logo

IX December AD

Traianus oszlopa.

A dák háborúból visszatért császár az óriás zsákmányból inkább, mint volt ha, egész teljességében kielégíthetvén szenvedélyeit, a zseeniális Apollodorus segélyével fogott a Forum Traianum megépítéséhez, s a nagy munka jelentékeny részét befejezi még a parthiai háború előtt, majd visszatérte után folytatván, utódjának trónra léptekor készen állott az óriás mű, betetőzve Traianus műalkotásait, s tetőpontra emelve a római építészetet.
Kortársai osztatlan csodálat és bámulattal szemlélték a nagy munkát, Konstantin császár pedig 357-ben meglátogatván az örök várost, az epigonok gyengeségének érzetében mint utolérhetetlent magasztalé azt. Az egykori nagyságnak azonban alig van már nyoma, az idő ereje meg az emberek vadsága elpusztítják a fölséges művet, s csakis a parányi maradványok, a gyér klasszikusadatok fölhasználásával, és részben képzeleti kiegészítésével lehet újból rekonstruálnunk.

Traianus célja volt az építkezéssel, a tudomány, művészet és igazságszolgáltatásnak alkalmas helyiségeket szerezni, s tág teret nyitni a közforgalomnak. Templomépítéssel tehát, bármely nagy, de fallal körülvett szent helyet csatolt volna is ahhoz, nem éri el célját, s ezért számos nagy épületet kellett emelnie, hogy eszméje valósítható legyen. Fóruma, építészeti tekintetben sok analógiát mutat Róma főterével, de sokkal szabályosabb, s részben nagyobb alkotás is, mint ez.
A Forum Romanumot századok munkája teremti, lassanként, a nemzet fejlődésének megfelelően, Traianus terét pedig a fölhasználható terep teljes értékesítésével lángész tervezte, matematikai pontossággal, s lángész valósítja óriási segédeszközökkel. A Fórum mértani pontosságának legkiválóbb bizonyítéka, hogy hossztengelyét, átlóját az első tekintetre fölismerjük.

Helyrajzilag az új tér a Fórum Tulium, s a Fórum Augusti közvetlen szomszédságában, a kissé hátrább álló Templum Pacis irányában, a Capitolium között húzódik, s miként a mellékelt kicsinyke alaprajz mutatja, hét főrészből állott.

1) A Porta Triumphalis, melyet a senatus a dák háború emlékére emelt, s melyet valószínűleg Nagy-Konstantin császár idejében romboltak le, hogy remek szoborműveivel a keresztény imperator diadalívét ékesítsék.

2) Az Atrium, oszlopokkal körülvett szabad tér. Közepén Traianus lovas szobra. A karzatokat aranyozott bronzlovak s az ellenségtől zsákmányolt tropaeumok díszítik.

3) Az öthajós Basilica Ulpia.

4) Traianus oszlopa.

5-6) A Bibliotheca Ulpia.

7) A Templum Divi Traiani.

A Porta Triumphalis a Fórum Augusti felé nyílt. Classicus leírásaink sajnos, nincsenek e diadalívről, de az érmek eléggé pontos képét adják. Az emlék homlokzata, melylyel a befelé fordult rész teljesen egyenlő, hat oszlopon nyugodott, középen széles átjáróval. Az oszlopok között fülkék vannak szobrokkal, s ezek fölött négy dombor kép.
Az alsó részhez hasonlóan, ötös felosztású volt az attica is, s a középső mezőn dedicatio, a többi négyen pedig domborképek. A tetőt Victoriak és tropaeumok között, két katona által vezetett hatlovas diadalkocsi díszíti; rajta a győzelem istennője által megkoszorúzott triumphator. E kapu egyes részei a XVI. századtól a legújabb időkig apránként kerültek napvilágra.
A tulajdonképi Fórumot, oszlopcsarnokok fogják be. Jobbra és balra félkör alakú oldalépítmények, (a Fórum Augusti felé az Atrium Libertatis) melyeknek romjai még ma is láthatók. Középen állott a császár pompás lovas szobra, aranyozott bronzból, óriás méreteivel dominálva az egész teret.

