logo

XIX October AD

A keresztény irodalom kezdetei

A kereszténység ugyanolyan szerves része a késő antikvitás szellemi életének, mint a római birodalom kereteiben élő bármely „pogány” ideológiai irányzat. Irodalmát – a történeti-társadalmi érintkezéseken kívül – részint a nyelvi folytonosság, részint a hagyományos kultúrához fűződő ellentmondásos kapcsolata soroltatja az antik irodalom kései hajtásai közé.

A tudományos vallástörténet s a korai periódus mind gazdagabb leletei lehántották a kereszténység eredetéről az egyházi misztikumot. Az eredmények természetesen nem abszolút véglegesek, a kutatásra minden újabb felfedezés és megállapítás újabb feladatokat ró; az idealista (vallásos, szellemtörténeti stb.) felfogással vívandó vitákkal együtt számos kérdést kell további vizsgálat tárgyává tenni és megválaszolni (például a Jézus-legendák esetleges történeti magvát, egyes iratok keletkezési problémáját, a kereszténység legkorábbi időszakára vonatkozó adatok hitelességét). Mégis, legalább két fő vonatkozásban egyértelműek a kereszténység keletkezését illető konklúziók:

1. Nyilvánvaló egy sor egyezés vagy hasonlóság a római birodalom etnikai és szellemi konglomerátumában élő vallások hiedelmeivel és rítusaival – például a zsidó messianizmussal (főleg ennek passzív, a megváltást a misztikus jövőbe elodázó változatával), a kisázsiai és görög vallásoknak a meghaló és feltámadó isten (Adónisz, Dionüszosz stb.) köré font mítoszaival, a Nagy Istenanya szíriai és itáliai kultuszával (Kübelé, Ma, Atargatisz, Magna Mater), az iráni eredetű Mithrász-vallás egyes szertartásaival, Ízisz és Ozirisz egyiptomi mítoszaival, a zsidó vallásban már régóta következetes és csíráiban másutt is megtalálható monoteisztikus képzetekkel, a különféle szekták istenítéletet, megváltást és túlvilági boldogságot hirdető tanaival, Philón és Seneca filozófiájával stb.

2. A kereszténység – a részletek sok hasonlósága ellenére is – minőségileg jelentett újat az egyéb vallási irányzatokhoz képest, főként abban, hogy elutasított minden nemzeti vagy társadalmi elzárkózást, a megváltás eszméjét mindenkire kiterjesztette, s kezdetben a testvériség és aktív szeretet propagálásával mindazok rokonszenvét elnyerhette, akik evilági fájdalmaik enyhülésére, erkölcsi megtisztulásra és legalább túlvilági igazságszolgáltatásra áhítoztak.

Palesztinai eredete ellenére a száműzetésben élő zsidók körében és Kisázsiában terjedt el leghamarabb az új vallás, de Itáliában is már az I. század közepe táján megkezdte hódító útját. Az első keresztény közösségek hívei a szegények és megalázottak közül toborzódtak. Az előkelő és művelt rómaiak csupán a számtalan szekta egyikének tekintették a kereszténységet, s eleinte nem is tulajdonítottak neki figyelemreméltó eszmei jelentőséget.
A császári államhatalom azonban – amely megkövetelte a mindenkori uralkodó istenítését – veszedelmes ellenséget látott a kereszténységben, és irtóhadjáratok sorát indította hívői ellen. Szükségképpen lett az arámi, majd a görög az első prédikációk és iratok nyelve, mert az új tan csak így válhatott népszerűvé; szükségszerű volt az is, hogy ez a nyelv közelebb álljon a köznapi beszédhez, mint a korabeli irodalom mesterkélt áramlataihoz.

