logo

X December AD

A pásztori dal

A hellenisztikus epüllion és elégia tudós csiszoltsága s epiko-lírai hangvétele a költészet újfajta funkciójának és tartalmának volt formai jegye. Irónia és emelkedettség, alattvalói buzgóság és szelíd filantrópia fonódik össze azoknak a költőknek a szemléletében, akik az előkelő és művelt közönség kegyeit keresték a modern stíluseszközök kimunkálásával. A köznapiság általános és céltudatos elutasítása a témaválasztásra és az emberábrázolásra is kihatott: az egyszerű emberek élete és lelke jobbára csak érzelmes mellékmotívumokban szólalt meg, s a költők emberbaráti rokonszenvét is úri fölény stilizálta át.

Az alexandriai epika arisztokratizmusával szemben – s a népköltészet egyes termékein kívül – a mimosz tematikája és ábrázolásmódja tükrözte legközvetlenebbül a hétköznapok verejtékes, poros, kicsinyes világát. Ez az ellentét azonban egyáltalán nem abszolút; az elégiákba, himnuszokba, epüllionokba is bőségesen ültettek „mimikus” elemeket a költők, viszont Hérondasz is érzékeltette az ironikus távolságot szereplőivel szemben. A népköltészeti hagyományoknak és a dal míves kifinomításának közös szülötte a Theokritosszal kezdődő idillköltészet.

Az eidüllion szó pontos jelentését már a késő antik szövegmagyarázók sem tudták kideríteni: egyesek „képecskét”, mások „dalocskát” értenek rajta azóta is. Annyi azonban bizonyos, hogy az idill hangulati vonatkozását csak az újkorban asszociálták a theokritoszi dalokhoz, s nem oktalanul: a versek java részét valóban „idillikus” finomság jellemzi, mind a szerelmi érzés megszólaltatásában, mind a természetleírásokban.
Ugyanennek a költészetnek másik neve a „pásztori dal” (bukoliké aoidé), ami viszont a versek zömének tárgyát jelöli meg pontosan. Theokritosz és követői ugyanis, a pásztorköltészet szicíliai és árkádiai hagyományaiból merítve, a korabeli pásztorok, juhászok, csordások szerelmeit és bánatait dalolták meg, többnyire egy-egy dalverseny ugyancsak népi eredetű formájában.
A szerelmi téma sűrűsége okozta, hogy a „bukolikus” és „erotikus” jelző később tartalmilag összemosódott. Vergilius „bukolikus versei” (az Eclogák) azonban arról tanúskodnak, hogy a theokritoszi forma közérdekű bánatok s ábrándok kifejezésére is alkalmas lehetett – éppen a keserű realitás és a derűs illúziók párhuzamos felvillantásával.
Az ősi időktől fogva énekelt pásztordalokról nincs közvetlen tudomásunk, csak az írásban is rögzített irodalom utalásai és képzőművészeti ábrázolások őrzik a pásztori költészet emlékeit. A síp volt a pásztorok sajátos hangszere. Különösen kedvelték a kilenclyukú nádsípot, a szűrinxet – azon lehetett igazán dallamosra cifrázni a nótát.

Theokritosz i. e. 300 körül született a szicíliai Szürakuszaiban – néhány rövid utalásából következtetve: szegény sorsú családból –, és szülőföldjén ismerkedett meg a pásztorok dalaival. Azzal lépett a nagy újító művészek sorába, hogy felismerte a réges-régi dalos vetélkedőben rejlő formai lehetőségeket a népdalénál súlyosabb és csiszoltabb tartalmak kifejezésére. A népi vetélkedők ugyanis vagy olyan tréfás „egymásra éneklésből”, verses páros felelgetőkből álltak, mint már a Homérosz és Hésziodosz versenye címen ismert költemény s néhány theokritoszi idill is (IV., V., VI.), vagy pedig pár soros munkadalok füzéréből, ahogyan a X. idill (Aratók) végén – a szerelmes Bukaiosz érzelmes dalára kétsoros rigmusokkal válaszolva – zárja a verset Milón.

