logo

XXIII Junius AD

Sikertelen szövetségkeresési kísérlet

A Római Köztársaság egyik legjelentősebb diplomáciai tevékenysége a második pun háború fenyegető közelségében bontakozott ki. Amikor már sejthető/tudható volt, hogy a punok Hannibal vezetésével újra háborúra készülnek, a rómaiak követséget menesztettek a Mediterráneum különböző államaiba, hogy a maguk oldalán szövetséget kovácsoljanak Karthágó ellen. Erről a kísérletről Livius tesz említést A város alapításától című műve 21. könyvében. Rómában a senatus még csak Hannibal fenyegetésének hírét hallotta, amikor úgy határozott, hogy követséget küld Saguntumba, a rómaiak szövetséges hispaniai városába, amelyet Hannibal fenyegetett.
A követség azt is feladatul kapta, hogy vonja kérdőre Hannibalt a róla keringő hírek miatt, utána pedig menjen tovább Karthágóba, s lépjen föl szövetségeseik érdekében. A követség azonban a punok támadása miatt majdnem okafogyottá vált, de egy hosszas tanácskozás végén P. Valerius Flaccus és Q. Baebius Tamphilus végül útnak indultak, hogy találkozzanak Hanniballal, és fölszólítsák a római szövetséges Saguntum ostromának befejezésére. Mindkét követ tekintélyes római politikus volt: az előbbi 227-ben töltötte be a consuli tisztet, s meghatározó szerepet játszott a második pun háborút övező diplomáciai tevékenységben. A két követ közül nyilvánvalóan ő volt a tekintélyesebb, mivel társa korábban csak a praetori tisztséget viselte:

Az atyák úgy döntöttek, hogy követeket küldenek Hispaniába a szövetségesek helyzetének megvizsgálására, s ezek, ha alapos okot találnak rá, figyelmeztessék Hannibalt, hogy ne támadja meg Saguntumot, a római nép szövetségesét. Majd menjenek át Africába, Carthagóba, hogy ott szóvá tegyék a római nép szövetségeseit ért sérelmeket. A követséget meg-szavazták, de még el sem indult, mikor - hamarább, mint bárki is várta volna - híre érkezett, hogy megkezdődött Saguntum ostroma.
(Livius, 21, 6.)

Erre aztán a rómaiak egy más összetételű követséget indítottak útnak:

Ilyen előkészületek után, hogy a háború előtt mindenben jogszerűen járjanak el, követségbe küldtek Africába néhány idősebb embert, Q. Fabiust, M. Liviust, L. Aemiliust, C. Liciniust, Q. Baebiust: kérjenek felvilágosítást a carthagóiaktól, hogy Hannibal állami határozat alapján vette-e ostrom alá Saguntumot, és ha ezt, mint várható, beismerik, s mint állami határozatból történt intézkedést, igazolni akarnák, adják át a carthagói népnek a hadüzenetet.
(Livius, 21, 18.)

A második római követség nagyobb létszámú és még tekintélyesebb volt. Az öt megnevezett személy közül a praetorságot viselt Q. Baebius Tamphilus volt a legalacsonyabb rangú, a többiek mind viselték már a legmagasabb római hivatalt, a consulságot.
Q. Fabius Maximus Verrucosus már kétszer is magára ölthette ezt a hivatalt (233-ban és 228-ban), M. Livius Salinator az előző év, 219 consula volt, csakúgy mint hivataltársa, L. Aemilius Paullus, C. Licinius Varus pedig bő másfél évtizeddel korábban, 236-ban töltötte be ezt a tisztséget. A rómaiak tehát valóban rendkívül tekintélyes követséget igyekeztek összeállítani, s mivel a fölhatalmazást a senatustól kapták, vagyis az állam képviseletében érkeztek, Karthágóban is a legfelsőbb irányító testület, a tanács fogadta őket.

A római követség vezetője csupán azt kérdezte, Hannibal állami fölhatalmazással cselekedett-e, mire az egyik karthágói visszautasítóan és arrogánsan a rómaiakon kérte számon a szerződés betartását. Ekkor játszódott le a kenyértörés látványos jelenete:

Akkor a római követ, öblöt alkotva ráncba fogott togájából,így szólt:
- Itt hozzuk nektek a békét és a háborút. Melyiket óhajtjátok, válasszatok!
Szavaira nem csekélyebb daccal harsant fel a válasz:
- Adja, amelyiket akarja!
S mikor ő, togáját lebocsátva, kijelentette, hogy a háborút adja, azt felelték, hogy vállalják, s ugyanolyan lelkesedéssel, amilyennel elvállalták, végig is fogják harcolni.
(Livius, 21,18.)

