logo

XIX September AD

Az új államforma, a principátus, a császárság megszületése

Ha Rómának szervező elmére volt szüksége, mindig az etruszkokhoz fordult. A nagyszerű római jogon kívül, ami talán a racionális latin szellem szüleménye, minden intézmény, állami apparátus, a katonaság, a papság szervezetének nagy része, mind etruszk eredetű. Ebben a sorsdöntő időben Augustus mellett egy etruszk embert látunk, aki bölcs tanácsaival biztosítani tudta a birodalom békés fejlődését.
Maecenas a béke első napjaiban, amikor Augustusnak meg kellett jelennie a szenátus előtt, csak egyet tanácsolhatott: maradjon minden a régiben, nem kell semmi külső formát megváltoztatni, minden tisztség maradjon érvényben. A nép majd úgy gondolja, hogy a régi szabadság tér vissza.
A béke, ami a legfontosabb a rend megszilárdításához, csak így tarható fenn. Augustus az egyeduralmat úgy biztosította, hogy minden lényeges méltóságot magára ruházott. Tizenháromszor volt konzul, ezt a hivatalt többször azonnal visszaadta, de a néptribunusi tisztséghez ragaszkodott, mivel az sérthetetlenséget biztosított. Ez a tisztség a császárság életében későbben is fontos szerepet játszott. Octavianus a hivatali címek mellett a főpapi címet is felvette. A főpap, a pontifex maximus (híd-csináló) nagy hatalommal és anyagi javakkal rendelkezett.

Octavianus felveszi az Augustus nevet, melyet fenségesnek vagy növelőnek fordíthatnánk? Az előírt szertartásokat is ezzel a jelzővel illették (augusto augurio). Az Augusta név Líviát is megillette. Az év nyolcadik hónapját is róla nevezték el, és akár tetszik nekünk, akár nem, bizony mi is Augustust dicsőítjük, ahányszor e szép hónapot emlegetjük. A hetediket már megkapta Julius Caesar. (A római naptárban csak az első hat hónapnak volt neve, ezeket Ovidius örökíti meg olyan csodálatosan a Fasti című művében. A többi hónapnak ma is csak számokat adunk, szeptember a hetedik, október a nyolcadik stb. hónap, mert a régi római naptárban csak tíz hónap volt.)
Innen már csak egy lépés volt a divus, az „isteni" jelző, persze nem a mai értelmében. Mindenesetre Tacitus szavait kell említenünk, hogy a római nép szinte észrevétlenül a szolgaságba süllyedt. „A polgárviszályokban kimerült birodalmat princeps néven főhatalma alá vette... A Julius-pártnak is Caesar Octavianus maradt vezérül, aki lemondott triumvir címéről, mintha konzulként járna el, és a nép védelmére beérné a tribunusi joggal, a katonaságot ajándékokkal, a népet gabonával, az egész államot a béke édességével lekenyerezte, lassanként magasabbra tört..."

Augustus az actiumi nagy diadalmenet utáni megállapodott időben jelenik meg a szenátusban. Tacitus olvasása közben mindig úgy érzi az ember, mintha beszédeit nem maga mondaná. Tudjuk, hogy felolvasta azokat, így joggal feltételezhetjük, hogy mindig állt mögötte valaki, aki segített megfogalmazni az új teendőket. A tanácsadóra ebben a zavaros helyzetben különösen nagy szükség volt.
Maecenas tevékenységének csúcspontja bizonyosan a szervező tevékenységében teljesedett ki. A királyi vérhól való Maecenas a monarchia híve volt. Suetonius említi, Augustus gondolt arra, hogy vissza kellene állítani a köztársaságot. Antonius különösen hajlott volna erre, de Maecenas Augustust nyilván lebeszélte e tervről. Látta, hogy a próbálkozás újra vérbe fulladna. A birodalom olyan hatalmassá nőtt, hogy az évenkénti hatalomváltással kormányozhatatlanná lett volna.
Maecenas így jöhetett rá a zseniális gondolatra, nem ajánlotta a császárnak - a szabadságért lelkesülő római nép miatt -, hogy külsőleg bármi is változzék, csak tartsa keményen kezében a gyeplőt és őrizze meg a békét. A nép először csak azt érzékelte, hogy megmaradt a szenátus, a konzulság stb. és hogy van egy hatalmas kezű imperátor, hadvezér, aki megszüntette a bizonytalanságot. Augustus a békét 44 évig meg tudta tartani. Uralkodása a Római Birodalom fénykora, a Város átalakulása téglavárosból márványvárossá, amit Augustus, puritánsága mellett szívesen hangoztatott. A nép csak a tobzódó, jó tanácsadókat nélkülöző császárok idején látta igazán, hogy a szabadság elveszett.

