logo

XIX October AD

Kísértetek (Mostellaria)

Plautus komédiaíró művészetét jól szemléltetheti a Kísértetek c. darab, amely harmonikusan ötvözi egybe az itáliai népies bohózatok szópárbajait és az újkomédia humánus hangvételét. Cselekményét laza szállal összefűzött bohózatjelenetek sora alkotja, amelyek a végén mégis egységes egésszé kerekednek ki.

Egy athéni polgár, Theopropides kereskedés céljából Egyiptomba hajózott, s már három éve távol van családjától. Eközben fia, Philolaches nagy lábon él: örökös mulatozásban pazarolja az atyai vagyont, s ebben segítségére van az a gonosz, de furfangos rabszolga, akinek inkább vigyáznia kellett volna az ifjú erkölcseire, Tranio. Óriási pénzösszegeket kölcsönöznek egy uzsorástól, s ezen Philolaches kivált és felszabadít egy gyönyörű örömlányt, és vele múlatja az időt. Lakomáin részt vesz barátja, Callidamates is és szívszerelme, a Delphium nevű kurtizán.
Az egyik nap részegen megérkezik Callidamates meg Delphium, és megkezdik a mulatozást a ház előtt. Ekkor hozzák a hírt, hogy váratlanul megérkezett a ház ura. A fiatalok pánikba esnek, ám a furfangos rabszolga a helyzet ura marad: beparancsolja a fiatalokat a házba, bezáratja a kaput, s érkező urának kijelenti, hogy a házba nem lehet belépni, mert ott kísértetek tanyáznak már hét hónapja, mert valamikor megöltek egy embert a házban, még a korábbi tulajdonos idejében. Sikerül is meggyőznie urát, s már úgy tűnik, hogy elsimul minden, amikor beállít az uzsorás, és kéri a kölcsönadott pénz kamatait. Theopropides megkérdezi, milyen kölcsönről van szó.
A furfangos Tranio másodszor is kész a hazugságra: a fia megvette a szomszéd házát, s arra kellett a kölcsön. A családfő ezt is elhiszi. Csakhogy az előző tulajdonostól megtudja, hogy nem öltek meg soha senkit a házban, a szomszédtól pedig azt, hogy ő nem adta el a házát senkinek. Ehhez járul még, hogy Callidamatest keresi egyik szolgája, akivel szintén összetalálkozik az apa, s megtudja tőle, hogy a fiatalok folytonos tivornyázással, szép lányok társaságában töltötték az időt. Az öreget féktelen harag fogja el, s elhatározza, hogy keresztre feszítteti a gonosz rabszolgát, Traniót, aki fiát tönkretette, vele pedig a bolondját járatta. Minden készen áll a szolga elfogására, amikor megérkezik a már józan Callidamates; bevall mindent, és kötelezi magát, hogy megfizeti az egész kárt, sőt még a gonosz rabszolga érdekében is közben jár. Addig kérleli az öreget, amíg az mindenkinek megbocsát.

Általában Plautus elmondja darabjainak cselekményét a prológusban, de a Kísértetekben mellőzi a prológust, helyette két rabszolga szópárbajával exponálja a cselekményt. Az urához hű Grumio, aki a birtokon dolgozik, megérkezik a városba, és szemére veti Traniónak, hogy pazarolja gazdája vagyonát és elrontja a ház ifjú urát. Ízes itáliai gyalázkodással kezdődik a darab:

„Grumio (bekiabál a házba):
Ki a konyhából, te gazember, kifelé,
ki folyton csak a tálak körül sündörögsz, ...
Tranio: Mit ordibálsz a ház előtt, te átkozott?
Tán azt hiszed, falun vagy? El a ház elől!
Takarodj a tanyádra tüstént. El a kaputól!
(Veri)
Grumio: Végem! Mért versz, átkozott?
Tranio: Mert élsz.
Grumio: Tűröm. De csak jöjjön meg az öreg
épségben, ő, kit míg távol van, felzabálsz!
Tranio: Nem szólsz valót, valószínűt sem, szemtelen!
Hogyan lehet felfalni azt, ki nincs jelen!
Grumio: Te nép bohóca, városi komédiás,
szememre veted a falut? Tudom, mért, Tranio:
mert jól tudod, hogy a malomba jutsz előbb-utóbb.
Hát tudd is tüstént, Tranio, hogy a vasravert
nép számát növeled a falun csakhamar.
Ma, míg lehet, vedelj, dorbézolj, tékozolj;
csak rontsd el ifjú gazdánk, ezt a jó fiút:
igyatok éj s nap, görög módra éljetek,
végy barátnőket s bocsásd őket szabadon,
élősdieket éltess, lakj nagy lakomát."
(1-24; fordította Devecseri G.)


Vitatott kérdése a Plautus-filológiának, hogyan viszonyult Plautus a görög eredetihez. Bár e darab eredetijét nem ismerjük, e nyitójelenetről nagy valószínűséggel elmondható, hogy Plautus sajátja. Az ősi itáliai gyalázkodás hangja érződik itt. A görög eredetiben biztosan nem lehetett benne ez a kijelentés: „görög módra éljetek" (pergraecaminei 22). A rómaiak ugyanis Grae-culusnak, görögöcskének nevezték azokat a polgártársaikat, akik a görög életmódot majmolták. A kemény falusi munkához és fegyelemhez szokott rabszolga, Grumio szemében a városi Tranio „városi komédiás" (urbanus scurra 15).

