logo

XXI September AD

Róma szövetségi politikája

Róma korai történelme során szintén szerepet játszott a szövetségi politika, ez azonban a királyság vagy a köztár-saság korában csak Róma vezető szerepét jelentetté, nem totális hegemóniáját. Akár a principátus felé vezető út egyik állomásának is nevezhető a Kr. e. I. század elején kirobbant ún. szövetséges háború. Az egyre terebélyesedő római hatalom és a hozzá kapcsolódó jogosítványok egy része, minden ellenkező kísérlet ellenére, ekkor el volt zárva az itáliai félsziget városi lakosságának nagy része elől.
Miközben az itáliai görög (Nápolytól délre még a Kr. e. VII. században hoztak létre görög telepesek olyan jelentős városokat, mint például a Nápoly közelében fekvő Cumae) és etruszk városok Rómával tartottak, addig a közép- és dél-itáliai latin városok szövetségbe tömörültek és szembefordultak Rómával: önálló államot hoztak létre, saját intézményrendszerrel és pénzzel. Ennek központja Corfinium, a Rómától keletre, az Appenninek keleti oldalán fekvő város volt. A Róma számára nem várt megpróbáltatást és több súlyos vereséget hozó háború végén (Kr. e. 88) a rómaiak politikai kompromisszumra kényszerültek: kiterjesztették a római polgárjogot, amivel ezeknek a területeknek a lakosságát bevonták politikai közösségükbe.
Jóval korábbra nyúlik azonban vissza a római szövetség} politika másik formája.

Az egyre növekvő hatalmú Róma — ellentétben a görögök kapcsán emlegetett amphiktüoniákkal — nem több egyenrangú vagy közel azonos súlyú államalakulat politikai szövetségében látta önmaga védelmének biztosítását, hanem elsősorban a kétoldalú szövetségkötésben. Ráadásul ezek a szövetségek sem azonos súlyú és befolyású partnerek kölcsönösségi viszonyán nyugodtak, hanem egyfajta nagytestvér-kistestvér kapcsolaton.
Nem járunk talán messze az igazságtól, ha mindebben ismételten a római gondolkodásnak egyik alapvető sémáját és társadalomszervező elvét fedezzük föl, a patronus-cliens viszonyt. Ha ez határozta meg társadalmi gondolkodásukat, akkor nem meglepő, hogy a rómaiak ilyen struktúrában képzelték el a nemzetközi kapcsolatokat is.

Míg a köztársaság korában az itáliai törzsek, városok, majd a hódítás korában; előbb távolabbi városok lettek Róma szövetségesei, majd a hódítás határainál elterülő baráti királyságok, addig a császárkorban ez a fajta szövetség azokra az államokra volt jellemző, amelyek a Római Birodalom határain túl feküdtek.
Igaz azonban, hogy Róma a meghódított területeken sem számolta föl okvetlenül a korábban ott létezett politikai struktúrát, hanem csak alárendelte a maga központból irányított közigazgatásának vagy katonai parancsnokságnak. Ahol azonban erre nem volt mód vagy szükség, inkább a szövetségkötéshez folyamodott Róma. Az így szövetségessé tett államokat és uralkodókat a socius et amicus populi Romani (a római nép szövetségese és barátja) címmel tüntették ki. (Érdemes az amicus korábban említett jelentésére visszagondolni!) Az ezt a státusz elnyerő uralkodók vagy államok félúton voltak a teljes autonómia és a római provincia státusz között.

Sociinak vagy foederatinak nevezték egyébként már korán azokat az itáliai törzseket, népeket, amelyekkel katonai célból Róma szövetséget kötött. Közülük egyesek önként, mások kényszeredetten, sokszor vereségek után vállalták a szövetséget Rómával. A szövetséget szerződés (foedus) szentesítette. Róma a pun háború fenyegetése előtt nagy mennyiségben kötötte ezeket a szerződéseket, amelyek haderejének kiegészítése szempontjából elengedhetetlenek voltak.