A pásztori és paraszti rögtönzések aligha nyújtottak többet a kurta csúfolódásnál vagy szerelmes dalocskánál. Theokritosz úgy emeli a műköltészet szférájába ezeket az énekeket, hogy egyes tematikai és formai elemeiket megőrzi, másokat átalakít és újakkal helyettesít. A dalversenyforma, a természet és munka alapos ismeretéről tanúskodó leírások, a pásztorok, juhászok, csordások szerepeltetése és megszólaltatása, a Szicíliában honos dór dialektus és számos népi szólás átvétele sejteti az idill népköltési hátterét.
A kompozíció gondos csiszoltsága – olykor a dalbetétek „epikus” bekeretezése –, a szereplők határozott körvonalú jellemzése, a stílus tudós és érzelmes finomsága viszont a művelt és tudatos költő keze nyomát viseli: maguk a pásztorok sem mindig hús-vér pásztorok, s az ajkukon felcsendülő dal sem mindig a népélet valóságáról szól – álarcos, díszletes pásztorjátékká lesz az idill, amelynek igazi szereplői maga Theokritosz és költőbarátai, s amelyben a versengés tárgyát alkalmasint a hellenisztikus műköltészet irányai képezik (mint az Aratóünnep című VII. idillben).

A pásztori dal ilyen formai és tartalmi átalakításához a Kósz szigetén és Alexandriában szerzett művészi élmények adtak impulzust. Kósz szigetén ismerkedett meg Theokritosz Philétasz költészetével, és szerzett olyan barátokat, akik maguk is az érzelmes elégia- és epigrammaköltészetnek hódoltak. Alexandriában – ahol talán egy évtizedet tölthetett – Kallimakhosz hatása alá került: Ptolemaiosz király iránt is lerótta a hódolat költői adóját, Alexandria pompás kulturális életének is sokat köszönhetett, személy szerint mégis Kallimakhosz volt az, akinek programját és példáját követve, mind tudatosabban távolodott a népköltészet nyers közvetlenségétől az ironikus szemlélet, a tudós megformálás és stilisztikai-ritmikai tökéletesítés felé.
Saját „Apollóniosz-ellenes” programja is Kallimakhosz természetes szövetségesévé tette; ő maga – Szímikhidasz álnéven, az Aratóünnep egyik szereplőjeként – a szenvedélyes, álnaiv önkitárulkozás hívének mutatkozik, de abban maradéktalanul egyetért fiktív ellenfelével (a pásztori dal nyugodtabb, epikus, tudós irányzatát kedvelő Lükidasszal), hogy gyatrán erőlködnek a „khioszi dalnok” – vagyis Homérosz – korabeli utánzói.

Úgyszólván minden verséből friss közvetlenség és természetesség sugárzik, amely a kortársak keresett eleganciájával szemben többnyire az őszinte érzelmek líráját csendíti meg. Egyik versében (a XVIII. idillben) az alexandriaiak kedvelt formáját – a mitologikus megalapozású, adalékokkal zsúfolt, himnikus emelkedettségű istenítést – teszi magáévá, s a dór nyelvi elemeken és egy-egy kis természetleírás elevenségén kívül szinte semmi eredetit nem produkál; annál remekebb a XIV. idill ábrázolási, szerkezeti, stiláris megoldássorozata:
Arról panaszkodik a boldogtalan Aiszkhinász, hogy egy másik legényért „emészti a nagy szerelem nyavalyája Küniszkát”, s ebből még az ő ökölcsapásai sem gyógyították ki... Tehetetlen dühvel jajong, hogy akkor legalább ő ábrándulna ki a csalfa leányból.
Aiszkhinász szenvedélyes panaszdala és „mimikusan” darabos elbeszélése alkotja az idill középső – legterjedelmesebb – részét. Úgy érzi, egyedül a hadi élmények nyújthatnak gyógyulást számára, nincs mit tennie, el kell szegődnie zsoldos katonának. Ehhez az ötlethez kapcsolódik Thüónikhosz válasza: azt tanácsolja sebzett szívű pajtásának, hogy Ptolemaiosz seregébe álljon be, aki „jószívű, nyájas, híve a Múzsáknak meg Erósznak”. Hogy Ptolemaiosz a „Múzsáknak a híve”, ez bizony kevéssé érdekelhette Aiszkhinászt: igaz ugyan, hogy szépen folyó hexameterekben mesélte el búját-baját, de éppen nem múzsai léleknek mutatkozik szerelmének elnáspángolásakor. Nem is ő, s nem is Thüónikhosz gondolkozik és beszél e sorokban Ptolemaioszról, hanem maga a költő – a faragatlan pásztorok álarcában.

