logo

XXI September AD

A Naturalis Historae egyes népnevei

Mivel az 1973-as magyar kiadásból (fordította, válogatta és jegyzetekkel ellátta: Váczy Kálmán, Téka-sorozat, Kriterion kiadó, Bukarest) sajnálatos módon kimaradtak, ezért érdemes néhány szót ejteni a Plinius által hagyományozott népnevekről, melyek a kelet-európai (és benne a magyar) történelem kezdeteinek közelebbi megismerésében is segíthetik a kutatókat.
Plinius korábbi írók adatait is belefoglalja művébe, és tudósít Sarmatia népeiről. Az 1973-as magyar kiadás egyik jegyzete arról ír, hogy, idézzük: „Sarmatia = a szarmatáknak nevezett szláv nép által lakott terület a Fekete-tengertől északra (megfelel a mai Lengyelország és a Szovjetunió nyugati részének)”.
Figyelembe kell venni azonban, hogy a szarmaták sosem voltak szlávok, hanem minden antik forrás szerint a szkíták és az amazonok (Hérodotosz), illetve a médek utódai (Plinius, VI. 7,19: Sarmatae, Medorum (ut ferunt) suboles; a szarmaták, mint hírlik, a médektől erednek).

Hibás, vagy legalábbis töredékes a Plinius-jegyzet helymeghatározása is: Sarmatia - mint Ptolemaiosz is leírja néhány évtizeddel Pliniust követően - európai és ázsiai részre (Sarmatia Europe és Asiatica) tagolódott, mely területeket a Don választotta el egymástól a közelben lakó krími görögök fefogása szerint (a szkíták elsődleges kelet-európai központja pedig a Borüszthenész/Dnyeper folyó környékén volt, nem a Donnál, mint egy másik jegyzet írja).

A szarmaták egészen a Kaukázusig és a Dél-Urálig, illetve a déli Transzurálig lakták a kelet-európai sztyeppéket. Plinius továbbá, másokhoz hasonlóan, megkülönböztetni látszik szarmatákat és szauromatákat, ami azonban valószínűleg abból fakadt, hogy voltak - mint maga is mondja - görög szarmaták (Graecis Sauromatae), azután a „güneokratikus” szauromaták, akik az amazonokkal éltek együtt, és számos más szarmata törzset (a nyugatabbra lakók bizonyára keveredtek szláv törzsekkel is).

Megemlítendő még, hogy Plinius említ egy Sardi Scythae népet a Dromos Achilleos elnevezésű földrajzi pontnál (keskeny földsáv a Krím-félsziget és a Dnyeper-torkolat között), és az mondja, hogy ezt az egész területet ezek a „szárdi szkíták” és a szirakénok lakják (IV. 26,83: Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et siraceni).
Mármost később Ptolemaiosz említ ettől a helytől északra egy Szuardeni népet, ugyanabban a népfelsorolásban, melyben szerepelnek a Szirakéni és a rejtélyes „Materi” (vélhetően a magyar) népnevek (Geogr. V. 9,16-17). Nagyon valószínű, hogy a szuardeni népnév és Plinius „sardi scytha” népe azonos a szavárd néppel, akikkel később számos esetben találkozhatunk a bizánci, örmény forrásokban, s akik valóban a Kaukázustól északra, illetve egy részük attól délebbre is lakott.

A szavárdok vagy szabirok (a név kettős, párhuzamos használatára eddig még nincs kielégítő magyarázat) általában hun-szabirok elnevezéssel jelennek meg (plur. nom. Unnoi sabeiroi), és mint köztudott, a 9. században élt bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin leírja (A birodalom kormányzásáról), hogy a magyarok (akiket turkoknak nevez) régi neve valami okból „szavarti aszfali” volt, erős, vagy lovas szabir, illetve szavárd, s hogy elszakadt egymástól a magyar és a szavárd nép a besenyők támadása miatt, majd a szavárdok „Perzsia vidékére” költöztek (Dél-Kaukázus), de a magyarok még mindig küldenek hozzájuk követeket. Pliniusnál tehát valószínűleg a szavárdok vagy szabirok első kelet-európai említésével találkozunk.


Források
Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)
Az Idősebb Plinius. In: Michael von Albrecht: A római irodalom története II. Balassi Kiadó, Budapest, 2004. pp.1011-1020.
Az Idősebb Plinius. In: Adamik Tamás: Római Irodalom az ezüstkorban. Seneca Kiadó, Budapest, 1994. pp.88-93.
Plinius Természettudománya. In: Gábli Cecília: Caius Plinius Secundus Természettudományának 1. könyve. Lomart, Pécs, 2006. 13-24.p.
Bibliográfia:
Plinius Naturalis Historiájának szövegkiadásai
Plinius Secundus, Caius: Histoire naturelle, texte établi, traduit et commenté, Ed.: BEAUJEU - ERNOUT. Collection des Universités de France. Sér. Latine. G. Budé. Les Belles Lettres. Paris, 1947(-1985).
C. Plinii Secundi Naturalis historia. Ed.: DETLEFSEN, D. F. Weidmann. Berolini, 1866-1873
Plinius Secundus, Caius: Storia naturale, edizione (traduzioni e note). Ed.: BARCHIESI - RANUCCI. Torino, 1982-1988.
Plinius Secundus, Caius: Naturalis historiae - Naturkunde. Ed.: KÖNIG - WINKLER, Sammlung Tusculum. G. Artemis & Winkler. München - Zürich, 1974-1999.
Plinius Secundus, Caius: Naturalis historiae. Libri XXXVII. post Ludovici Iani obitum. 5 vol. Ed.: MAYHOFF, C. Bibliotheca scriptorum Graecorum et Romanorum Teubneriana. 1650. B. G. Teubner Verlag. Lipsiae, 1892-1909.
Plinius Secundus, Caius: Natural history: with an English translation in ten volumes. Ed.: RACKHAM. The Loeb Classical Library. Harvard Univ. P - Heinemann. Cambridge - London, 1938-1962.
Plinius Naturalis Historiájának magyar fordításai
Plinius Secundus, Caius: A természet históriája. Válogatott részek az 1-6. könyvekből. Válogatta, fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: VÁCZY K. Kriterion. Bukarest, 1973.
Plinius Secundus, Caius: A természet históriája. A növényekről. Részletek a XII-XXI. Könyvekből. Natura. Veszprém, 1987. Fordította: TÓTH S.
Idősebb Plinius: Természetrajz. (XXXIII-XXXVII.) Az ásványokról és a művészetekről. Fordította: DARAB Á. - GESZTELYI T. Enciklopédia Kiadó. Budapest, 2001.