz való megérkezés, amely előtt Aeneas így készül föl a követségre:

Száz kiszemelt követet küld Anchísés fia ekkor Minden rendekből a király fejedelmi lakába, Hogy Pallas lombját öltvén, adományait annak Átnyújtsák, békességért esedezve a trósznak.
(7, 152-155.)

Vergilius itt oratoresnak nevezi a követeket, s külsőségeikkel is a békekötés szándékát sugallja, hiszen olajágból font koszorút tettek a fejükre. Latinus pedig ennek megfelelően fogadja őket:

S íme egyik lovasuk kiszökell a királynak, az aggnak
Hírül vinni, mi nagyszál népség jön, sose-látott
Köntösben. Mire az házába hívatja fel őket
És követői között ős trónszékére telepszik.
Fenséges, roppant ház volt, száz oszlopon álló
Laurentumbeli Pícusnak felvári lakása,
Melyben, a zord erdőn, az atyák ódon hite borzong.
Bot-kötegét, jogarát a király itt szokta először
Kézbe ragadni s emelni, e templom volt a tanácsház,
Színhelye szent toraiknak s itt ülték, ahogy illik,
Végig a végtelen asztalokat, kost vágva, a vének.
[...] Hát ilyen isteni templomban telepedve le trónján,
Hívja a házba Latínus, elődei széke elébe
Teucer utódait és maga mondja szelíden először...
(7,166-176,192-194)


Érdekes módon itt is Ilioneus az, aki először szólal meg, mivel nyilván ő a követség rangidős vezetője. Aeneas azonban nemcsak Latinusszal veszi fel a kapcsolatot, hanem tárgyal a Palatinus-dombon lakó görög Euandrosz/Euander királlyal is, akihez így érkezik meg a trójai küldöttség:

Épp aznap pedig ünneppel tisztelte az erdőn,
Vára előtt, a nagy Amphitryon sarját meg a mennyet
Arcadiának ura. S vele volt fia, Pallas, a főrend
Ifjaival, s a szerény jövedelmű tanácskar a tömjént
Égeti, míg forró vér-gőzben fürdik az oltár.
Hát hogy a csúcsos gályákat sürüjén a vadonnak
Észreveszik közelegni erős evezéssel a csendben,
Mind megijednek a látványtól, és hagyva az asztalt,
Tüstént kelnek fel. De zavarni a hős-szivü Pallás
Tiltja toruk, hanem egy kelevézt ragad és megy elébök
S messze kiáltja a domb magasán: „Daliák, e nem-ismert
Útra mi kényszer vonszolt el titeket? mire törtök?
S kik vagytok? mi hazátok? a harc vagy a béke hoz erre?"
Békehozó olajágat nyújt karjával előre
S így felel Aeneás atya ekkor a tat tetejéről:
„Trójai népet látsz, latinokra kifent kelevézzel,
Mert menekült csapatunk gőgös haddal tovaűzték.
Éuandrust keresem. Vidd meg neki: Dardaniának
Jöttek, kérni szövetségét, kiszemelt vezetői:
(8,102-120.)


Ebben a jelenetben a követség vezetője maga Aeneas, aki a békés szándék jelzésére olajágat tart a kezében, amelyet Vergilius békehozónak (pacifer) nevez. A király meglepett fia pedig elhiszi a békés szándékot, vendégként házába invitálja Aeneast, s amikor a trójai partra lép, kezet fognak, s a jóindulat jeleként mintegy hosszan belekapaszkodik a jobbjába (dextramque amplexus inhaesit — 8, 124). És Pallas örömmel látja vendégül, mert fölismeri benne apja elbeszéléséből Aeneas atyját, Anchisest:

Szólt s lakomát, leszedett poharat felrakni parancsol
Ismét és a gyepen csapatuk maga ülteti körbe,
Aeneást kitűnő jávor kerevetre azonban,
Melyre oroszlánnak volt borzas bőre borítva.
Majd vetekedve a válogatott ifjak, meg az oltár
Papja, ökör-sültet hoznak, s ott már kosarakban,
Kész adománya Cerésnek is, ott Bacchus bora szintén.
Aeneás pedig és körülötte a trójai ifjak
Esznek a szent belrészekből meg a hosszú gerincből.
(8, 175-183.)