A mértéktartó stilizálás, népi nyerseség és kulturált tudatosság egyesítése adja a legsikerültebb idillek zamatát. Édes ilyenkor a theokritoszi dal, de nem édeskés; céltudatosan művészi, de nem mesterkélt. Az azonosulás és távolságtartás bújócskájához igazodik egy-egy dal vagy részlet hangulata – a tragikus pátosztól a kérges tréfálkozásig – s a stílus és szerkezet kontrasztos játéka.
A hiteles Theokritosz-alkotások és utánzatok megkülönböztetésében mindmáig csak megközelítő pontosságot értek el a kutatások. A hitelesnek látszó költemények bármiféle kronológiája is csak találgatásokra épülhet, hiszen a költő életpályájának szakaszait csak nagyjából lehet elhatárolni. Idillgyűjteményét inkább tematikai és formai ismérvek alapján lehet csoportosítani: pásztori tárgyú dalok, mimikus-komikus költemények, mitológiai témájú epüllionok, aiol dalok és képversek.

A pásztori témájú dalok motívumvilága, szerkezete és nyelve áll legközelebb a népköltészet hagyományaihoz. Daphniszról – a pásztordal mitikus feltalálójáról, az Aphrodité bosszújának áldozatul esett szép ifjú pásztorról – szól az I. idill (Thürszisz), keretes elbeszélésbe ágyazva: egy kecskepásztor és egy juhász találkozik a lejtős legelőn, rekkenő nyári hőségben, s Thürszisz, a híres nótázó – a kecskepásztor kérésének engedve – eldalolja Daphnisz halálának érzelmes történetét.
Maga a dal szabályos epüllion; a témán kívül a refrén alkalmazása, a környezet és a pásztori mesterség mozzanatainak tárgyias pontossága idézi fel a falusi egyszerűséget. A keretezés hangulatfestő ereje, a dal lágy érzelmessége viszont a műköltési gond jele, akárcsak a hellenisztikus költészet egészére jellemző gyönyörködés a képzőművészeti alkotások – itt: az ajándékul ígért kétfülű fakupa – leírásában. A természeti és képzőművészeti szépségek dús pompájú leírása (ekphraszisz), amelynek a kedvelése Euripidészig (Ión) megy vissza, a késő-ókori irodalomban is kedvelt motívumként él majd tovább.

A Galateia nimfába szerelmes küklópsznak, Polüphémosznak búját és hetykélkedését örökíti meg a VI. idill (Pásztori dalverseny), rövid keretezéssel, rögtönzésszerű betétekkel. Ugyanez a témája a XI. idillnek is (A Küklópsz), de itt a reménytelenül szerelmes Polüphémosz monológja képezi a betétet; a torz óriás szenvelgése és lompossága, sóhajtozása és öniróniája mosolyt fakasztó gúnnyal egyesíti a külső és belső jellemzést. Mosolyt fakaszt, de nem ingerel olyan harsány kacagásra, mint a szatírjátékok. Theokritosz humora bölcs és mértéktartó, kerüli a durvaságot, s a helyzet- és jellemkomikum könnyedségével válik hatásossá. Ennek szolgálatába állítja kedvelt stíluseszközét, az ellentétekkel való játékot is. A VI. idill Szímikhidasza például; amikor szerelemsirató panaszát befejezi, elbeszélő stílusba vált át; megédesedik a szava, s a természetről immár áhítatos gyönyörrel dalol.

A vigasz és gyönyörködés kimeríthetetlen forrása Theokritosz és hősei számára a buja és nyugodt mediterrán természet – menedéket nyújt a világ bajai elől, írt ád a lélek fájdalmaira. Bárki adja elő a dalt, bámulatosan gazdag szókinccsel dicséri vagy részletezi a táj andalító szépségeit. Még a hasonlatok is újra meg újra ide térnek vissza. Homérosz természeti hasonlatai még az emberi lét és küzdés ezernyi problémáját kapcsolták az eposz világához, Theokritosz leírásai és képei sokkal szűkebb körbe szorulnak.
A pásztori dalt nem feszíti hősi szenvedély, sőt az archaikus líra ereje sem; az emberélet „idillizálása” okozza, hogy a természeti környezetben érzik magukat igazán otthon a bukolikusok és pásztorhőseik, s úgy merülnek el dicséretében, hogy gondjaik feledtetését remélik tőle, nem az emberi-társadalmi viszonylatok őszinte szavú illusztrálását. S ha emezek nagyon is riasztók, a természet gyengéd gyönyörűségeinek felidézésével teremt kontrasztot a költő, mint például aDioszkúroszokról szóló ének (XXII. idill) expozíciójában a zsenge természet és a vad óriások tragikomikus szembeállításával.

A korábbi görög költészetben talán Ibükosz volt az egyetlen, aki ilyen bő áradással tudott dalolni a hegyek, patakok, fák, virágok pompájáról. És nemcsak a bőség a megkapó a theokritoszi versekben, hanem az a természetesség is, amely a leírások mögötti élménysorozatot mások számára is élménnyé teszi: a paraszti munkák megelevenítésén kívül ebben érződik leginkább Theokritosz és a népköltészet, Theokritosz és a szicíliai pásztornép közvetlen kapcsolata.
A bánatok és szenvedélyek idillikus-érzelmes megfinomítását afféle „érzelmi demokratizmus” egészítette ki, amely Menandrosztól kezdődően gyakorta bukkan fel a hellenisztikus irodalomban. Theokritosz annyiban következetesebb, hogy semmiféle pikantériát nem vegyít a társadalmon kívüli emberek szerelmének ábrázolásába, s a hetérában is (mint a II. idill Szímaithájában) a mélyen érző és megcsalattatása miatt részvétre méltó nőt láttatja. Városi témájú idilljeit különben is a „mimikus” közvetlenség, a helyzetek, jellemek, érzések kendőzetlen ábrázolása jellemzi.
Ahogyan a gazdag és csalfa Delphiszbe szerelmes Szímaitha mágikus varázslatát leírja, de még inkább, ahogyan az Alexandriába látogató asszonyok (Szürakuszai nők az Adónisz-ünnepen, XV. idill) kicsinyességét, izgatottságát, szájtáti ámuldozását és nyüzsgését eleveníti meg, ugyanolyan típusú pillanatfelvételt készít, mint Hérondasz. Theokritosz azonban szellemesebben tudja jellemezni hőseit, s alig néhány sorban olyan szituációt teremt, amely a legjobb vígjáték expozíciójával ér fel. A folytatás még gyorsabban pereg, a női készülődés, az utcai tolongás, a palotabeli ámuldozás és szóváltás után egy hírneves énekesnő dala alkotja a nyugodt, himnikus ellentétet, de a zárósorokban ismét az egyik vidéki asszony szólal meg, s így a bevezető jelenet köznapi hangulatához kanyarodunk vissza.

Theokritosz mitológiai témájú kiseposzai elsősorban azért érdekesek, mert a költő sokoldalúságát bizonyítják: a korabeli himnuszok és epüllionok modorában csillogtatja tudását, leíró tehetségét, stílus- és metrumérzékét, itt-ott Apollóniosszal rivalizálva. Humora, gyengédsége és dramaturgiai készsége ezekben a versekben is elevenen hat, frisseségét azonban megfonnyasztja az összképen uralkodó tudós modor. Aiol dialektusú és versmértékű dalaiban is csak az őszinte érzések feltörése, a keserédes vágy lágy dallama és csöndes öniróniája sejteti az igazi művészt.
Legszebb verseinek egyéni ízét a gondos eszközökkel kimunkált természetesség adja meg. Mentes mindenféle nagyképűségtől és tudálékosságtól – s ebben a korban ez sem csekély érdem. Nem mentes azonban a formai játék formalizmussá túlzásától: képversei – melyek gyűjteményéből csak A szűrinx hiteles – a formalista költészet talányos termékei. E játékos „műfajnak” más hívei is akadtak (a kortársak közül Szímiasz és Dósziadasz, majd a római császárkorban Bészantinosz), ami ugyanolyan jellegzetes tünet a hellenizmus és a kései ókor irodalmában, mint az anakreóni dalok és epigrammák költésének divatja.

Theokritosznak a maga korában is, a következő nemzedékekre is olyan nagy hatása volt, amely a hellenisztikus költők közül csak Kallimakhoszéval mérhető össze. Sokan utánozták is, s a bukolikus költők gyűjteményébe – melyet csak halála után állítottak össze, és amely Theokritosz neve alatt harmincegynéhány idillt és néhány epigrammát tartalmazott – több ál-theokritoszi darabot is felvettek. Név szerint ismert követői: az i. e. II. század közepén élt, ugyancsak szürakuszai Moszkhosz és az egy vagy két nemzedékkel ifjabb, szmürnai Bión. Moszkhosz mint epüllionköltő alkotott érdemlegeset.
Az Európé elrablásáról szóló kiseposza a kallimakhoszi és theokritoszi hagyományok kedves és ügyes elegyítéséből született. Mitológiai téma, himnikus befejezés, színes természeti képsor, frissen csobogó mese teszi érdekessé. A megszökött Erósz című, mindössze 29 soros idillje pompás ötletre épül (Aphrodité közhírré kiáltja csintalan kisfia szökését, és csókját kínálja díjul a megtalálónak); bájos a humora és stiláris találékonysága, ennél több azonban nem telik sem a költő igényéből, sem képességéből.

Bión költészetét bensőbb szálak fűzik a pásztori dal témáihoz és hangulataihoz. Adónisz siratása című idillje magasztos áhítattal, a meghaló-feltámadó istenek hatalmát őszintén átélő és átérző emberek hangján szól. Jajkiáltásai, refrénjei, világos tagolású mondatai, a férjét sirató Aphrodité monológja, a világot beborító gyász képei és az istennő vigasztalására mondott szavak olyan Theokritosz-követőnek mutatják Biónt, aki a múzsáknak nemcsak tudós pajtása, hanem áldott tehetségű hódolója is. Verseinek érzelmi és nyelvi tisztasága a görög líra legszebb hagyományaira emlékeztet. Valami azonban Biónból is hiányzik: a társadalmi öntudat, az ember világot átformáló s önmagát alakító nagyságának hite és tudata – ez pedig olyan hiány, amit a műdalok érzelmi csiszoltsága sem tudott soha pótolni.

A névtelen Theokritosz-követők hagyatékában is jó néhány művészi tehetségről tanúskodó vers akad. Egyik-másik a pásztori párbeszéd és dalverseny formájában eleveníti fel a hagyományos témákat és érzelmeket, de a részletek az ábrázolóeszközök hajlékonysága révén újulnak meg.

A Babits Mihály fordításában közismert Szerelmes párbeszéd a pásztori nász pompás idillje: a szerelmi szócsata drámai élénksége s a beteljesülést elmesélő kis záradék hetyke boldogsága kitűnő technikájú költőre vall. – Egy másik idill, a Halászok, keretes elbeszélés formájában szól a szegény halfogók nyomoráról és ábrándjairól. Egyikük álmot látott egy aranyos pikkelyű, csodálatos halról – de társa semmi biztatót nem lel az álomban, hiszen őket csak a keserves munka mentheti meg az éhségtől.
A szerszámok tárgyias leírása, a valóság és az ábrándok éles ütköztetése, a csipkelődő gúny és a még fájóbb öngúny idillizálásától mentesen tárja fel a dolgozó szegényemberek életét és lelkivilágát. – Az oroszlánölő Héraklész a hagyaték legterjedelmesebb darabja (281 sor). Három epizódot mesél el a híres kalandokból, népi naivitással és feltűnő nyelvi egyszerűséggel. A hellenisztikus költészet ama ritka alkotásai közé tartozik, amelyek még képesek nemcsak bájt, hanem erőt is sugározni, főképp a hős és egy szegény földműves szíves ábrázolásával, egy-egy munkáséletből vett hasonlattal vagy mesterkéletlen fordulattal.

Olyan korban bontakozott ki a pásztori dal, amely sem a klasszikus értelemben vett közösségi költészetnek, sem az individuális lírának nem kedvezett. Theókritosz és követői azáltal alkottak újat, hogy az alexandriai költészet nyelvi bravúrjait és bizonyos szemlélet újításait az egyszerű emberek világának és érzelmeinek tartalmával párosították. A forma természetesen a tartalomra is visszahatott. Törvényszerűen vált az idill a szerepjátszás és a menekülés kettős arculatú műfajává – nemcsak Theokritosz korában, hanem később is.


Forrás: Falus Róbert - A költészet