A monarchia megszervezése a nagy tudású, iskolázott Maecenas érdeme lehetett, Augustus egyéb segítőtársai mellett. A régi és újabb írók általában azon a véleményen vannak, hogy Maecenas képes volt erre a feladatra. Frandsen Meibom véleményét idézi: „Maecenas tökéletes példája a politikai tevékenységnek, aki a császárt és a birodalmat szolgálta, de egyben minden műveltség, tudás birtokosa, minden tudomány védője, számos művész és tudós patrónusa."
Augustus az első időben bizonytalan, azt írják róla, hogy a szenátusba lépve ruhája alatt páncélt hordott, a szenátorokat pedig megmotozták, nincs-e náluk fegyver. Wieland, a nagy német ókortudós Maecenast nemcsak nagyszerű államférfinak nevezi, de az ő művének tartja a köztársaság átalakítását principátussá, amennyiben ő a hiú, gyenge, félénk és határozatlan Augustust hatalmának és méltóságának birtoklásába helyezte. Túlzásnak tartja Meibom véleményét Maecenas kormányzási képességéről, de elismeri, hogy Augustus a hatalom nyugodt birtoklásához Maecenas érdemeiből jutott el.

Frandsen megemlíti Passowot is, aki hozzáteszi a szerencsét, amit én olyan fontosnak látok Augustus felemelkedése szempontjából; Agrippa nemeslelkűségét és Maecenas mélyre tekintő diplomáciáját. Vajon az antikok elismerik-e egységesen Maecenas érdemeit? Bizony nem, mondja Frandsen.
Vergilius, aki Maecenas révén visszakapta vagyonát, az igaz barát, Horatius, Propertius, Martialis, Juvenalis általában elismerően nyilatkoznak Maecenasról, csak Seneca, a szigorú sztoikus irgalmatlan vele szemben. (Ha részletesebben elemezzük Maecenas alakját, megérthetjük Seneca miért nem értékelte Augustus barátját.)

Milyen eredményre jutottunk? Csak azt mondhatjuk, hogy nincs szilárd bázis, következtetésekre vagyunk utalva. Semmi bizonyítékunk nincs, egyetlen ókori szerző sem támasztja alá, hogy Maecenas milyen és mekkora szerepet játszott a principátus kialakításában; viszont az is bizonyos, hogy a nagy és okos barát a béke első napjaitól fogva nem tűnt el Augustus környezetéből. Erre csak jóval később került sor.
Állítsuk szembe a két jelentős személyiséget az új államforma születésének pillanataiban: a gyenge egészségű, bizalmatlan, kegyetlen, merész szerencsefit és a valószínűleg idősebb, megfontolt, nem saját érdekeiért küzdő tanácsadót, a „csavaros" eszű etruszkot, a kipróbált jó barátot, Maecenast.