A görög újkomédia humanizmusának a hatását sejteti viszont az a tény, hogy e „züllött" ifjak valójában nem rosszak. Olykor elfogja őket a bűnbánat, és siratják elpazarolt anyagi és szellemi javaikat. Philolaches nagy szólóáriájában (canticum) catullusi őszinteséggel és öniróniával vall veszteségeiről, miközben saját magát házhoz, szüleit és nevelőit pedig az építészekhez hasonlítja, akik e házat megtervezték és felépítették. Ám e ház saját gondatlansága miatt tönkrement:


„Mert addig voltam én józan és derék,
míg ügyeltek reám épitészeim.
Mióta úgy élek, ahogy akarom,
tönkretettem hamar jó munkájukat.
Lustaság hullt reám: ez volt a viharom,
záport zúditott szerteszét és jégesőt.
Ez szemérmem s erényem lerombolta mind,
nem maradt más csak a tetőtlen épület.
Szívem fáj, ha látom, mi voltam s mi vagyok!
Torna-játékokon senkisem múlt fölül
Jó porond, gyors korong, lándzsa és labda volt,
és futás, vágtatás élvező életem.
Mértéktartó és kitartó ifju voltam — példakép!
Tőlem óhajtott tanulni mind, ki józan és derék.
Semmi lettem — s érte hálát jellememnek adhatok."
(133-141; 150-156; fordította Devecseri G.)


Hasonló fájdalommal siratja Attis Catullus 63. carmenében, hogy a Cybele-kultusz rabjaként elszakadt örökre a görög kultúra áldásaitól. Persze Philolaches lelkiismeret-furdalása nem tart sokáig, mert amikor megpillantja kedvesét, megfeledkezik minderről, s csak a szerelemnek kíván élni. De hasonló nagy szerelemmel szereti őt Philematium. Hiába biztatja őt a szakmájából kiöregedett Scapha:

„Castorra, tudd meg, az a hibád, hogy rá se nézel másra,
hogy kedvében csak néki jársz, s a többit megveted mind.
Egyet szeretni úrinők, nem széplányok szokása"
(188-190; fordította Devecseri G.)


Philematium egyedül Philolachest akarja szeretni. Alapjában véve tehát ő is jó és tisztességes. Ez a megértő humanizmus, amely majd a Scipio-kör hatására Terentius komédiáiban bontakozik ki igazán, a Kísértetekben a bohózat elemeivel ötvöződik. Ugyanez a megértő humanizmus jut kifejezésre abban, hogy a bosszúra szomjas, dühös apa végül mindenkinek megbocsát. Tranio így indokolja ifjú urának botlásait:

Megvallom, hogy vétkezett és felszabaditotta kedvesét
távollétedben, s uzsorakölcsönt vett föl, és elköltötte a pénzt. De
mást tett, mint a legelső házak fiai mindig is?"
(1140-42; fordította Devecseri G.)


Callidamates pedig így menti barátjának bűneit:
„Jól tudod, hogy ebben a korban ilyen játékot játszanak.
(1158)

Végül az öreg e szavakkal fejezi ki, hogy megbocsátott fiának:

„Nem vagyok már rá dühös, nem lakik a lelkemben harag.
Sőt előttem szeressetek, igyatok, mulassatok:
ha szégyenli tékozlását, eléggé megbűnhödött."
(1163-65; fordította Devecseri G.)

Végül is sajátosan plautusinak kell tekinteni azt a sok szóviccet és nyelvi bravúrt, amely mégiscsak játékossá teszi ezt az olykor komolykodó komédiát. Plautus nagyszerűen utánozza a részeg ember dadogását (313-329). Saját szülőhelyét belopja a darabba egy szójáték formájában: Sarsinatis ecqua est si Umbram non babes („Nem hűt le árny? S hát Sarsinából egy leány?” Fordította Devecseri G.; 770). Az Umbra természetesen Umbriára utal. Hasonló játékossággal céloz a görög eredeti lehetséges szerzőire, de utalásából az is kiolvasható, hogy sok mindent megváltoztatott az eredetihez képest:

„Ha Diphilusnak s Philemónak barátja vagy,
mondd csak el, hogy milyen módon járt szolgád túl eszeden.
Vígjátékaik számára így adsz remek anyagot."
(1149-51; fordította Devecseri G.)


volt a legsikeresebb római komédiaíró, és sikerében nagy része volt stílusának. A plautusi komédiák szókészlete gazdag, árnyalt, tökéletesen megfelel a szereplők jellemének és a beszédhelyzetnek. A törzsökös latin szavak mellett szépen megférnek az idegen, főleg görög szavak; a művelt rétegek szókincse mellett az utca emberének réteg- és csoportnyelvi szavai is fel-felbukkannak a darabokban. Ugyanakkor kedvelte a látványos stíluseszközöket: hasonlatokat, példákat, mitológiai párhuzamokat; canticumaiban a „komikus líraiság" finom és hatásos metaforákban jut kifejezésre, csapong és árad, meghat és mosolyra fakaszt. Ezért kedvelték a rómaiak minden korban, mindig előadták és olvasták.

E hosszú sikersorozat csak a középkorban szakadt meg, s ez érthető. Harsány szókimondása, laza erkölcsi felfogása ellentétben állt a középkor moralista szemléletével. A humanizmus korától azonban újra értékelni kezdik komikus erejét, újra tudnak gyönyörködni áradó nyelvében, s egyre nagyobb hatást gyakorol az európai dráma fejlődésére. Moliére több darabjában őt követi mintaként, Shakespeare nemkülönben. Még emberiességét is értékelik: Lessing A foglyok című darabját éppen humánuma miatt a világirodalom legszebb komédiájának tartja.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az archaikus korban