logo

XX September AD

A Rómaiak névadási szokásai

Minden családban öröm a gyermek születése. Ha az apa az újszülöttet a magáénak ismerte el, a padlóra helyezte, majd a magasba emelte, ezzel a cselekedettel a család feje elismerte gyermeke törvényes származását.
A kisdednek 8-9 nap múlva kicsiny bőrből, fémből, esetleg aranyból készült kerek tokocskát (bulla) akasztottak a nyakába, amelybe a gonosz varázslatok ellen amulettet helyeztek. A bulla átadásával a gyermek egyidejűleg megkapta a keresztnevét (praenomen).

A legrégibb időben a rómaiak csak egy nevet viseltek, pl.: Romulus, Remus. De már régtől fogva, a szabinokkal történt egyesülés után két nevük volt, pl.: Servius Tullius. A köztársaság korától kezdve a szabad embernek rendszerint három neve volt. Ennek a római névnek az első tagja a praenomen, ami a mi kereszt- vagy utónevünknek felel meg. A második a nomen gentile, vagyis a nemzetség neve, a harmadik pedig a cognomen, a család neve. Pl.: Caius Julius Caesar.

A praenomen jelölte meg a nemzetségen és a családon belül az egyént. Ezt a nevet az írásban rendszerint rövidítve tüntették fel és csak 17-18 praenomen volt használatban. Pl.: Gaius (C.), Marcus (M.), Publius (P.), Lucius (L.), Titus (T.), Quintus (Q), Sextus (Sex).
Mivel a keresztnevek száma ilyen csekély volt, szokássá vált a római családokban, hogy az apa csak az első fiainak választott utónevet, az ötödiktől kezdve sorszámmal jelölték meg őket: Quintus-5.; Sextus-6.; stb. Ha egy személy szégyent hozott a családjára, s államellenes cselekedetet követett el, annak praenomenjét a nemzetség többé nem használta. Azonban ez csak az előkelőkre vonatkozott, az egyszerű nép nem törődött vele.

A nomen gentile a nemzetségből való eredetet mutatta, sőt azt is meg lehetett állapítani, hogy honnan származott. Csaknem valamennyi római nemzetség neve ius-ra végződött (Cornelius, Claudius, Julius stb.).
Az as és a végződésű nevek etruszk eredetre vallottak (Maecenas). A nemzetségnevek egy része megfejthető: Claudius-claudus = sánta, bicego; Fabius-faba = bab; Flavius-flavus = szőke.

A cognoment az tette szükségessé, hogy a nemzetség tagjainak a száma szaporodott, a nemzetség különféle családokra bomlott; meg kellett különböztetni egymástól az ugyanolyan nemzetség más-más családjába tartozó egyéneket.
A cognomen általában a családfő valamely testi tulajdonságára utalt, leggyakrabban gúny- illetve ragadványnevek. Pl.: Naso nagyorrú; Caesar- hosszú hajú; Cicero cicer: borsó; Flaccus kajla fülü. Ezeket a neveket eleinte a család azon tagjának adták, amelyre ráillettek., később azonban örökölték, és használatuk során éppúgy nem gondoltak arra, hogy illenek-e viselőjükre mint a magyar névadásba a Nagy, Kis, Zsíros stb. nevek esetében.

Cognomenje több is lehetett egy előkelő rómainak. Legtöbbször valamilyen kiváló tettéért kapta kitüntető címként, mint pl.: Publius Comelius Seipio Africanus. Ezeket a kitüntetést jelölő cognomeneket a gyermekek nem örökölték.
A cognomen hivatalos okmányokban is szerepelt, de mindig a tulajdonképpeni név mögött. A hivatalos címzések eltértek a mindennapi használattól, mert abban jelölték az apát, a nagyapát és a tribust (törzset) is. Otthon a család, a cliensek, a rabszolgák a ház urát praenomenjén szólították, a barátok cognomenjén, a nomen gentile csak a hivatalos címzésekben szerepelt.

A nőknek eredetileg csak egy nevük volt, a nomen gentile nőnemű alakja, s mellé tették genitivusban az apjuk nevét, ha leányok voltak; vagy a férjük nevét, ha asszonyokról volt szó. Pl.: Caecilia Metelli Caecilia, Metellus lánya, Caecilia Crassi Caecilia, Crassus felesége. Ha ugyanabban a családban több leány volt, a maxima (legidősebb), maior (idősebb), minor (fiatalabb), vagy prima (első), secunda (második), tertia (harmadik) jelzővel különböztették meg őket.

A császárkorban szokássá vált, hogy a nő a család nomen gentiléjét és cognomenjét nőnemű végződéssel viseli. Az örökbefogadottak az örökbefogadó nevét vették fel, de a saját nemzetségnevüket is hozzátették an toldattal. Pl.: P. Cornelius Scipio örökbe fogadta L. Aemilius Paulust. Az örökbefogadott neve: P. Cornelius Scipio Aemilianus.

A rabszolgák társadalmi kitaszítottsága a névhasználatban is megmutatkozott. A régebbi időben, amikor egy gazdának még csak egy rabszolgája volt, rendszerint így hívták: Marcipor, Lucipor, ami azt jelentette, hogy egy Marcus, Lucius praenomenu rabszolgatartó legénye (puer).
Később, amikor egy házban több rabszolga élt, megtartották eredeti, idegen hangzású nevüket, legfeljebb a tulajdonos nevét birtokos esetben hozzáfűzték. A felszabadított rabszolga felvette ura praenomenét és nomen gentiléjét, de hozzátette a maga nevét. Pl.: Cicero felszabadított rabszolgáját így hívták: Marcus Tullius Tiro.

A császárkorban elhanyagolták a nevek használatában kialakult régi szabályokat. A római polgár a provinciában is a hármas nevet viselte, a peregrinusoknak csak egy nevük volt, ez megfelelt a római cognomennek.
Gyakran előfordult azonban, hogy feltüntették az apa nevét is. Amikor polgárjogot kapott valamelyik peregrinus, akkor a saját neve elé felvette az uralmon lévő császár praenomenjét és nemzetségnevét. Így azt is megmutatják a nevek, hogy viselőik mikor váltak római polgárrá.

Az újszülött hatósági bejelentése a köztársaságkorban nem volt kötelező, csak a férfikor elérése után kellett az ifjút a polgárok névsorába felvétetni, és ezzel a katonai szolgálat, adófizetés, választás, szavazás miatt nyilvántartani
.
Rómában csak Marcus Aurelius rendelte el, hogy az újszülöttet 30 nap elteltével be kell jelenteni. A hivatalok minden római polgárt igazoló okmánnyal láttak el, amely teljes nevüket, és születésük napját tartalmazva alkalmas volt arra, hogy a szabad születésüket, római polgárjogukat bíróság vagy hatóság előtt hitelt érdemlően bizonyíthassák. A hamisítókra száműzetés várt. A ma is használatos magyar nevek egy része római eredetű: pl.: Beáta-beatus: boldog; Pál-paulus: kicsi; Viktor győztes.