Az etruszk zseni úgy teremtette meg a több száz évig működő világhatalmat, a dicsőséges római császárságot, mint 700 évvel azelőtt az az etruszk főpap, aki letakart fejjel délnek fordulva kiszabta a Palatinuson a Roma quadratot, a világvárossá nőtt Róma születését. Képes volt-e erre a nagy feladatra Maecenas? Igen. Maecenas Augustus mellett a tanácsadó szerepét töltötte be. Tanácsai mindig hasznosnak bizonyultak.
A mutinai csatától kezdve Augustus környezetében látjuk; Actiumnál az életét kockáztatta. Maecenasnak volt tapasztalata a monarchiáról, hiszen ősei a városállamok királyai közül kerültek ki. Abban a speciális helyzetben a princeps kezében látta az állam jövőjét. Augustusban nem volt meg az önállóság, a tehetség, hogy az átalakulást el tudta volna gondolni, ezért látjuk őt a szenátusban olyan kimértnek, szűkszavúnak; mert nem a saját elgondolásából cselekedett. Ennél többet mondani - a történész szerint - olyan, mintha regényt írnánk, nem történelmet.

Tacitus megemlíti az Annales elején, hogy Augustus idejéről sokan írtak, ő így ezt a kérdést nem érinti. Vádolja az írókat, hogy hízelgésből, félelemből születtek gondolataik. Mi mégis sajnáljuk, hogy elvesztek ezek az írások, mert Maecenas neve a kortársak tollán gyakran megjelenhetett. Maecenas diplomáciai, politikai tevékenységét az utókor írói szinte kivétel nélkül nagyra becsülik, de senki sem említi meg, hogy ő abból a titokzatos, nagyon egyéni, magas színvonalú világból jött, ami erre a feladatra képessé tette. Ez a világ különbözött a latin-római világtól és éppen ez benne a csodálatos. Egyetlen szóval: ez a szellemi fölény.

A tudomány egyre többet tud mondani az etruszk népről és értékeli jelentőségüket a mai Európa kialakulásában. Sajnos, csak tömegében tudunk róluk beszélni, az egyéniség, mely oly fontos volt létezésükben, csak nagyon ritkán lép elő a homályból. Ezért kell beszélnünk Maecenasról, vizsgálnunk honfitársát, a fiatal költőt, a forrólelkű Propertiust, majd a költők fejedelmét Vergiliust. Maecenas alakja sokkal többet sugároz, mint a művészetek pártfogójáét. Sokkal nagyobb szerepet játszott Európa történelmében, mint ahogy eddig hittük.

Augustusban nem volt meg az önállóság, hogy a helyzetet egyedül előnyére tudta volna felhasználni. Maecenas szerepe eltörpülne, ha erre egyedül képes lett volna. Az uralkodás ténye egyébként olyan bonyolult, hogy még a legelhivatottabbak sem tudnak mindent egyedül véghezvinni. Frandsen" méltatlan, felkapaszkodott, törtető parvenünek (Emporkömling) nevezi Augustust, az energiátlan szerencselovagot.
Maecenast ravasznak véli, ő át tudta látni a helyzetet, tudta mit kell tenni. Úgy látja, hogy Maecenas játszotta a főszerepet a római tradicionális köztársaság császársággá alakításában, az övé a dicséret és az elmarasztalás. Meibom szerint Maecenas felülmúlhatatlan minden kormányzó tevékenységben, a miniszteri erény példája: tudniillik soha nem nézi a saját érdekét, abszolút objektív. A kormányzás művészetét sokkal jobban értette, mint bárki más az ő korában.

Maecenas később visszavonul, ott van helyette a rendkívül energikus asszony, Lívia. Maecenas először mosolyogva észlelhette a változást, hozzászokott ő az asszony szerepéhez az etruszk világban. Az etruszk sírfeliratokon gyakoribbak az anyai adatok, mint az apaiak. Azt viszont, hogy az asszony Augustus egész családját kiirtotta, a hű barát már bizonyára szomorúan, tehetetlenül nézte.
Elvonult a saját, magasztos, csak keveseknek hozzáférhető etruszk világába. Maecenas etruszk természetét mi sem mutatja jobban, minthogy nem törekedett arra, hogy az imperátor magas címekkel lássa el. Azonban a barátság mindvégig megmaradt. A beteg Augustus keserű szavait biztosan őrizte az esquilinusi torony, amíg le nem dőlt a kegyetlen idő múlásával.