Később, amikor Euander és Aeneas találkoznak, a trójai vezérnek maga a király számol be arról, hogyan kötött szövetséget és ajánlotta föl királyságát az etruszk Tarchon:

Sőt maga Tarchón már elküldte nekem követével
Országuk jelvényeit is, jogaruk, koronájuk,
Hogy hadi-táborukat, vegyem át tyrrhénusi trónjuk.
(8, 505-507.)


Mindez emlékeztet azokra a gesztusokra, amelyekre Róma későbbi története során a függőségbe került fejedelemségek, királyságok uralkodói kényszerültek átadni vagy fölajánlani hatalmi jelvényeiket. Végül érdemes még egy markáns jelenetet idézni, amelyben a római diplomácia legjellemzőbb vonásai, az ajándékok, a szövetségkötési szándék stb. tűnnek föl. A latinok hiába kértek segítséget és szövetséget, elutasító válasszal kellett hazatérniük. Vergilius még a követség megérkezését és a kudarcot is bemutatja:

Míg így lángol a láz, így forr a viszály sziveikben,
Diomédés várából követek közelegnek,
Hozva a bús választ, hogy minden fáradozásuk
Meghiusult, adományt, aranyat s a temérdek esengést
Hasztalanul pazarolták mind, a latin, hadi-társat,
Másfele kérjen, avagy béküljön Trója urával.
Gyilkos kín vesz erőt a királyi Latínuson erre.
[...] Nagy gyűlést hivat össze tehát, [...]

Ö, ki legelső rég korra s hatalomra, Latínus.
S fordul az aetól városból megtért követekhez,
Kérdezi, mit végeztek, mind mondják el, a választ
Híven hallani vágy. Egy nyelv sem rezzen azontúl,
Csak Venulus szól, engedvén a parancsnak, eképen:
„Láttuk az argosi tábort, ó hívek, és Diomédést,
Átlábaltuk utunk, győztünk minden veszedelmén
S érintők, amely Íliumot feldúlta, a jobbot.
Ez, diadalma után, ama jápyx Garganus alján
Várat emelt, híván népéről Argyripának.
Átlépvén küszöbét s megnyerve jogát a beszédnek,
Nyújtjuk ajándékunk, s a hazánk, a nevünk mi, kimondjuk
S hogy kikkel küzdünk és Arpiba mily bajok űztek. [...]"
(11,225-231; 234; 237-250.)


A tárgyalás végén aztán Latinus arra következtetésre jut, hogy nem maradt más választása, mint szövetséget ajánlani a trójaiaknak. A szövetségkötés jeleként ő is száz követet (oratores) küld, akik olajágat fognak kezükben békejelként, s bőséges ajándékot visznek: díszruhát, elefántcsontot és aranyat.

„[...] Menjen ezenfelül, óhajtom, kijelentve követként Szózatomat s szerződni velük száz főbb latin innét; Békés lombot lengessen kezük egyre s uralmunk Gazdagsága jelét nyújtsák adományul: a trónust És a köpenyt az ivor s a talentum arany tömegével. Gondotok ez legyen, és honotok védjétek a vésztől"
(11,331-335.)

Vergilius eposza — bizonyos irodalmi allúzióktól el-tekintve — híven látszik tükrözni és kifejezni mindazt, ami a római diplomáciai gyakorlatot jellemezte, akár szerződéskötésről, akár békekövetségről, akár egyszerű találkozásról és egy váratlan vendég érkezéséről volt szó. Az Aeneisnek tehát, amelynek az utóbbi évtizedekben többféle „politikai" olvasatával is találkoztunk, van „diplomáciai" olvasata is. Elemeiben jól érzékelteti azt a módot, ahogyan idegen népekkel, törzsekkel, államokkal.
A XX. század egyik legnevesebb és legmeghatározóbb diplomatája, Henry Kissinger amerikai külügyminiszter Diplomácia című könyve bevezető fejezetében röviden vázolja azokat a vonásokat, amelyek az európai és az észak-amerikai hatalmi gondolkodást elválasztják egymástól. Bár nem foglalkozik külön a Római Birodalommal, más hatalmi viszonyokra tett megállapításai mégis idevonhatók.
Különösen a hatalmi egyensúly kérdése foglalkoztatja, aminek nyilvánvaló oka, hogy ebben alapvető különbséget látott az amerikai és az európai gondolkodás közt, másrészt az utóbbi évtizedek világpolitikai folyamatai éppen azt vetítették előre számára, hogy az egyensúly korábbi európai jelentőségével hogyan kénytelen szembesülni az Egyesült Államok. Míg ugyanis évtizedeken át a világ vezető hatalma volt katonailag és gazdaságilag egyaránt, a század végére új hatalmak nőttek mellé. Kissinger szerint „valójában hatalmi egyensúlyi rendszerek elég ritkák az emberiség történelmében. A nyugati féltekén teljesen ismeretlen volt [...].