Az érmek által Basilika Ulpiának nevezett s keresztben fekvő öt hajós szentélyhez három giallo antico lépcső vezetett. Oldalait a Fórummal egyezően télkörök fogták be. A Bazilika nem igen tér el a Vitruvius által formulázott szabályoktól. Beosztása szokatlan ugyan, de kétségtelenül kétemeletes volt, mint a legtöbb hasonló épület. Teteje bronzból készült, s valószínűleg nyitott.
Belsejében a márvány és gránit oszlopok, az újabb ásatások bizonyítása szerint váltogatva vannak elhelyezve. Padozata különféle színű márvány lapokból készülvén, tarka volt. A forum felé fordult oldala rendkívül gazdagon volt díszítve. Az érmek adatai szerint a lépcső-oldalok tetején quadrigák állottak Traianus szobrával, a dák zsákmányból gazdagon megaranyozva, hasonlóan az oldalt lévő diadaljelvények. A bazilika elkészült már 112-ben.

A két könyvtár a bazilika túlsó oldalához volt támasztva, oly formán, hogy közöttük 17 m. széles és 20 m. hosszú tér maradt. E kicsinyke helyre állítják Traianus oszlopát. Divus Traianusnak Hadrianus által épített temploma északnyugatról teljesen bezárván a Fórumot, az mint teljes egész áll ellőttünk.

Legfőbb ékessége a mi szempontunkból a Traianus oszlop. Apollodoros alkotása ez is, mint a császár minden nagy építménye. A kortársak figyelmét is kétségtelenül ez köti le leginkább, a késő utódokéval együtt, kik az élénk representatiókban egy nagyobb, tett vágyó és tettre képes kor emlékeit szemlélhetik. S a barbárok is hasonló tisztelettel Viseltetnének iránta. Bírvágyuk megrongálta ugyan és megcsonkították, de egészében nem merik bántani. Rombolási dühök, fanatizmusuk, megcsöndesülvén elnémult e pompás alkotás előtt.
A középkor, mely annyi szép emléket pusztított el, megkímélte, sőt pártfogásába vette. S a hatodik századbeli Nagy. szent Gergely pápát annyira lebilincseli a felséges munka, hogy mindennapi imájába foglalván Traianust, kegyelemért könyörgött a halhatatlan ember lelkének, s egy álomlátás szerint meg is kapta, azon föltétellel, hogy több pogány javára nem veszi igénybe az égiek könyörületét. S a pápa e nemes tettének emléke átment a görög rituáléba, melyben máig olvashatók e szavak:
«Bocsáss meg Uram, mint megbocsátottál Traianusnak Gergely közbenjárására.» Dantenak Divina Gommediája is visszhangja e hagyománynak, mert a nagy császárnak a hetedik égben ad helyet.

A tizedik században a Forum Traianumon terjedelmes zárda volt, s az oszlop a Sto Nicolao ad Golumpnam templom tornyaként szerepelvén, 1162-ben a Sto Cyriaco apátság birtokába kerül, a római tanács pedig halálbüntetés terhe alatt tiltja meg az oszlop bármi csekély megkárosítását «Ut est ad honorem ipsius ecclesiae et totius populi Romani mondja 1162 március 27-én az érdemes tanács integra et incorrupta permaneat dum mundus durat sic ejus stante figura. Qui verő eam minuere temptaverit, persona eius ultimum patiatus supplicium.» S a tilalmat sohasem kellett többé ismételni.