Nézzük, mi volt Maecenas szerepe az új államforma megalkotásában. Maecenas sugalmazásának vetületét nemcsak ebben az elképzelésében látjuk. Az etruszk ember életében fontos a család, az utódok nevelése. A család fontossága a római történelemben soha nem került annyira előtérbe, mint Augustus uralkodása alatt. Említettük, hogy ő maga is szívesen mutatkozott a nép előtt családja társaságában.
A gyermekes családok előnyben részesültek az élelem elosztásában, a három gyerekes apa címe olyan sokat jelentett, hogy azok is versenyeztek érte, akiknek egy gyermekük sem volt. Ez a szokás a későbbi időkre is megmaradt. Plinius Hadrianus császártól is kérte e jog ajándékozását. A házasság intézménye is romokban hevert, a kor nagy írói (Vergilius, Horatius, Propertius, Tibullus) egyikének sem volt felesége.
A családban a feleség is előtérbe került. Ez a jelenség teljesen új a római társadalomban. A tisztességes matrónák nagy megbecsülésnek örvendtek, de szerepük nem volt. A császári feleségek felvehették az Augusta nevet, templomokat építettek nekik, részt vehettek a számunkra furcsa megtiszteltetésben.

Norden" megemlíti Augustus koncepcióját az új államformáról. Ezzel a gondolattal már Julius Caesar is foglalkozott. A Caesar által elgondolt hellén (keleti) basileia (baileia; királyság) helyébe Augustus az új életre ébresztett Imperium Romanum gondolatát helyezte. Az elismert nagy tudós meg sem említi Maecenas nevét. Természetesen jól tudjuk, hogy az utókor minden érdemet Augustusnak tulajdonít. Bőven lehetne hasonlatokat emlegetni a legújabb kor történetéból. Az elemzés csak kapukat akar nyitogatni, pontos bizonyítékokkal nem szolgálhat. Az Imperium Romanum tulajdonképpen az egyesült Európa első ötlete volt. Erre kell gondolnunk a 2000-dik év hajnalán.
Az viszont egészen bizonyos, hogy Augustus bizalma Maecenasban tökéletes volt. Tacitus szavai mindig valóságot tükröznek. „Augustus a lovagi rendből származó Maecenast Róma és Itália élére helyezte." Seneca így szól: „...hogy Caesar távollétében működjenek a dolgok..." Frandsen sokáig elmélkedik, milyen hatalommal rendelkezhetett Maecenas, a legegyszerűbb rendőrbírói feladatoktól a legfőbb hatalom gyakorlásáig birtokában lehetett a rendelkezési jog. Ma már ezt nehéz volna eldönteni és nincs is sok értelme.

Úgy látszik Augustus idejében már elkezdődik az a szokás, hogy minden intézkedést írásban rögzítenek. Maecenasnak joga volt kinyitni minden levelet, amit Augustus a szenátusnak írt. Ha valami nem tetszett neki, megváltoztathatta; hogy a levelet Maecenas újra lepecsételhesse, Augustus a saját pecsétjéről duplikátumot készíttetett. A pecsét egy szfinxet ábrázolt, mely a levél hitelességét igazolta.
(A levélpecsét ma már valószínűleg ismeretlen fogalom; kisgyermek koromban, emlékszem, apámnak megvolt a pecsétje és a piros pecsétviasz is. Természetesen már csak emlékként, a huszadik században már nem használta.) Mivel a polgároknak a császári leirat kellemetlen híreket is hozhatott, a pecsét rettegést is okozhatott. A titokzatos szfinx - a talány - nagyon is illett Augustus bizalmatlankodó természetéhez.