A keresztény egyház és irodalom történetének legkorábbi szakaszáról alig maradtak fenn megbízható adatok, hiszen a IV. századi Euszebiosz igyekezett először rendszerezni az előzményeket, s a bibliakritika reneszánsz kori megindulásáig egyházi monopóliumnak számított a „szent iratok” értelmezése. Pedig a „hiteles” és „apokrif” iratok elkülönítése körül már a II. századtól kezdve dúltak viták a keresztény közösségeken belül; teológiai okokon kívül az a körülmény váltotta ki e vitákat, hogy a Jézusról és tanítványairól szóló legendákat először élőszóban terjesztették a „küldöttek” (vagyis apostolok), s mielőtt írásos rögzítésükre került volna sor – de még azután is –, más-más közösségekben különféle verziók és értelmezések gyökereztek meg.
A Jézus életéről, csodatetteiről, megfeszítéséről és feltámadásáról szóló, megváltást hirdető evangélium (euangelion = jó hír) is így nyert többféle megformálást. Az Újszövetségbe – mely már címével is jelzi, hogy a zsidó Ószövetség folytatásának, de a vallást gyökeresen megújító gyűjteménynek szánták – a keresztény egyházak egységesen a következő műveket vették be: a négy evangélium (Máté, Márk, Lukács és János), az Apostolok cselekedetei, az Apostolok (Pál, Jakab, Péter, János és Júdás) 21 levele, a János apostolnak tulajdonított Apokalipszis (vagyis Jelenések könyve). Az egyházi kánonba felvett művek azonban csak egy töredékét alkotják a korai keresztény irodalomnak, tárgyi, szemléleti és stiláris különbözőségeik s ellentmondásaik pedig az új mítoszok hullámzását tükrözik.

János Apokalipszise, az Újszövetség legkorábbi könyve, a kilencvenes évekre datálható, legalábbis végleges formájában, több forrása azonban évtizedekkel régebben keletkezhetett, a Nero halálát követő polgárháború idején. Szerzője semmiképpen sem azonos a negyedik evangéliuméval, maga a mű pedig a zsidó apokalipszisek erős hatásáról tanúskodik.
A szerző Kisázsia keresztény gyülekezeteihez fordul szemrehányásaival – bálványáldozataik, paráználkodásuk és más vallásúakkal kötött házasságaik miatt – és próféciáival, amelyekben megjósolja az állat képében jelentkező Antikrisztus bukását és az utolsó ítéletet. Misztikus allegóriákban fejezi ki magát, s még semmit sem mond Jézus ember voltáról vagy földi életéről. A Róma pusztulását megjövendölő kaotikus képsorozat bosszúvágya valósággal elborzasztó. A mű szimbólumai és rossz görögsége a hasonló jellegű héber irodalom szemléleti és nyelvi átplántálására vallanak.

A más íróktól származó, későbbi apokalipszisekben is érezhető a zsidó, orphikus és püthagoreus hatás. A csodatevő és gyógyító szentekről költött legendák birodalomszerte népszerűek, a meghaló és feltámadó istenek mítoszai pedig nemcsak a más-más hitű közösségekben élnek tovább, hanem a kalandregények evilági színpompájában is rokon fényekkel tündökölnek. Érthetően és indokoltan erősödik azonban azoknak a komor próféciáknak a tömeghatása is, amelyek a bűnös világot sújtó istenítéletet jósolják meg, és csak azokat biztatják a kegyelem reményével, akik megszabadultak a hatalmasokat és gazdagokat jellemző förtelmektől.
Az emberi egyenlőség vallásos megfogalmazású követelése és a züllött uralkodó réteg – végső soron a császári hatalom – kárhoztatása bizonyul olyan meggyőző igazságnak, amely a korai kereszténységet elhatárolja a többi vallási szektától, a rabszolgatartó birodalom gyakorlati valóságával szemben pedig új – a hit és az önzetlen áldozatosság isteni jutalma révén elnyerhető – alternatívát hirdet.

A későbbi századokban eszmeileg is, formailag is új meg új vonásokkal bővül és bonyolódik a keresztény ideológia – részint az államhatalommal vívott, súlyos megpróbáltatású harcok gondolati s érzelmi lecsapódásaként, részint a közösségek szociális összetételében, az egyházzá szerveződésben és (amit legmarkánsabban a megváltásértelmezés módosulása, az egyenlőség és boldogság hitének a túlvilági mennyországra való elodázása mutat) a társadalmi célkitűzésekben mutatkozó változások tükröződéseként.



Forrás: Falus Róbert - Az antik világ irodalmai