A reneszánsz Róma intelligens népe, mindig a legnagyobb kegyelettel tekintvén az emlékre, élénk érdeklődéssel kísért és vett mindent, mi annak érdekében történt. És ebben a pápák mutattak jó példát fényes udvarukkal, melybe összetudták gyűjteni, csoportosítani koruk és minden idők legnagyobb művészeit, kik közül Michel Angelo Buonarroti, Polydoro Caravaggio, Raphael, Julius Romanus a szobor mintáinak befolyást engedtek műveikre, s fölhasználták inspirációit. Konstantin és Attila csatáiban, Raphael loggiáiban a Columna Traiananak számos alakját megtalálhatjuk.
A Farnese házból származó III. Pál pápa 1536-ban kiásatván az oszlopnak vastag földréteggel borított piedestálját, falat vonatott köréje. V. Sixtus pedig építésze Domenico Fontana tanácsára kisajátítja és leromboltatja a régi kolostor helyén támadt új épületeket, hogy az oszlop látható legyen egész főnségében, s megnyittatja a hasist is, de legnagyobb sajnálatára üresen találta a sírkamarát. Már kirabolták századokkal előbb.
A fülkét ekkor befalazák, (1587) hogy az alap erősebb, szilárdabb legyen. S végül a műszerető pápa, Traianus ledőlt szobrának helyére Sz. Péter, Marcus Aureliuséra pedig Sz. Pál aranyozott bronz szobrait állíttatván, a nagy esemény emlékére érmet veretett e fölirattal:

EXALTAV1T FUMILES.

Traianus oszlopának alapjára pedig a következőket véseté:

S1XTVS. V B. FETRO APOST PON. A. III

Sixtus Quintus | B (eato) Petro | Apóst (olo) | Pon (tificatus) A (nno) Tertios

V. Sixtust megelőzőleg kezdődik a szobor reliefjeinek-tudományos földolgozása is, és a spanyol Chacon Alfonz a legelső, ki Muziano Jeromosnak szép, de épen nem pontos rajzaihoz »História utriusque belli Dacici a Traiano caesare gesti,« címmel terjedelmes kommentárt írt. Könyve rézmetszetekkel (130 tábla) 1576-ban jelent meg II. Fülöp spanyol királynak, Traianus honfitársának ajánlva. A munka 1585-ben másodszor, késöbb harmadszor is kiadatott. A derék úttörőt azóta számosán követték.

V. Sixtus érmével, az oszlop külső, anyagi története lezáródik. Csak 1797-ben, a tolentinói béke után, mely Rómának legértékesebb műkincseit juttatá a francia metropolisba, fenyegeti veszély, midőn Pommereul tábornoknak ama különös eszméje támadt, hogy az oszlopot lebontatja, s Párisba küldi a csúcsára állítandó Szabadság szobor alapjául. A furcsa gondolat azonban nem érvényesülhetett, mert Ronaparte ellenzé a terv végrehajtását.
A hatalmas tábornok különben élénken érdeklődött a nagyszerű emlék iránt, s érdeklődésének mint császár az által adott kifejezést, hogy 1812-14-ig Voltdier építész vezetése alatt az oszlop hasisát kiásatja, és Apollodor művét véve mintául emelteti a Vendóme oszlopot.

S az oszlop az idő viszontagságai és emberek vandalismusa által megtépve, megcsonkítva ugyan, de még áll, mint a rég lezajlott nagy korszak emléke hirdetve örök időkre, az imperium, a győzhetetlen légiók és Traianusnak elévülhetetlen dicsőségét ama népével együtt, mely itt lakva egykor bérceink között, oly végtelenül szerette hazáját, szabadságát.
A forum restaurálása sokszor foglalkoztatott már kiváló elméket, de leginkább franciákat, kiknél a pompás alkotásnak gondos és mélyreható tanulmányozása szinte hagyományos. Már Ferenc király érdeklődött és rajzokat készíttetett; XIV. Lajos »A francia Traianus« elfogadja Bartoli remek kiadásának ajánlását, XVI. Lajos kormánya alatt pedig 1788-ban Percier kiváló műépítész kilenc gyönyörű lapot rajzol, remek restauráció tervet adva. Egyen két horizontális metszett van, a másodikon vertikális részlet és metszet, a harmadiktól a hatodikig a piedestál négy oldalának remek kivitelű megújítása, a hetedik és kilencedik lap az alap ékítményeit tartalmazza, a nyolcadik pedig az oszlop fejét. Méltó párja e kiváló tervnek a forum restauratiója Morey-től (1835.) tizenkét folio lapon. Az École des Beaux-Arts múzeumában tanulmányozva e remek utánképzéseket, elringhatunk egy pillanatra az édes illúzióba, hogy az örök Róma legszebb terén vagyunk.