Augustus használta néha Maecenas pecsétjét is, ami egy békát formált. Meibo elmélkedik a béka jelentőségéről (Maecenas miért éppen ezt választotta), de nem tud érdemleges választ adni. Maecenas békája szörnyűséges volt, mondják az írók. Frandsen próbál magyarázatot találni, miért választotta éppen a békát, de nem talál megoldást. Mi, akik ebben a században már sokkal többet tudunk az etruszk gondolkodásról, feltételezhetjük, hogy Maecenas talán a béka jóstehetségét akarta hangsúlyozni, elijeszteni a hazugokat, akik hamis ügyben kérték a pártfogását.
Az etruszkok a természethez sokkal közelebb álltak, mint a többi, kevésbé érzékeny nép. Szent Ferenc prédikál a madaraknak, szerintem inkább beszélget velük. A béka elrettentő kifejezése biztos, hogy a csalástól, megvesztegetéstől akart visszatartani. Feltételezhetjük, hogy a természethez közel álló etruszk ember a békában valami közvetítőt látott. A békazene az én gyerekkoromban időváltozást jelentett. Valami ilyen jelzésféle lehetett Maecenas választása mögött.
Az etruszk ember számára a természet beszél, int, utasít, irányít. Csak meg kell érteni a jeleket. Maecenas pecsétjét Horatius is megemlíti: ,,...imprimat his cura, Maecenas signa tabellis...", ,,...hogy Maecenas nyomjon e táblácskákra pecsétet!"
A kérelmező nyilván Horatius közbenjárását kéri, hogy Maecenas hitelesítse az írást. Horatius nem említi, melyik pecsétről volt szó. Annál érdekesebb viszont, hogy amikor Horatius már Maecenas közeli barátja, Maecenasnak még van hivatali funkciója.

Mikor e tanulmány írásával foglalkoztam, baráti beszélgetésben előkerült Augustus és Maecenas levelezése. Felmerült a kérdés, mire írták a leveleket. Természetesen papiruszra. A papiruszt éppen úgy boltokban árulták, mint manapság a gyárakban előállított papírt. A hitványabb fajtába csomagoltak, ahogy mi is szoktuk. Az írások nagyobb részt hivatalos rendelkezések voltak.
Elképzelhetjük, hogy Augustus mennyire megbízott Maecenasban, mennyire fontosnak tartotta véleményét, ha joga volt császári rendelkezéseit megváltoztatni. Minden apró részletből az derül ki, hogy e két rendkívüli szerephez jutott férfiú nagyon szoros kapcsolatban állott egymással. Ezt a kapcsolatot másként nem nevezhetjük, mint a legnemesebb értelemben vett barátságnak. Egyik fél sem kívánt a másiktól anyagi vagy egyéb jutalmat.

Az írók Maecenast általában mint Augustus hűséges társát emlegetik. Miben állt ez a hűség? Van, aki úgy magyarázza, Augustus a gazdag lucumo-t, a királyi vérből származó Maecenast egyenrangú félnek tekintette. Mások a politikai egyetértésben látják a barátság alapját. Azonban Augustus olyan fiatalon került Maecenas közelébe - gondoljunk az apolloniai évekre -, hogy akkor még talán egyikükben sem alakulhatott ki az Imperium Romanum eszméje. A legkézenfekvőbb indok a természetes, megmagyarázhatatlan szimpátia, ami két embert egy életre összeköthet. Wieland rideg német gondolkodással úgy véli, Augustus rászorult Maecenasra, mert nem talált senki alkalmasabbat.
Az írók legtöbbje azonban nem kételkedik a barátság létezésében. Horatius többször kiemeli a hűséget, amit hiába tagad a rosszmájú Seneca. Egyetlen zavaró pont a két férfiú barátságában, Terentia, Maecenas gyönyörű felesége, de ez is csak átmenetileg. Frandsen kevéssé ismert és elismert történetíróhoz is fordul, Velleius Paterculushoz.
Paterculus Kr. e. 19-ben született, tehát majdnem kortárs művében különösen Tiberius uralkodását dicséri. Nem tartják hitelesnek. Amit azonban Maecenasról mond, végeredményben valószerűnek tűnik. Maecenast nőiesnek, puhánynak tartja, aki a döntő pillanatban viszont éber, ügyes és tevékeny. Sehol nem találunk utalást arra, hogy betöltött-e állami hivatalt; Augustustól mindent megkapott volna, de elutasította. „Maecenas minden szolgálatban csak azt tette, amit egy barát tesz a barátnak."