A legelső ilyen szerződés a Kr. e. 493-ban kötött ún. foedus Cassianum, azaz a Spurius Cassius Viscellinus consulsága alatt megkötött szerződés volt: ezt a hagyomány szerint a regillusi csata után kötötte Róma a latin szövetséggel. Szövegét a halikarnasszoszi Dionüsziosz őrizte meg történeti munkájában.
Ezt azonban megelőzi az a latin szövetség, amelyet Róma hatalmának ellensúlyozására hoztak létre. Az idősebb Cato elveszett történeti munkájának, az Originesnek egyik töredéke alapján feltételezhető, hogy ez a szövetség formájában a görög amphiktüoniák mintájára ugyan egy szentély, illetve szent hely körül szerveződött, valójában mégsem annyira kultikus, mint inkább katonai természetű volt.
A töredék szerint az ariciai erdőben közösen avattak szent ligetet Diana tiszteletére a tusculumiak, ariciaiak, lanuviaiak, laviniumiak, coraiak, tiburiak, pometiniaiak és az ardeai rutulusok. Ez a szövetség harcolt, majd szenvedett vereséget a Regillus-tónál a rómaiakkal vívott ütközetben, s kényszerült rá a foedus Cassianum megkötésére.

A szerződés jelentőségét növelte, hogy Róma ebben az időben csak néhány éve volt köztársaság. Még élt az elkergetett utolsó király, Tarquinius Superbus, aki minden követ megmozgatott azért, hogy hatalmát visszaszerezze, s e cél érdekében még a Róma ellen szövetkező latin városokat is támogatta.
Nyilvánvaló, hogy a szövetség révén az új köztársaság olyan biztonsági hálót vont maga köré, amellyel biztosítani tudta, hogy külső erő ne fenyegesse új politikai berendezkedését, s így képes legyen elszigetelni mindazokat, akik a királyság restaurációjában voltak érdekeltek. Arra pedig, hogy történtek efféle kísérletek, mi sem jobb példa, mint hogy lunius Brutus, az első consul tulajdon fiait volt kénytelen halálra szánni, mikor a köztársaság elleni szervezkedésben bűnösnek bizonyultak.

Számos uralkodó kapta meg később a rex socius et amicus populi Romani titulust, ami biztosítékot jelentett, hogy a király nem fog a rómaiak ellen fordulni. Ezek az uralkodók aztán mindent elkövettek, hogy Róma elégedett legyen velük. Hogy a bizalmatlanságnak még az árnyéka se vetődjék rájuk, többnyire saját gyermeküket adták biztosítékul, akik aztán a Városban nevelkedve minden tekintetben átitatódtak a római kultúrával és életmóddal, s amikor átvették atyjuktól a trónt, ők maguk váltak a romanizálás motorjaivá.
Így a hódító Rómának tulajdonképpen nem is kellett erőszakosan terjesztenie a maga kultúráját, a meghódított törzsek gyorsan asszimilálódó vezető rétege elvégezte helyette ezt a birodalom egysége szempontjából sem lényegtelen feladatot. Ez persze olykor azt is jelentette, hogy a trónviszályba fulladó királyságok szinte kikényszerítették Róma segítségét, hiszen erős katonai hatalommal bíró birodalom volt.

Az egyik érdekes diplomáciai bonyodalom még a köz-társaság korának utolsó szakaszában történt. A történet középpontjában a hírhedt szicíliai propraetor, Verres áll, illetve Syria királyának egyik fia, Antiochus. A Cicero által elbeszélt történet azért is érdemel figyelmet, mert egyszerre világít rá arra, hogyan próbálták a Rómával szövetséges királyok érdekeiket érvényesíteni, és arra, mennyire kevés hatalommal bírtak, s milyen súlyúak voltak egy-egy erőszakosabb római tisztviselővel szemben.
Cicero szerint Antiochus még gyermekkorú fiai nem sokkal korábban Rómába érkeztek. Jövetelük célja nem a saját országuk körüli bizonytalanság volt, mert arra való jogukat senki sem vonta kétségbe, amint azt Cicero is megerősíti, hiszen dinasztikus alapon szállt rájuk. Antiochus fiai és anyjuk, Selene valójában Egyiptom trónját akarták, de mivel a senatus előtt törekvésük kudarcot vallott, letettek eredeti szándékukról, és hazautaztak. A fiúk közül az egyik, akit történetesen szintén Antiochusnak hívtak, szerencsétlenségére Szicília felé vette az irányt, ahol belefutott Verres karjaiba.

