logo

XIX October AD

A haragos szövetséges - A Rhodoszi közvetítés kudarca

V. Philipposz makedón uralkodó gyermekei közt már apjuk halála előtt viszály bontakozott ki az öröklődéssel kapcsolatban. Az egyik fiú, Démétriosz, miután a II. makedón háborúban Róma győzedelmeskedett, túszként a Városba került, ahol jó kapcsolatot alakított ki az uralkodó elittel, s föltételezhető volt, hogy apja halála után Róma-barát uralkodóként ő kerülhet a trónra.
A király másik gyermeke, Perszeusz azonban érzékelte a veszélyt, ezért mindent elkövetett, hogy eltávolítsa az útból Démétrioszt, ami koholt vádak és bizonyítékok alapján sikerült is neki Kr. e. 179-ben. A 196-ban aláírt békeszerződés ráadásul megkötötte a kezét a makedón államnak, s ezt Perszeusz nem nézte jó szemmel, szeretett volna kibújni a szerződés jelentette béklyóból és revansot venni Rómán.

Pergamon királya, aki Rómával szövetséges viszonyban állt, 172-ben a Városba érkezett, hogy beszámoljon a makedónok készülődéséről, a hazaúton azonban megtámadták és majdnem meggyilkolták. Ez volt a casus belli a rómaiak szemében, s bár Perszeusz még egy követséggel próbálkozott, hogy megelőzze a háborút, Kr. e. 171-ben elkezdődött a III. makedón háború.
A rómaiak és a makedónok közt ezután váltakozó szerencsével folyt az elhúzódó küzdelem, s többen sikertelenül próbáltak közvetíteni a szemben álló felek között. Közéjük tartoztak a rhodosziak is. Rhodosz szigete baráti szövetségese volt Rómának, de szövetségese volt a makedónoknak is, ezért kísérletet tett a két fél megbékéltetésére. Livius számol be arról, hogy a háború idején folyamatosan érkeztek a követségek Rómába (44,14-15.):

Mialatt Macedoniában folyt a háború, követek érkeztek Rómába az Alpokon túlról, az egyik gallus fejedelemtől [...] és támogatásukat ajánlották fel a macedon háborúban. A senatus köszönetét fejezte ki, és ajándékokat küldött neki, egy két font súlyú arany nyakláncot, négy font súlyú arany áldozócsészéket, egy díszesen felszerszámozott lovat lovassági fegyverekkel együtt.
Aztán érkeztek a pamphyliai követek, akik a Curiában egy húszezer Philippus-aranyból készült koszorút adtak át, s kérésükre engedélyt kaptak, hogy ezt ajándékként elhelyezzék a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter szentélyében, s hogy a Capitoliumon áldozatot mutassanak be. S mikor kifejezték óhajukat, hogy szeretnék megújítani a barátsági szerződést, jóindulatúan válaszoltak nekik, s a senatus mindegyiküknek kétezer réz ast küldött ajándékba.


Ők egyértelműen a rómaiak mellett foglaltak állást, amiért bőséges jutalomban részesültek, de érkeztek olyan követségek is, amelyek a békében voltak érdekeltek, ezek közé tartozott a rhodoszi követség. Prusziasz király a makedónok kérésére ajánlkozott közvetítőnek, és javaslata „inkább kérés volt, mint követelés", a rhodosziak azonban — Livius szavai szerint — „kérkedve sorolták fel a római népnek tett szolgálataikat".
Kijelentették, hogy ők mindkét féllel baráti szerződésben állnak, szeretnék látni a háború végét, s hozzátették, „a rhodusiak mérlegelni fogják, milyen intézkedéseket tegyenek az ellen a fél ellen, amelyik felelős azért, hogy nem lehet befejezni a háborút".

A történetíró nem is hagyja ezt szó nélkül, és hozzáfűzi a maga kommentárját is, hogy: „meggyőződésem, hogy ezeket a szavakat még ma sem lehet méltatlankodás nélkül olvasni vagy hallani".
A senatus a történeti beszámoló szerint elutasító volt, s bár ellentmondás van a pontos eseménytörténetben, a rhodoszi követség vezetője állítólag összeesett. Livius egyes forrásokra támaszkodva azt írja, hogy a rómaiak rendkívül kemény és árulással vádló választ adtak a rhodoszi követeknek:

a római nép már ennek a háborúnak a kezdetén megbízható értesítéseket kapott arról, hogy a rhodusiak Perseus királlyal titkos terveket szőnek a római állam ellen, s ezt, ha eddig netán kételkedtek volna benne, a követnek röviddel ezelőtt elhangzott szavai teljesen bizonyossá tették; az álnokság, még ha kezdetben óvatosabb is, végül rendszerint magától lelepleződik. A rhodusiak most az egész világon a döntőbíró szerepét óhajtanák játszani a háború és béke ügyében, hogy a rómaiak majd az ő intésükre vegyék fel vagy tegyék le a fegyvert. S nem úgy lesz-e ezentúl, hogy a békekötésekhez már nem az isteneket, hanem a rhodusiakat fogják tanúnak hívni?
S ha a rómaiak nem engedelmeskednek nekik, és seregüket nem szállítják el Macedoniából, ők majd megfontolják, hogy milyen lépéseket tegyenek? Hogy a rhodusiaknak mi megfontolnivalójuk van, azt ők tudják. De Perseus legyőzése után, ami remélhetőleg hamarosan megtörténik, bizonyára a római nép is gondoskodni fog róla, hogy minden nép megkapja azt a jutalmat, amit az ebben a háborúban tett szolgálatai alapján megérdemel.

