logo

XXVIII Novembris AD

Lakóházak a köztársaság utolsó századaiban

A köztársaság utolsó századaiban alakult ki a római lakóház három fő típusa, az előkelő városi ház (domus), ennek vidéki változata (villa), és az emeletes bérház (insula). Az előkelő római házak magva az ősi, itáliai eredetű atrium volt. Az atriumban, amelynek világítását és egyben füstelvezetését középső mennyezeti nyílás szolgáltatta, kapott helyet a családi tűzhely, itt áldoztak a házi isteneknek, és itt intézte a családfő mindennapi ügyeit. Az atriumból nyíltak a hálóhelyiségek és más szobák. Később az atrium egyre inkább reprezentatív fogadóteremmé vált, a házi kultusz és az ősök galériájának helyévé, a pater familias dolgozószobája viszont az innen nyíló tablinumba került.

Az itáliai ház legnagyobb átalakulása a hellenizmus korában következett be, midőn, a korabeli görög lakóházak mintájára oszlopos udvarral, a peristilium-mal egészítették ki. A peristilium a ház atriumos része mögött foglalt helyet, és a család magánéletének színterévé vált. Több fényt és levegőt nyújtó díszkertje köré sorakoztak az étkező- és hálószobák, a gyakorlati és reprezentatív célokra pedig az atrium körüli részt tartották fenn.
A görög hatás azonban inkább a nagyobb kényelem és a gazdagabb dekoráció, mint az építészeti szerkezet bevezetésében érvényesült. Míg a görög házak helyiségei rendszerint aszimmetrikusan laza rendben helyezkedtek el a központi udvar mellett, bejáratuk pedig nem a ház középtengelyében feküdt, addig az átlagos római házak alaprajzában szimmetrikus rendszer érvényesült.
Különösen a köztársaság utolsó évtizedeinek és Augustus korának előkelő házai nyújtanak erre jó példát. A bejárat az atrium közepére nézett, innen pedig, a tablinumon keresztül, az egész házat át lehetett tekinteni. Az egymásból nyíló zárt és nyitott tetejű helyiségek sora és a kisebb szobák szimmetrikus elrendezése még a szerényebb kivitelű lakóházaknak is reprezentatív hatást kölcsönzött.

A középületekhez illő, méltóságteljesen szabályos és igényes belső térképzés hatását a köztársaság utolsó évszázadaiban lábra kapott fényűzés valósággal fejedelmi pompává fokozta. A padlót dekoratív kőlapokkal vagy mozaikkal borították, a falakat márvánnyal vagy márványt utánzó festéssel és képekkel díszítették, az oszlopokat, valamint a bútorok egy részét márványból készítették, a termekben és a kertekben pedig görög mesterek szobrait állították fel, és a világ minden tájáról vásárolt kelmékkel, bronz vagy nemesfém dísztárgyakkal zsúfolták tele.
Az előkelő római házak nagyságban és pompában a királyi palotákkal vetekedtek. Az ősi erkölcsök szószólói: a szónokok és a költők, akik az itáliai középrétegek hangulatát és érdekeit fejezték ki, gyakran ostorozták ezt a mértéket nem ismerő pompát, ami azonban még Augustus puritán ízlése és a hagyományos erkölcsöket védő intézkedései ellenére sem hagyott alább, sőt inkább fokozódott.

romaikor_kep



Róma városából alig ismerünk ebből az időből fennmaradt lakóházat. A palatinusi „Livia-ház", ha valóban helytálló Augustus lakóházával való azonosítása, nem tartozott a fényűző épületek közé. Tágas szobái és számos kisebb helyisége egy közepes gazdagságú és népes család igényeinek feleltek meg, fennmaradt díszítése a falfestményekre korlátozódik. Mindenesetre eltörpül még egy vidéki városnak, Pompeii-nek csaknem száz évvel korábban épült olyan fényűző lakóháza mellett is, mint amilyen a híres Casa del Fauno volt.

Augustus korában a római társadalom vagyonos osztályai már nem annyira városi házaikban, mint inkább vidéki villáikban fej tették ki magánéletük pompáját. Rómában és más városokban a telkek magas ára és a zsúfolt építkezés csak kevesek számára tette lehetővé nagy házak fenntartását. De a vidéki házakra fordított figyelemnek ennél is fontosabb oka volt: a római társadalom hagyományos gazdasági berendezkedése.

A senatori réteg, jog szerint, vagyonát csak földbirtokba fektethette, de még azoknak a köröknek a szemében is, amelyeknek képviselői a kereskedelem és a bankügyletek révén gyarapították gazdagságukat, az igazán méltó és biztos tulajdonnak a földbirtok számított. Az ókor gazdasági életének alapja, még az árutermelés legfejlettebb szakaszában is, a mezőgazdaság volt.
A birtok igazgatási központjai és termékeik gyűjtőhelyei a majorok voltak,. ahol a gazdasági épületek mellett mindig ott állt a birtokos lakóháza is (villa rustica). A nagybirtokosok különböző helyeken fekvő földjeik művelésének irányítását a birtokaikon épült gyakran nagyszámú villáik között utazgatva végezték. A villák a hagyományos és előkelőnek számító vidéki élet vonzóereje mellett, a városi lakóházakhoz képest sokféle előnnyel rendelkeztek. A birtokok minden termékét helyben kínálták, a zajos és nyugtalan városokkal ellentétben csendet, nyugalmat, és nem utolsósorban a rómaiak által igen nagyra értékelt szabad természet élvezetét biztosították.

A lakóépületek terjedelmét, tágasságát és festői környezetbe való elhelyezését semmi sem korlátozta, a fényűzés kifejtését pedig nem fékezte a városi nép irigysége. Hamarosan szokássá vált a villaépítkezés előnyeinek a tényleges gazdálkodástól függetlenített formában történő megvalósítása: azaz villák építése a városok környékén (villa suburbana), vagy különösen szép vidékeken és üdülőhelyeken. így jöttek létre a luxusvillák, az előkelő lakóház-építkezés legnagyobb szabású és legpompásabb alkotásai.

romaikor_kep



Nem is annyira házak, mint inkább nagy terjedelmű és szabadon elrendezett helyiségekből, épületrészekből és pavilonokból szerkesztett, kertekkel és parkokkal körülvett épületegyüttesek voltak. A villák építésénél nem ragaszkodtak a városi házak hagyományos szerkezetéhez, annál nagyobb szerepet juttattak az oszlopcsarnokoknak, kilátó teraszoknak, az évszakok és a napszakok előnyeit kihasználó nyitott és védett, a különböző égtájak felé forduló szobáknak. Augustus korában az előkelő villákban különösen kedvelt volt a széles homlokzatot képező porticus, amely többnyire terasszal és zárt oszlopcsarnokkal (crypto-porticus) párosult.
Előszeretettel építkeztek tavak, és főleg tengerpart mellett, kihasználva a kilátást, a kellemes levegőt és a haltenyészet előnyeit. A nápolyi-öböl környékén igen sok luxusvilla épült; ezek gyakran árkádos elő-építményekkel közvetlenül a vízpartra vagy egyenesen a víz fölé nyúltak.

Az urbanus és az üdülővillák építészetében a városi házakénál következetesebben érvényesítették a középtengelyre szimmetrikusan szerkesztett szabályszerű és monumentális elrendezés elvét. A főépület nagyszabású kompozícióját a kertek oszlopcsarnokai, mesterséges tavai és kútjai egészítették ki, festmények, szobrok és dekoratív domborművek díszítették.

Augustus idejében és a következő évtizedekben megfigyelhető, hogy a korábban földszintes városi házak (domusok), főként a főútvonalak mentén, fokozatosan emeletes és üzletsorral kibővített bérházakká épültek át. Ahogy az előkelőek egyre nagyobb számban a vidéki és a kertvárosi villákba vonultak, s ahogy a városi élet intenzitása növekedett, mindinkább uralkodóvá vált a nagyméretű emeletes épületek (insulák) szerepe.
A nagyvárosi házak földszintjét többnyire üzletek (tabernae) foglalták el. A tabernák az utca felé csaknem teljesen nyitott, négyszögletes földszinti helyiségből és kis lépcsővel összekötött emeleti részből álltak. A földszinten volt az iparos-műhellyel kiegészített bolt, vagy étel- és italmérés, a bérlő és családja pedig a fenti helyiségben lakott, amelynek ablaka közvetlenül a portál fölött helyezkedett el. Az üzletek sorát csak a ház belsejébe vezető kapu és az emeletre közvetlenül az utcáról felvezető lépcsők bejáratai szakították meg. Az emeleti bérlakások többnyire az utcára nyíló balkonokkal rendelkeztek.

romaikor_kep



A házak lakói a nyilvános kutakra jártak vízért, fűtésre és főzésre parázsállványt használtak, mert a házak sem folyóvízzel, sem kéményrendszerrel nem. rendelkeztek. A zajos utcákra néző, komfort nélküli szűk lakások teszik érthetővé a városi közfürdők, parkok és csarnokok életbevágóan fontos szerepét, hiszen ezek nélkül az életet többnyire a bolthelyiségekben vagy az utcán töltő szegény városi lakosság helyzete - különösen a gazdagok életmódjához képest - tűrhetetlen lett volna. Továbbá, ha arra gondolunk, hogy a nagyvárosba zsúfolt tömegek nem rendelkeztek a modern városokban egészen megszokott mindennapi szórakozási lehetőségekkel, akkor azt is megértjük, hogy a periodikusan vagy rendkívüli alkalmakkor tartott több napos ünnepek látványosságai, és az ezekhez szükséges színházak, amphitheatrumok és cirkuszok miért voltak olyan nélkülözhetetlen tartozékai a római városoknak.
Így válik világossá a római építészet újításainak, vívmányainak és nagy alkotásainak társadalmi alapja és szükségszerűsége. Az éles osztálytagozódás és a rendkívüli vagyoni különbségek az építészet számára három irányban adtak feladatot és lehetőséget. Az előkelő városi ház, a vidéki villa és a kertépítés fejlődését a vagyonos osztályok gazdagsága tette lehetővé.
Azok a nagy középületek pedig, amelyek a hatalmas belső terek és a grandiózus falszerkezetek kialakítását tették szükségessé, a vidékről a városba húzódó nincstelen vagy kevéspénzű tömegek életének elviselhetővé tétele érdekében épültek. Az építészet harmadik feladata az állam nagyságát és méltóságát megörökítő, a politikai eszméket hirdető reprezentatív építmények és emlékművek létrehozása volt. Az állam, a nagyváros és a senatori arisztokrácia hármas érdeke hozta létre a római építészet minden korábbinál sokrétűbb és nagyobb szabású feladatainak együttesét, s ezeknek megoldásaképpen az egész világ építészete számára korszakalkotó vívmányait.

Augustus idejének építészete már önmagában is jellemző képet nyújt a nagy politikai változás korának művészetéről. Ez alatt a fél évszázad alatt nem jött létre új szerkezeti megoldás, ezzel szemben egész sor épület-típus kapott monumentális formát, megszilárdultak és kikristályosodtak a római birodalomra jellemző építkezési normák, kialakult a császárkor építészeti stílusa. A késői köztársaság építészetének forradalmi jelentőségű újításai kivétel nélkül megtalálták helyüket abban a hatalmas rendszerben, ami a birodalom építkezéseinek irányt szabott.

A római építészet új elemei azonban nem törtek a minden korábbi hagyománnyal szakító megoldások felé, hanem a múlt eszméinek és formáinak felhasználásával alkottak új szintézist. A császári politika bonyolult kettősségét kifejező hivatalos ideológia megvalósításaként a régi itáliai, valamint a klasszikus görög művészet hagyományait egyesítették az új feladatokra szabott merész újításokkal. Az eredmény kétségtelenül egyfajta kompromisszumban állt; ez azonban nem terméketlen és mesterkélt keveréket, hanem évszázadokra irányt mutató összegezést jelentett.

A korszak építészete távolról sem nevezhető múltba néző klasszicizmusnak. Helyet kapott, sőt felfokozott és monumentálisra érett formát nyert benne minden olyan igény kielégítése, amit a birodalom és a város nagysága, gyakorlati követelményei és megváltozott életstílusa teremtett. Az itáliai hagyományok ápolása és a klasszikus görög normák felújítása, a görög művészet arányainak, magas mesterségbeli színvonalának tudatos felhasználása nem járt visszahúzó hatással. Azt a célt szolgálta, hogy a viharos terjeszkedés és a mértéktelenség veszélyével járó nagyratörés tendenciáit olyan keretbe és rendszerbe szorítsa, amit az új kormányzat által hirdetett auctoritas és maiestas méltó kifejezése megkívánt.


Forrrás: Maróti Egon - Horváth István K. - Castiglione László: A régi Róma aranykora Gondolat Kiadó 1967