(Más elbeszélések szerint a követ dárdát, azaz a háború, valamint egy caduceust, a béke jelét, illetve - megint más forrás szerint - ezeket ábrázoló anyaglapocskákat vitt, így bízva a karthágóiakra a döntést.)
Nehéz eldönteni, vajon valóban így történtek-e az események, Livius mindenesetre meglehetős büszkeséggel nyugtázza, hogy nem bonyolódott a követség hosszas vitákba a szerződésszegések mibenlétéről, hanem egyenes választ adott a punoknak, s kinyilvánította a hadiállapotot a két állam között.

Livius ezután ismerteti a követség útját.

A római követek, a Rómában kapott utasítás szerint, Carthagóból átkeltek Hispaniába, hogy sorba járva a törzseket, megnyerjék őket a római szövetségnek, vagy rábírják a punoktól való elpártolásra. Először a bargusiusokhoz érkeztek, akik szívélyesen fogadták őket, mert kezdték már terhesnek találni a pun uralmat, ezért a Hiberuson túl lakó több más népben felébresztették a vágyat, hogy próbáljanak változtatni helyzetükön. Innen a volcianusokhoz mentek, s ezektől olyan, Hispania-szerte híressé vált választ kaptak, amely a többi népnek elvette a kedvét a római szövetségtől. Mert népgyűlésükön a legöregebb ember ilyen válaszra fakadt:
- Mily szégyentelenek vagytok, rómaiak! Azt követelitek tőlünk, hogy becsüljük többre a ti barátságotokat, mint Carthagóét, miközben azokat a saguntumiakat, akik megfogadták szavatokat, könyörtelenebbül hagytátok cserben, mint ahogy ellenségük, a pun, lemészárolta őket! Azt tanácsolom, olyan vidéken keressetek szövetségeseket, ahol még nem hallottak Saguntum pusztulásáról! Hispania népeit Saguntum romjai gyászos és kiáltó példaként intik, hogy senki se bízzék a római hőségben és szövetségben.
(Livius, 21, 19.)

A követeket kiutasították, és hiába mentek más törzsekhez, seholsem fogadták őket barátságosan. Onnan aztán Galliába mentek, de ott sem jártak nagyobb sikerrel, sőt újabb meglepetésben volt részük:

a gyűlésen. Mikor a követek, magasztaló szavakat ejtve a római nép dicsőségéről, hősiességéről, birodalma nagyságáról, arra kérték őket, ne engedjék földjeiken és városaikon átvonulni az Italiára támadó pun sereget, a hagyomány szerint akkora zaj és nevetés támadt, hogy a vezetők és az öregebbek alig tudták a fiatalabbakat lecsillapítani. (Livius, 21, 20.)

A római követek egyfelől tehát mindent elkövettek, hogy szövetségkötésekkel elzárják az utat a Hispania felől Itália felé igyekvő Hannibal elől, másrészt végig hűek maradtak ahhoz az utasításhoz, amelyet még Rómában a senatustól kaptak, s végig annak szellemében cselekedtek.
Mivel a személyekről keveset tudunk, föltételezhető, hogy nagyobb kísérettel utaztak, s ehhez a kísérethez tartoztak azok, akik a tárgyalások során a tolmács szerepét töltötték be. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a követek közt akadt volna olyan, aki annyira ismerte volna a pun nyelvet, hogy képes lett volna fölszólalni a karthágói tanácsülésben. Föltételezhető az is, hogy a punok is tolmácsok segítségével érintkeztek a rómaiakkal.
Ugyanez igaz a hispaniai és a gall törzsekre is, a velük való tárgyalásoknál szintén külön tolmácsot kellett alkalmazniuk. Mivel tehát a követek általában ketten, hárman, öten, heten vagy tízen voltak, szinte bizonyos, hogy a tolmácsokkal, útikalauzokkal, szolgákkal együtt a teljes létszám jóval nagyobb, a követi létszám többszöröse volt.


Forrás: Takács László - A római diplomácia