A rómaiak ellenben mintegy dacból és a rhodosziaknak szóló példamutatásként megjutalmazták az egyik érdekükben tevékenykedő makedónt:

C. Sulpicius praetor [...1 bevezette a senatus elé Onesimust, Pytho fiát, az egyik előkelő macedont. Ez a király mellett állandóan a békét szorgalmazta, s intette őt, hogy ha nem is mindig, de azért elég sűrűn gyakorolja azt a szokást, amely apjának, Philippusnak alapelve volt, hogy naponta kétszer átolvassa a rómaiakkal kötött szerződést. De miután nem tudta visszariasztani a háborútól, hol ilyen, hol olyan ürüggyel visszavonult, hogy ne kelljen részt vennie olyasmiben, amit nem helyeselt, majd később, látva, hogy gyanússá válik, s hogy alkalomadtán majd az árulás vádját emelik ellene, átszökött a rómaiakhoz, s igen hasznos segítséget nyújtott a consulnak.
Mikor a Curiába bebocsátva mindezt elmondta, a senatus úgy rendelkezett, hogy vegyék fel őt is a szövetségesek jegyzékébe, adjanak neki lakást és ellátást, kapjon Tarentumban kétszáz iugerumot a római nép birtokában levő állami földből, s vásároljanak számára Tarentumban egy házat is. Mindennek a végrehajtását C. Decimius praetorra bízták.

A rómaiak így jutalmazták a hűséget, viszont egyáltalán nem díjazták a rhodosziak közvetítési szándékát. Amikor á rómaiak végre győztek a püdnai csatában, s erről Rómába megérkezett a hír, a követeket behívták a Curiába. Livi így számol be erről:


A rhodusi követeket, akiket még nem bocsátottak el, a győzelmi hír megérkezése után behívták a senatus elé, mint- egy megszégyenítésül esztelen elbizakodottságukért. S itt vezetőjük, Agepolis, a következőket mondta: A rhodusiak azért küldték el követségüket, hogy ez kieszközölje a békét a rómaiak és Perseus között, hiszen ez a háború egész Görögországnak csak terhet és megpróbáltatást, maguknak a rómaiaknak csak költséget és veszteséget jelent.
A római nép szerencséje azonban olyan kedvező fordulatot hozott, hogy - mivel a háború másként végződött - a rhodusiak megragadhatják a lehetőséget, hogy a fényes győzelem alkalmával szerencsét kívánjanak. Így hangzottak a rhodusi követ szavai.

A senatus a következőképpen válaszolt: A rhodusiak ezt a követséget nem Görögország boldogulása kedvéért, nem is a római nép kiadásai miatt érzett aggodalmukban, hanem Perseus érdekében küldték. Mert ha az aggasztotta volna őket, amit megtévesztő szavaikban előadnak, úgy akkor kellett volna követséget küldeniük, amikor Perseus betört seregével Thessaliába, s két éven át részben megostromolta, részben fegyveres erejének fitogtatásával rémületben tartotta a görög városokat.
Ekkor azonban a rhodusiak egyetlen szót sem ejtettek a békéről. De miután meghallották, hogy a rómaiak átkeltek a hegyszorosokon, behatoltak Macedoniába, s körülzárva tartják Perseust, akkor küldték el követségüket, nem egyéb okból, hanem azért, hogy Perseust kiragadják a fenyegető veszélyből. - Ezzel a válasszal bocsátották el a követeket.
(Livius, 45, 3.)

A rhodosziak közvetítéskísérlete tehát teljes kudarcot vallott, sőt a rómaiak haragját vonták magukra. Mikor ezt látták, kísérletet tettek a rómaiak kiengesztelésére, így aztán a győzelem után a római küldöttséget meghívták magukhoz:

Mikor a követek Asia partjai mellett elhaladva megérkeztek Lorymába, a Rhodustól valamivel több mint húszezer lépésnyi távolságra eső kikötőbe, amely éppen szemben van magával a várossal, elébük járultak a rhodusiak főemberei - ugyanis már hozzájuk is megérkezett a győzelem híre -, s azt kérték, látogassanak el Rhodusra. Hiszen államuk jó híre és jövője függ attól, hogy ők személyesen győződjenek meg, mit tettek s mit fognak tenni a rhodusiak, hogy ne kósza hírek jussanak el Rómába, hanem a követek maguk számoljanak be arról, amit saját szemükkel láttak.
Noha a követek sokáig vonakodtak, meggyőzték őket, hogy vállalják ezt a rövid kitérőt egy szövetséges állam érdekében. Mikor megérkeztek Rhodusra, a vezetők kérésükkel arra is rávették őket, hogy jelenjenek meg a népgyűlésen. A követek megérkezése a polgárság félelmét inkább növelte, mint csökkentette. Ugyanis Popilius felsorolta mindazokat az ellenséges ki-jelentéseket és cselekedeteket, amelyeket a háború folyamán egyesek vagy mindnyájan mondtak vagy elkövettek, s mivel nyers természetű ember volt, szavai ijesztő hatását még csak fokozta mogorva tekintete és vádoló hangja. Így, mivel neki semmi oka nem volt rá, hogy személyes ellenszenvet érezzen a rhodusiakkal szemben, ezek egyetlen római senator kemény szavaiból következtethettek arra, hogy milyen érzés tölti el velük szemben az egész senatust.
(Livius, 45, 10.)

Szerencsére a másik római enyhébben beszélt, s így levette a bűnösség érzésének terhét a közösségről, ennek ellenére mégis követséget küldtek Rómába, ahol azonban ismét fagyos fogadtatásra leltek.

Az Asiából és Görögországból érkezett nagyszámú követség között elsősorban a rhodusiak küldöttei vonták magukra a polgárság figyelmét. [...] Ugyanis először fehér ruhában jelentek meg, mint azokhoz illik, akik szerencsekívánatot hoztak, hiszen ha sötét ruhát viselnek, azt a látszatot keltették volna, hogy Perseust gyászolják. De mikor M. Iunius consul megkérdezte az atyákat - miközben a követek a Comitiumon álltak -, hogy biztosítsák-e a számukra a lakást, ellátást s a senatusba való belépést, az atyák úgy döntöttek, hogy velük szemben egyáltalán nem kell érvényesíteni a vendégbaráti jogot.
Mikor a consul kijött a Curiából, s a rhodusiak kérték: mivel azért jöttek, hogy szerencsét kívánjanak a győzelem alkalmából, és tisztázzák államukat a vádak alól, bocsássák be őket a senatus elé, ő közölte velük, hogy a rómaiak szokásuk szerint mindent megtesznek szövetségeseik és barátaik szívélyes és vendégszerető fogadtatására, s biztosítják számukra a belépést a senatusba is, de a rhodusiak nem szereztek olyan érdemeket ebben a háborúban, hogy őket a barátok és szövetségesek közé sorolhatnák.
A rhodusiak e szavak hallatára mindnyájan a földre vetették magukat, s úgy könyörögtek a consulhoz s valamennyi jelenlevőhöz, ne tartsák méltányosnak, hogy a rhodusiak ellen újabban felhozott kitalált vádak többet számítsanak, mint korábbi érdemeik, amelyeknek maguk is tanúi voltak. Azonnal gyászruhát öltöttek, körbejárták az előkelő emberek házait, könnyek között kérve őket, vizsgálják meg ügyüket, mielőtt elítélnék őket. (Livius, 45, 20.)

A rhodosziak tehát rettenetesen megrémültek, minden gesztusuk a félelmet fejezte ki. Szerencséjükre azonban az idősebb Cato kelt a védelmükre a senatusban, s híres beszédében ugyan nem mentette föl őket a felelősség alól, de a senatus fenyítő jobbját igyekezett elhárítani. A beszéd tartalmát Gellius beszámolója alapján lehet rekonstruálni (Gellius, 6, 3).

Livius pedig így írja le a végső konklúziót:

Miután ez a beszéd elhangzott, a rhodusiak mind földre vetették magukat, az olajágakat könyörgők módjára maguk elé tartva, s végül, mikor felszólították őket, hogy álljanak fel, elhagyták a Curiát. Ezután került sor az atyák véleményének meghallgatására. A rhodusiakat azok támadták a leghevesebben, akik mint consulok, praetorok vagy legatusok részt vettek a macedoniai háború vezetésében. S ügyüket elsősorban M. Porcius Cato vette védelmébe, aki - noha egyébként kemény jellemű ember volt - most engedékeny és szelíd senatorként viselkedett. [...] A rhodusiak olyan választ kaptak, amelyből kitűnt, hogy nem nyilvánítják ugyan őket ellenségnek, de nem tekintik ezentúl szövetségeseknek sem. (Livius, 45, 25.)

A rhodosziak tehát megmenekültek ugyan a legrosszabbtól, az ellenük indított háborútól, de nem lélegezhettek föl, hiszen szövetségesi státuszukat elveszítették. Mindez azt mutatja, a békeközvetítés vagy a hintapolitika megbocsáthatatlan volt a rómaiak szemében, s az efféle kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve, mert a rómaiak nem tudtak mit kezdeni az efféle javaslatokkal, s inkább választották a nehezebb, de egyértelműbbnek tetsző utat.


Forrás: Takács László - A római diplomácia