A történelem leghosszabb korszakaiban az emberiség legnagyobb része számára a tipikus kormányzati forma a birodalom volt. A birodalmaknak nem érdeke egy nemzetközi rendszeren belül maradni, maguk akarnak a nemzetközi rendszer lenni. A birodalmaknak nincs szükségük hatalmi egyensúlyra. Ezen alapult az Egyesült Államok külpolitikája az amerikai földrészen..." (Henry Kissinger, Diplomácia, Budapest, 19983, 13.)
Majd így folytatja: „Nyugaton a hatalmi egyensúly rendszerének egyedüli működő példáit az ókori görög városállamok között, a reneszánsz kori Itáliában és az 1648-as vesztfáliai béke nyomán kialakuló európai államrendszerben találhatjuk. A több, lényegében egyenlő erejű állam létezésének tényét ezen rendszerek jellegzetes vonása emelte a világrendet irányító elvvé." (13. )


Mikor a Római Birodalom diplomáciáját vizsgáljuk, arra a kérdésre is választ kell találnunk, hogy miért hódítottak a rómaiak, mi volt hódításaik elsődleges célja, s miért állt meg a hódítás ott, ahol megállt. Kérdés, hogy a belső biztonság, a lakosság növekedése, a gazdasági szükségletek, vagy milyen egyéb szempontok vezettek a folyamatos hódításhoz. A Római Birodalom sajátos helyzetben volt, illetve abba került. A punok legyőzése után egyetlen olyan jól szervezett állam sem állt vele szemben, mint önmaga.
A birodalmat nem államoktól kellett védenie, hanem barbár törzsektől, hordáktól, akiknek szervezettsége messze elmaradt a rómaiakétól. Róma nevének egyik ókori etimológiája szerint a Város neve a görög rhómé erő szóból származik. Több mint ezeréves története során ezt az erőt testesítette meg, s nevéhez Róma mindaddig hű maradt, míg képes volt a Mediterráneumban politikai-katonai és gazdasági hegemóniáját megőrizni.

Ebben a kis kötetben számos probléma, izgalmasnak tetsző kérdés tárgyalására nem volt mód. Egyelőre csak fölvetni tudom, hogy akár az ókori politika-, akár diplomáciatörténet szempontjából érdemes lenne olyan kézikönyveket, adatbázisokat létrehozni, amelyek a történeti vagy egyéb forrásokban fönnmaradt adatoknak olyan csoportjaira terjedne ki, amelyeknek a kutatás eddig kevés figyelmet szentelt. Gondolok itt például egy olyan jellegű könyvre, amely a Rómából indult vagy Rómába küldött követségeket lajtromozná, kiegészítve olyan adatokkal, mint például ki, mikor, milyen céllal, sikerrel vagy sikertelenül küldte-e az adott követséget, s számba lehetne venni azt is, milyen ajándékokat vittek magukkal ezek a követségek.
Véleményem szerint az adatok ilyen jellegű összesítése hasznos segítséget jelentene olyan általános tanulságok levonásához, amelyeket az adatgyűjtés hiányosságai miatt egyelőre csak fenntartásokkal és a tévedés lehetőségének elismerésével kockáztathatunk meg. Az ilyen jellegű kutatások talán abban is segíthetnének, hogy egy-egy hatalmi központ működésének hagyományát is jobban átlássuk (legyen az királyi udvar vagy a Curia és a Palatium), mert ezáltal világosabb képünk lenne arról, milyen rangú követeket vagy milyen ajándékokat küldtek egymáshoz a hatalmi központok.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, az ilyen jellegű vizsgálódások újabb hasznos segédeszközöket adnának kezünkbe a klasszikus múlt föltárásához. Addig azonban talán ez a kis könyv is segít abban, hogy a római történeti forrásokat olvasva azt is figyelemmel kísérjük, milyen bonyolult és élénk nemzetközi kapcsolatrendszer működött az ókori Rómában.


Forrás: Takács László - A római diplomácia