A hatalmas oszlop öt méternél volt mivel magasabb hasison áll. Az alap három oldalát mester kézre valló tropaeumok födik, valóságos kincsbányák annak, ki a dákok és szövetségeseik védő, mint támadó fegyvereit tanulmányozni óhajtja. A negyedik oldalon szárnyas géniuszok által tartott téglány alakú táblán következő fölirat:

SENATVS POPVLVUQVE ROMANVS IMP . CAESARI . DM . NERVAE . F . TRAIANO . AVG . GERM . DACICO . PONTI F MAXIBIO .. POT . XVII . IMP . VI . COS VI . . P . P
AD DECLAKAKDVM . QVANTAE . ALTITVDINIS MONS. ET . LOCVS TANTIS . OPERIBVS . SIT . EGESTVS

Alatta, középen kicsinyke bejárat, s ettől jobbra és balra ismét tropaeumok. E föliratban a Germanicus és Dacicus címeket kivéve, misem utal az oszlop voltaképi céljára. Ha reliefjeit elmossák a viharok, vagy ledöntik az elmúlt századok a hatalmas törzset, úgy képzetünk sem lenne tulajdonképi alakjáról és rendeltetéséről, hisz Dio Cassius megelégszik a dedicatio két utolsó sorának száraz ismétlésével: hogy Traianusnak oszlopot emeltek a tér állásának emlékére, s csak mellékesen említi, hogy a basis parányi fülkéje a nagy ember földi maradványait volt befogadandó Ide is helyezzék később a hamvait rejtő arany urnát, de Nagy Szent Gergely már üresen találta a sírt.

A domborművekkel borított basis, kissé előre rúgó, már a talajba eresztett sima alapon nyugszik. Ez alap egy lépcsőt képez; róla emelkedik föl a sajátképi basis; melynek plinthusán keskeny babér-koszorú, s e fölött, párhuzamosan elhelyezve hullám vonalakból összefont tölgylevéldísz, majd az oldal domborművek. Az abacusan a reliefek fölött gyöngysor ornamentum, fölötte függélyesen elhelyezett cserlevelek, befogva mind a négy oldalt, végül tojás díszítés.
A basis abacusát keskeny párkány választja el az oszlop lábától, melynek alján mind a négy oldalon a szögletekre szalagokkal erősített cserkoszorú. Följebb a szögleteken egy-egy ülő, és szárnyait félig kiterjesztett sas, végül az oszlop talpát körülfogó vastag cserkoszorú. E pompás piedestálról emelkedik föl az oszlop karcsún, egyenesen, és dór kapitelben végződik.

Az oszlopfej síkján emelkedett az akroterium, Traianusnak aranyozott, pompás bronzszobrával. Az imperator az érmek tanúsága szerint teljes katonai díszbén, födetlen fővel, lépő helyzetben állott. Vállain lebegő köpeny, baljában hosszú, á földre támasztott lándzsa, jobbjában golyó, s rajta kétségtelenül Victoria. A szobrot valószínűleg a népvándorlás barbarizmusa döntötte le, talán a vísi góthok 410-iki betörésé alkalmával.
Chacon 1576-ban még látta lábait az akroteriumon, s fejét is, melyet III. Pál pápának 1536-iki ásatásai alkalmával föltalálván Della Valié bíbornok múzeumában helyeztek el. Azóta nyoma veszett. Chacon a fejet két római láb és négy uncia magasnak találta (=0 6899864 m.), s e méretből a szobor magasságára következtetve 21 római lábra teszi (= 6-21054 m.)»

