logo

XII December AD

Sallustius, a történetíró

Amikor Sallustius megkezdte történetírói tevékenységét, a római történetírás már nagy hagyományokkal és óriási történetírói szövegkorpusszal rendelkezett. Sz. L. Utcsenko szerint a római történetírók ebbéli tevékenységüket másodlagosnak tekintették, azaz többnyire politikai pályafutásuk végén vagy szabadidejükben (otium) művelték. A történetírást nem is tekintették önálló tudománynak, hanem a szépirodalom vagy a szónoki művészet egyik ágának tartották, például Cicero (De legibus 1, 1, 5).
Maga Sallustius is politikai karrierjének talán kényszerű befejezése után fog a történetíráshoz, ennek ellenére beismeri, hogy korántsem azonos dicsőség övezi azt, aki írja a történelmet, s azt, aki csinálja (Catilina 3). Továbbá a történetírást olyan mértékben tartották dicséretesnek, amennyire az állam javát szolgálta. Éppen emiatt a római történetírás Róma-centrikus volt, és mindig a jelen számára kívánt tanulságul szolgálni.
Ha ez így van, akkor nem mindegy az, hogy a történetíró csak mint egy narrator elmeséli a múlt eseményeit, vagy pedig hatni akarván olvasóira exornator rerumként a retorika eszközeivel ki is színezi azokat. Cicero szerint alapvetően fontos, hogy a történetíró exornator is legyen, de e törekvése nem jogosítja fel arra, hogy meghamisítsa a történelmi eseményeket: „Mert ki ne tudná, hogy a történelem legfőbb törvénye abban áll, hogy nem mondhatunk semmiféle hazugságot, nem hallgatjuk el az igazságot, s a leírt dolog sem az együttérzés, sem az ellenszenv gyanúját nem vonhatja maga után" (De oratore, 2, 15, 62; Utcsenko, 1971, 66).

Sallustiusnak is az a véleménye, hogy végül is a történetírón múlik, hogy egy cselekedet mekkora az utódok szemében: „Az athéniak tettei, gondolom, valóban elég jelentősek és dicsőségesek voltak, csak nem egészen annyira, mint ahogy híresztelik. De mivel nagy tehetségű íróik akadtak, az egész földkerekség az athéniak cselekedeteit tartja a legnagyszerűbbnek. Így a tettek véghezvivőinek érdemeit annyira becsülik, amilyen magasba a kiváló tehetségek szava emelte őket" (Catilina, 8; fordította Kurcz Ágnes).
Abban is egyetért Ciceróval, hogy ő is a valóságot akarja elmondani, de még Cicerónál is jobban tudatában van annak, hogy ez mennyire nehéz: „a történetírás különösen nehéz: először is, mert a szavaknak kell felérniök a tettekkel; aztán mert ha vétkeket hánytorgatsz fel, a legtöbben úgy veszik, hogy csak a rosszakarat és az irigység beszél belőled, ha pedig a kiválóak nagy érdemeit és híres tetteit sorolod elő, ki-ki egykedvűen olvassa azt, amit érzése szerint maga is könnyen meg tudna tenni, a többit viszont kitalálásnak, sőt hazugságnak tartja" (Catilina 3; fordította Kurcz Ágnes).
E nehézség azonban nem riasztja el attól, hogy a római nép történetének egy-egy fontos eseményét vagy korszakát kiragadva az egészből (carptim) megírja harag és részrehajlás nélkül, pártérdekektől szabadon (4).
Sallustius Róma államformájának, a köztársaság hanyatlásának okait kutatja, ezért olyan események feldolgozását választja, amelyekben különösen kiütközik a rómaiak erkölcsi hanyatlása: a Iugurtha elleni korrupt háborút, Catilina erkölcstelen összeesküvését, s végül a Sulla diktatúrájától felforgatott köztársaság összefüggő tíz évét. E korszakokban a szavak és fogalmak elveszítették eredeti jelentésüket: más javainak elherdálását bőkezűségnek, a törtetést erénynek, a vakmerőséget bátorságnak, az önző egyéni érdekeket államérdeknek tüntetik fel.
Sallustius választott témáit mintegy történetfilozófiai keretbe ágyazza, vagyis a római történelem egészének áttekintésével szinte láttatja, hogyan, milyen erkölcsi változásokon keresztül jutott ide az állam. Értékmérője az erkölcs, amelynek alapelveit megrendítő őszinteséggel vázolja fel praefatióiban.

Közvetlen utókora hitt abban, hogy Sallustius a tiszta igazságot akarta elmondani. Tacitus florentissimus auctornak nevezi (Annales 3, 30), s e szókapcsolatban az auctor (szerző) szó azt jelenti, hogy Sallustius olyan író, akiben bízni lehet, aki tárgyilagos, de szélesebb összefüggésekben szemléli az eseményeket. Martialis szerint a tudós férfiak színe-java azt állítja, hogy Sallustius Róma legjobb történetírója (14, 191). Augustinus megállapítja, hogy Sallustius az igazság ékes szavú történetírója, aki nem hallgatta el és nem szépítette a tényeket, amelyek Róma szégyenére váltak, s az új korszak küszöbén nyíltan kimondta, hogy a Város egyre jobban elkorcsosodik (De civitate Dei 1, 5).
Természetesen már az ókorból is maradtak fenn olyan források, amelyek tagadják szavahihetőségét és korruptnak mondják, ezek a források azonban másodlagosak, s invektívákon alapulnak, s félreértelmezik azt, ami inkább emeli értékét, tudniillik hogy a pártharcok forgatagában ő maga is küzdött, és saját negatív tapasztalatai alapján undorodott meg a becstelen politikától, s visszavonult a szellem birodalmába, hogy egy évszázad történetét a legbensőbb élmények alapján írja meg saját maga s mások okulására.

Ahogyan Augustinust elbűvölte különleges stílusával, ugyanúgy elbűvölt másokat is, akik benne csak a stílusművészt, a modern intellektuális írót látták, s mint az epigonok stílusának különleges vonásait felnagyítva utánozták. Ezeket Seneca Sallustianinak nevezi (Epistulae 114, 17). Több modern kutató is a stílust tartja Sallustiusban a legfontosabbnak: a stílusművész mellett elsikkad a történetíró, legfeljebb Thukydidés-utánzót látnak benne. Ezekkel szemben helyesen hangsúlyozza K. Büchner, hogy Sallustius folyton az igazat (verum) nyomozza, s olvasóinak vele együtt az ő utalásaiból kell azt meghatározniuk.
Az igazság, a verum nem önmagában létezik, hanem a honestum (tisztességes), bonum (jó), aequum (méltányos) és par (egyenlő) fogalmakkal együtt. A sallustiusi verum sok egyetemes igazság teljessége, s mindig kapcsolódik egy meghatározott helyzethez. A verum consilium (az igaz szándék) ellentéte a pravum consi-lium (a gonosz szándék), s ha lemondanak az előbbiről, az utóbbi győz. Sallustius szerint a pravum consilium az ambitio (törtetés) és az avaritia (kapzsiság) előtérbe kerülésével győzött a Gracchusok után következő időszakban. Ebből pedig az következik, hogy Sallustius ugyanúgy értelmezte az igazságot, mint Cicero: az igazság a döntés és a cselekvés igazsága. Igazságos az a cselekvés, amely az adott történelmi helyzetben a jót, a helyeset, az igazat és a nagyszerűt valósítja meg.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az arany korban