A római propraetor tárt kezekkel várta, minden tiszteletet megadott neki, fényűző lakomán látta vendégül. Antiochus nem habozott viszonozni a meghívást, s ő is fényesen megvendégelte Verrest, akinek különösen megtetszett néhány olyan tárgy, amelyekkel az asztalokat ékesítették. Ezután Verres változatos ürügyekkel elkezdte kicsalni Antiochustól a legszebb darabokat, aki a gyanú halványárnya nélkül bízott meg benne.
A propraetor azonban azt is megtudta, hogy Antiochusék egy drágakövekkel gazdagon ékesített gyertyatartót is hoztak ajándékul Rómába, de mivel azt a capitoliumi Iuppiter-templomba szánták, és mivel a szentély még nem volt kész, a gyertyatartót nem akarták ott hagyni, hanem úgy döntöttek, egyelőre hazaviszik, s ha majd elkészült Iuppiter temploma, újra Rómába hozzák. (Könnyen meglehet, hogy Antiochusék éppen azért nem hagyták a Városban, mert sikertelenül próbálkoztak a senatusnál.)

Verres azonban megneszelte, milyen érték van még a királyi küldöttségnél, s noha azt Antiochusék titkolni szerették volna, ő addig könyörgött, hogy látni szeretné, s annyira fogadkozott, hogy senkinek sem mutatja meg, hogy titokban, ruhákba bugyolálva végül elvitték neki. Ez a gyertyatartó aztán annyira megtetszett Verresnek, hogy nem volt hajlandó visszaadni tulajdonosainak. Sőt arra vetemedett, hogy a gyertyatartó visszaadását egyre jobban sürgető Antiochust álhírekkel akarta rávenni arra, hogy hagyja a csudába a gyertyatartót, hajózzon rögvest haza.
Antiochus erre a város forumán a syracusaiak előtt sírva panaszolta el, hogy csalta ki tőle Verres azt az értékes tárgyat, amelyet ő a római néppel kötött barátság és szövetség emlékeként (monumentum suae societatis amicitiaeque) kívánt a legfontosabb Iuppiter-szentélynek adományozni. Cicero erre következő, Verreshez intézett szavai azért is lényegesek, mert szerepel bennük az összes olyan fontos kifejezés, amellyel a rómaiak az ilyen jellegű szövetségi kapcsolatokat jelölték.

Antiochus király - írja Cicero -, aki két évvel korábban Rómában a szemünk előtt jelent meg királyi kísérettel és öltözetben (comitatu regio atque ornatu), ő, noha a római nép szövetségese és barátja volt (amicus et socius populi Romani), aki igen baráti atyától, nagyatyától, ősöktől, régi és híres királyoktól származott, egy gazdag és hatalmas királyságból, azt egyszerűen kiűzték a római nép provinciájából.
Mit gondoltál, hogy fogják fogadni ezt az idegen népek (nationes exteras), mit gondoltál, hogyan jut majd el tettednek híre más királyságokba és a föld széléig, ha hallják, hogy a, római nép praetora egy provinciában megsértett egy királyt, kifosztott egy vendéget (hospitem), kihajította a római nép szövetségesét és barátját (socium populi Romani atque ami-cum)?
(Cicero, In Verrem, 2, 4, 67-68.)
(Takács László fordítása)

Cicero tökéletesen építette föl beszédét. Egyik oldalon ő, illetve az általa képviselt populus Romanus áll, a másikon a hivatalához méltatlan Verres. A propraetor rablásainak súlyát ráadásul óriásira növeszti, hogy mindezt nem akárkivel, hanem a rómaiak fontos szövetségesével szemben követte el, amivel sikerülhetett megrendítenie a szövetség érzését más, hasonlóan szövetséges nemzetekben is.
Tanulságos az is, ahogy szónoklatában egymás után bontja ki a fokozatokat, ami egyben remekül szemléltetheti a római. eddig bemutatott diplomáciai mentalitását, tudniillik hogy miként tekint Cicero az egyes állapotokra: a „legkisebb" vétség, hogy római hivatalnokként, a Római Birodalom egyik provinciájában megsértett egy királyt. Sokkal súlyosabb, hogy nem tartotta tiszteletben a vendégjogot, amely már az isteni törvény megszegésének, a szentségtörésnek a kategóriájába tartozik.

A legsúlyosabb mégis az, hogy, megszegte a szövetséget, amely Antiochus királyt Rómához fűzte. Vagyis a legnagyobb bűnt Verres a római nép adott szava (fides) ellen követte el, amivel veszélyeztette azt a szövetségi politikát, amely Róma hatalmának egyik oszlopa volt.
A rómaiak a socius et amicus populi Romani cím adományozásának gyakorlatát történelmük során mindvégig alkalmazták, s akkor is törekedtek szövetségeket kötni, amikor a népvándorlás során egészen más kaliberű törzsi uralkodókkal, barbár fejedelmekkel, törzsfőkkel álltak szemben.


Forrás: Takács László - A római diplomácia