Az oszlop ideális magassága 100 római láb, a mi Hultsch metrologiája szerint 29-574 m.-nek felel meg, míg M. Aurés szerint 29-626 m.-rel egyenlő, de az oszlop a valóságban 29-9092 m. lévén, az ideális magasságot csak 0-3832 m.-rel haladja meg. Nem lehetetlen tehát, hogy a művész az emlékkel egyúttal normális mértéket is akar előállítani.
A classicus adatok jelentékenyen eltérnek egymástól a méretekre vonatkozólag. Eutropius szerint 144 láb míg a Curiosum Urbis Romáé szerint csak 127.5 Froehner szerint a pavimentumtól az akroterium csúcsáig a magasság 38-2215 m.; alsó átmérője 31112 m.; a felső pedig 2-9259 m. míg Morey a Fórum restaurátora 32-372 m. magasságot talált. Az oszlop 29 parosi fehér márványtönkből van összeállítva képezi az alapot, 2-2 egy oldalon; 1 az oszlopaljat; 17 az oszlop törzsét, 1 az oszlopfejet s 2 az akroteriumot. Belsejében a csúcsra vezető, 185 lókból álló csigalépcső kanyarog, melyet 43 apró nyilas világit meg.

Az oszlopot széptani tekintetben már sokan bírálták. Vannak, kik föltétlen dicsérettel, bámulattal adóznak Apollodor merész phantasiájának, míg mások elítélik. Ha a műkritikának mindig érvényes törvényeket lehetne szabni, úgy könnyű lenne a bírálók helyzete, de ez nem történhetvén, mindenki egyéni szempontból alkotja nézeteit, s örvend, ha velők egyezőket talál.
A számos kritika között Froehner és Dieraueré a legalaposabb az általam ismertek között, s a tárgyat és helyzetet legjobban ismerő. Mindketten lelkiismeretesen, minden lehető segédeszköz fölhasználásával tanulmányozván az oszlopot, a legkiválóbbak, mit a külföldi szakirodalom e nemben produkált. Állításaik néha ellenkezők ugyan, sőt egymást kizárók, mégis együttesen használva föl műveiket, s kiegyenlítve ellentéteiket, oly kritikát kaphatunk, mely a tárgyat kellően megvilágítja, ha nem művész veszi is kezébe a tollat, hogy nézeteiket magyarul tolmácsolja.

Dierauer szerint bármily dicséretet érdemel is az oszlop a kivitel szempontjából, nem tagadhatjuk, hogy ily óriás, egyedül álló oszlopnak építészeti fölhasználása legalább is ízléstelenség mert az oszlop célja, rendeltetése az, hogy szerves része legyen az épületnek, s hogy megfelelő terhet viseljen, míg itt, nem véve tekintetbe az izolált fölállítást, a teher, t. i. az akroterium és szobor minimumra redukálják, és az oszlop alap mégis kiszélesedik, mintha óriási súlyt kellene viselnie.
A görögök is használták az izolált oszlopokat s istenképeket, vagy egyéb áldozati tárgyakat állítának ormaikra, de ez emlékművek mindig kisebb méretűek és törzseiket sem borítják reliefek. A jelentékeny magasságú tiszteleti oszlopokat a rómaiak találták föl, s Traianusé volt e nemben a legelső.

Elhelyezésük azonban nagy inconvenientiákkal járt, s Apollodorosnak elég nehézséget is okoztak azok. De megküzdött velők. Zárt helyre állttá, s alapjától 7-8 méternyi távolságra beépíté három oldalról, Hadrián pedig a negyedikről is. Egy oldalról sem lehetett tehát az oszlopot teljes, óriási égészében áttekinteni, s csakis annyi része volt a fórum vertikális látképében, hogy csúcsa Traianus szobrával dominálta az egész épülettömeget.
A törzsnek reliefekkel borítása is e kelletlen hatást volt enyhítendő, mert a néző a csigavonalban emelkedő domborművek szemléletébe merülve, teljesen megfeledkeztek a törzs eredeti rendeltetéséről, s azt csakis a történeti képek alapjának tekinti. És a reliefek sem oly szándékkal helyeztettek el, hogy alulról szemléltessenek, hanem hogy az oszlop körül álló épületek ablakaiból gyönyörködjenek bennük az érdeklődők. S csak is így érthető meg, hogy Apollodoros a magasság növekedésével miért nem vette tekintetbe a kisebbedést.

Froehner, Traianus oszlopának méltatása közben azon meggyőződésre jut, hogy a császár építészét egyiptomi minták, különösen Osymandias sírja, vagy helyesen a thebai Rhamassaeum befolyásolta volna. S ebben van is némi igazság. Ramses és Traianus, nagy idők kiváló képviselői mindketten, s a kor szellemi ereje kifejezést nyer az építészet műveiben is, mert mindkét korszak emlékeit, imponáló hatásra számító tömegesség, gazdag és változatos pompa, jellemzik, s fő céljuk mindig azoknak dicsőítése, kik fegyvereiket hazájuk határain messze túl győzelmesen forgatják.

A medinet-habui nagy templom homlokzatának pylonjával, kettős oszlopsorral ellátott két udvarával, igazságszolgáltatásra szánt födött csarnokával, melyből a belső helyiségek bejáratai nyíltak, szobrászati és falfestmény pompájával, s háttérben Ramses pompás mauzóleumával mutat kétségtelenül némi hasonlatosságot. De ez az analógia, hasonlatosság, csak esetleg, s ha a dolgok részleteibe bocsátkozunk, kiderül, hogy az egyiptomi művészet nem befolyásolta az építészt. A fórum bejárata nem azonosítható az egyiptomi templomok pylonjaival, melyek majdnem mindig szélesebbek és magasabbak a mögöttük lévő épületeknél.
Az area, vagy a tulajdonképi fórum tervezete hemicyclusaival, a görög és római építészet szabályait, szokásait követi, míg az egyiptomi művészet az ívet és félkört sohasem használja. Az oszlopot hasonlíthatjuk ugyan az obeliszkekhez, s mivel síremlék a gúlákhoz is, de. ha ezek lebegnek az építész szemei előtt, úgy utánozta volna a Traianus idejében már nagyon jól ismert formákat. De nem tette. Abban pedig, hogy a császár hamvait az oszlop egyik fülkéjében helyezték el, nincsen semmi meglepő, mert a rómaiak általánosan kedvelők az oszlopformájú mauzóleumokat.

Az oszlop törzsét alulról fölfelé emelkedő domborművek födik, összesen 125 csoportozat, körülbelől 2000 férfi és csekély számú nő és gyermekalakkal. E domborművek a római szobrászat legmagasabb fejlődésének betetőzői. Stílusuk, kivitelűk, teljesen, egészen római. Apollodorust Róma geniusa inspirálta, s a végrehajtó művészek lehettek ugyan görögök, de vésőjüket római szellem vezette.
Az ecsetelés meglepően nagyszerű, mindig eleven, élethű, néha a tragikum magaslatáig emelkedik, mindvégig egyöntetű, annyira, hogy nem kételkedhetünk egy percig sem, miképp az egész egyetlen művész rajzai nyomán készült, s oly művész kezéből került ki, ki ismerte az életet, annak minden jelenségét, a ki megfordulván a helyszínén, jelenvolt a rémítő harcokban. Innen a nagy közvetlenség, realizmus, de amely pillanatig sem sértő.

Az ábrázolás módjára nézve, volt ugyan több mintája a macedón korszakból, melyek nagy Sándor utódainak a diadochoknak győzelmeit hirdetik, de ha Traianus oszlopának domborképeit összehasonlítjuk e hellenisztikus művekkel, például a pergamoniakkal, a különbség azonnal föltűnik. Eumenes óriás oltára hasonló célú munka, de a szegény galaták helyét titánok foglalják el, míg Eumenes és hadserege istenekké válnak.
Valóságos giganlománia, míg Apollodoros relifjei a tiszta valóságot ábrázolják, a megtörtént tényeket. A légionáriusok, a praetorianusok, maurok, barbár germánok, suebek, búrok, pikkelypáncélos jazygok, szarmata lovasok, jászok, dákok, minden eszményítés és allegória nélkül jelennek meg, olyanoknak tüntetik fel, milyenek valósággal voltak. S míg az ókor műveiben, hasonló emlékeiben, az istenek lépten nyomon szerepelnek, itt alig jelennek meg, s ha feltüntetik is, csak az események élénkebb megvilágítására szolgálnak, és helyi személyesítések, így Danubius Neptun helyett, a Nox egy ütközetben, s a vihart előidéző Jupiter Tonitrualis.
Az eseményekben nem szereplő istenséget csak egyet látunk, Victoriát, a mint táblára Írja Róma győzelmét. Ezt az egy jelenetet kivéve, mindenhol az emberek vannak előtérben. Ez Egyiptom és Assyria művészeinek realizmusa, mellyel királyaik győzelmeit jelenítik a paloták és templomok falain. A római művészet közeledett tehát a keleti felé, de nem hátrányára, csak az idealizmustól szabadul, hogy való lehessen, való a nélkül, hogy a khorsabadi vagy thebai faragott krónikák egyhangúságába esnék. S ez az mi a krónikát megkülönbözteti a históriától. Amaz recitál, ez jelenít, s életet önt az eseményekbe.
A kivitel, a rajzok faragása azonban nem ily egységes. Az oszlop régebbi kiadóinak ez nem tűnt föl; Chacon, Bartoli, Morell és Piranesi sem reflektálnak a szobrász-munka jelentékeny különbségeire. Rajzilag majdnem lehetetlenség is föltüntetni az árnyalatokat, mert csak egészen közelről s gondos összehasonlítások alapján észlelhetők azok. Még Poussin tanítványának, Bar tolinak remek tábláin sincsen semmi nyomuk. De Froehner már észrevette a differenciákat.

A rajz, mint a metszés írja a bennük fölismerhető egységes szellem dacára, több, s nem egyenlő képességű művésznek tulajdonítandó. Az egyik elhanyagolja a részleteket, meglévén győződve, hogy munkáját sohasem fogják közelről látni; a másik nagy fáradtságot fordít arra, hogy csak a rideg, egyhangú, merev alakokat állítsa elő; egy harmadik művész pedig szereti a magas reliefeket, a mély árnyékolást. Az ő csoportjai a görög szobrászat komoly tanulmányozását bizonyítják, s mintaképei a harmonicus művészetnek.

Újabban sokkal könnyebbé vált az oszlopnak a kivitel szempontjából való részletes tanulmányozása, mert III. Napoléon Julius Caesarjával foglalkozván, elrendelte, hogy az óriás emléket galvano-plasztikailag lemásolják. Az anteuil-i műhely végrehajtván e parancsot, az oszlop hat hengerre osztva a Louvre Denon pavilonjában állíttatott föl. A csoportozatoknak jelentékeny része közvetlen közelből szemlélhető, s élesen megkülönböztethető minden részlet, mert az enyhén bronzolt réz alapból az alakok igen élesen válnak ki. A kivitel finom különbségei feltűnnek tehát, s észlelhetők már Arósanak Froehner által kiadott phototypicus másolatain is.
Froehnernek midőn Traianus oszlopáról írt nagy tanulmánya első kiadását közrebocsátotta, még nem lévén alkalma a galvano-plasztikai másolatot tanulmányoznia, nem vehető zokon, hogy Ítélete a kivitelre vonatkozólag hiányos, hogy nem bocsátkozik bele de a nagy kiadásban sem teszi meg a különböző művészek által exequált csoportozatok megállapításába, s hogy a görög szobrászatot komolyan tanulmányozott művésznek tulajdonítja a .magas reliefek iránti előszeretetet, holott ezeket az kedveli, kit ő legelső helyen említve a részletek elhanyagolásával vádol.

Dierauer azonban már a hengereket tanulmányozhatja, s ő a kivitelre vonatkozó nézeteit a következőkben foglalja össze. A két első henger csoportozatai egy művésztől származnak. A munka kiválóan tiszta, a részletekben rendkívül pontos, s részben majdnem teljes épségében maradt fenn. A Dunán való átkelésnél megkülönböztethetjük a katonák rúdon vitt csomagjainak minden részletét; a különféle csapatok ruháinak jellemzésére nagy gondot fordít; a páncél mellcsatjai, hát szíjjai pompásan, kivésték; a sarukról alig hiányzik egyetlen szíj; a dákok öltözetein megállapítható, hogy nadrágjaik a bokánál nem bugyban végződtek, mint azt a második művész véste, hanem át voltak kötve.
A staffagera is kiterjeszti figyelmét: a sátrakat kitűnően készíti. Traianus alakja ott, hol a relief nincsen megsérülve az első tekintetre fölismerhető, s így valószínű, hogy kíséretének tagjai, a két legátus stb. szintén életszerűen ábrázolják. És e részletesség mindenhol vonzó, közvetlen, úgy hogy egyszer sem hat zavarólag. E reliefek kivésése, a plasztikai formák minden titkát ismerő művész kezére vallanak.

A második művész közvetlenül az első után folytatja a kifaragást. Munkájának műértéke igen csekély, a mauretan lovasok, mind egyforma chablon szerint vésik, sőt még durva alaki hibákat is találunk, így a maurok második lovát egészen elrontotta. Nagyon rósz hatást keltenek az egyes alakok mellett elhúzódó mély véső csatornák. Valószínű, hogy a legfelső fordulóknál is dolgozott e szobrász, de ott az alakok annyira elmosódtak, hogy az elválasztás majdnem lehetetlen.
A harmadik művész, kit már első és második társa között is fölismertünk 9 Froehner 93-ik táblájától fogva a többi rész kidolgozásán fáradott. Talán őt érti Froehner, midőn mondja, hogy a részleteket elhanyagolta. Ez a megjegyzés azonban nem egészen való, nem hanyagolja el ő sem a részleteket, csak nem dolgozza ki azokat oly föltűnő gonddal, mint első művésztársa. Szigorúbb, határozottabb fölfogásához jól hozzá illik, hogy kevésbé részletez, s gondolkozóba eshetnénk, vájjon az első vagy a harmadik művészt illeti-e a pálma, ha utóbbinál az előre rúgó relief nem gyöngítené a hatást.

A kivitel egyenetlenségei, mint látjuk, elenyészően csekélyek, s föl sem tűnnek az oszlop szemlélője előtt. Méltán csodálkozhatunk tehát a körül-belül 200 méter hosszú reliefszalag formagazdagságán és szépségén. S így nem mondunk sokat, ha állítjuk, hogy e műben a Traianus idejének, római nemzeti irányát kifejezésre, s ama finomság, méltóság, impozáns pompa, nyugodt komolyság és derült kedéllyel van alkotva, melyet csak a nemzeti felsőbbség, s rendezett viszonyok között lévő erőteljes kormány által biztosított egyéni existentia adnak meg. Ily tökélyt a római művészet többé nem ért el soha.
Hadrianus idejében az eszmei tartalom már mögötte marad a külső csínnak; még érezhetőbb lesz e különbség Commodus alatt, Marcus Aurelius oszlopa még részleteiben is Traianusénak után képzése, de kompozíciója meg sem közelíti az eredetit. A IV. század művészi elhanyatlását pedig Konstantin önmaga bizonyítja be saját diadalívén.

Az oszlop reliefjei a dák hadjáratot illusztrálják, s a csoportozatok az alábbi sorrendben következnek egymásután.


Forrás: Király Pál Apulum története