Maecenasnak a későbbiekben már nem volt meg az évek befolyása - mondja Tacitus. Nem elemezzük ezt a tényt, mert Lívia megjelenésével, a birodalom megszilárdulásával, a császár gondolom elégséges magyarázatot találunk. Világosan érthető tehát, miért vonult vissza Maecenas idős napjaira a politikai élettói. Egyszerűen, mert etruszk volt és ismerte a helyes emberi mértéket és félre tudott állni.
Augustus nem bánta volna, ha Maecenas kevesebbet fecseg: „Ez pedig, mihelyt tudomást szerzett Murena összeesküvéséről, nyomban elárulta feleségének, Terentiának." Megint előbukkant egy név, ami miatt meg kell állnunk kicsit.
Az új Imperium Romanum mélyén forrongtak a dolgok, itt is, ott is összeesküvések nyomára bukkantak. Murena Terentius Varro adoptált fia, a Liciniusok családjából származott. Maecenas megpróbálta Murena életét megmenteni, de Kr. e. 23-ban Augustus még határozott és az ellenségeit kivégeztette. Murena ekkor konzul volt és a Fannius Caepio féle összeesküvésben vett részt.

Murena megint egy etruszk családhoz vezet el bennünket. A Liciniusok leghíresebb fiai Licinius Crassus, a mérhetetlen gazdag triumvir, L. Crassus és L. Lucullus Licinius. Lucullus mellett megint nem mehetünk el, ha Maecenashoz közelebb akarunk férkőzni. Az Etruriából származó férfiú híres, merész és igen sikeres hadvezér volt. Főként Mithridates és Tigranes armeniai király ellen küzdött. Sulla legjobb hadvezérének tartották.
Csodákat meséltek gazdagságáról, mesés kényelemmel, pompával berendezett házáról. Sokoldalú műveltségű, szelídlelkű, bőkezű férfiú volt. Görögül írta meg életrajzát és a szövetségesek elleni háború történetét. Munkái elvesztek. Sokan tisztelték képzettsége miatt és kérték tanácsait.

Élete vége felé teljesen lemondott a politikai pályáról, pompás palotájában, gyönyörű kertjeiben töltötte napjait. Irók, művészek, tudósok vették körül, mint a mi Maecenasunkat. Irodalompártolására jellemző, hogy Cicero a De finibus bonorum et malorum (A legfőbb jóról és rosszról) című filozófiai munkája harmadik és negyedik könyvének színhelyéül az ifjú Lucullus tusculumi villáját választja, ahol Cicero Marcus Portius Catóval találkozik.
A szerző és a nagy Cato, a híres sztoikus államférfi a kor filozófiai irányzatáról, a szigorú erkölcsű sztoicizmusról beszélget. Lucullus nem olyan szerencsés, mint Maecenas, akinek neve fennmaradt mint halhatatlan pártfogó. Pártfogoltjai ugyanis nem voltak halhatatlanok. Az ő neve a „lucullusi lakoma" - szólásban maradt fönn, de ne a tobzódásra gondoljunk, hanem az asztal örömeinek kifinomult, visszafogott élvezetére, mely a műveltség egyik nagyon fontos fokmérője.

Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas