logo

XXVI September AD

Barátság holtomiglan

Az előbbiekben megpróbáltam Maecenas alakját megrajzolni a ránk hagyott, elszórt adatok alapján. Az etruszk lovagról az derült ki, bár ügyes diplomata, de könnyelmű, élvhajhász, a lustaságig kényelemszerető; ékes hintón jár, ruhája néha pompás, máskor olyan pongyola, hogy a finnyás római polgárok megszólják. Elismerik tehetségét a diplomácia terén, de itt is csak akkor mutatja meg ügyességét, ha az adott helyzet megkívánja. Van azonban zárkózott magánéletében egy pont, ahol előbújik igazi nagysága. A megértő baráti szív be tud pillantani azokba a zugokba, melyek a lármás, profán tömeg számára megközelíthetetlenek.
Ez a sírig hű barát: Horatius Flaccus, a rabszolgaivadék. Mit tud mondani a természeténél fogva nyílt, lírikus költő a nagy pártfogóról, a hű barátról? Nem sokat. A bíbor drapériák továbbra is eltakarják a közvetlen együttléteket - titkokat rejtegetnek. Horatius diszkrét - mondja az ókorkutató Boissier.
Horatius nem mond semmit a császári házról, Augustus és Maecenas viszonyáról, pedig valószínű, mindent tudott, csak nem mondhatta el. A továbbiakban azokat a verseket elemzem, melyeket Horatius a barátjának, vagy a barátjáról írt. Összesen mintegy harminc versben említi Maecenas nevét.

Úgy tűnik, Horatius soha nem fordult meg Augustus házában. Tudjuk, hogy a császár a rabszolgaivadékokat még a hadseregbe se fogadta be. Horatius inkább Maecenas kérésére ír verseket a császárról, melyekben főként, mint a haza atyját, a béke apostolát ünnepli. Valószínű, hogy a végtelenül hiú császár örült volna, ha a költő jobban dicsőíti. Augustus
Maecenast barátjának tekinti, Horatius ezt a szerepet nyilván nem is óhajtotta betölteni.
Horatius és Maecenas barátsága a római társadalom két ellentétes rétegéből származó férfi között jött létre. Minden Horatius-kutató hangsúlyozza, hogy e barátság mégis két egyenlő fél lelki gyümölcse. Maecenas, a gazdagúr értékeli és minden érdemnél többre becsüli a derék jellemet és a művészi nagyságot. Horatius pedig a kor egyik legműveltebbje, a tudás, a tehetség birtokában függetlenségét soha nem adja fel és - „fejét a csillagokig emeli" -, magát egyenlő félnek érzi:


„Me doctarum hederae praemia frontium
dis miscent superis, me gelidum nemus
Nympharumque leves cum Satyris chori
secernunt populo, si neque tibias

Euterpe cohibet, nec Polyhymnia
Lesboum refugit tendere barbiton.
Quodsi me lyricis vatibus inseres,
sublimi feriam sidera vertice."


„Engem bölcs koponyák dísze, a zöld babér
istenné magasít; engem a hűs berek,
Nymphák és Satyrok lenge, dalos kara
néptől elkülönít, s csendre amíg nem int

Euterpé sípomon, s míg Polyhymnia
nem tilt pendítenem lesbosi lantomat,
és míg engem a vers papjaihoz sorolsz,
fennkölt homlokomat csillagokig vetem."

(Bede Anna fordítása)


A költeményt akkor írhatta Horatius, amikor a barátság már biztos alapokon nyugodott. A két kezdősorban szinte mindent megmond, mit jelent neki Maecenas. Megadja a tiszteletet az etruszk királyi vérből származó barátjának, aki támasza és „édes" dísze is egyben. Ő maga azonban vátesz, próféta, a nép fölé emelkedik, nincs mit szégyelleni az alacsony származáson. Szinte megdöbbenünk ettől a kitörő önértékeléstől.
A barátságnak így semmi sem állt útjában. Keressük azokat a verseket, melyek a meghitt együttlétekről tanúskodnak. Tudnunk kell, hogy a költőnek nem az apró-cseprő események voltak fontosak, hanem a vers megszületése. Megszületik a iambus vagy az óda - így a múló perc időtlen, halhatatlan lesz. Az ódák, epodoszok könyvének legtöbb dala olyan, mint egy hibátlan apró porcelán szobor, amelyről semmi sem hiányzik, amely maga a tökéletesség. A két barát együtt örül a megélt örökkévalóságnak.

A folytatást az I. 5. sermóval, a beszélgető, mesélő verssel szeretném megtenni. A leírt esemény 38-ban történhetett, mikor Maecenas Augustust és Antoniust akarta megbékíteni, hogy a sok véres viszálynak, legalábbis egy időre véget vessen. Ez a híres brundisiumi út: Horatius Heliodorus kiváló görög szónokkal indul útnak, a viszontagságok kimerítik az utazókat. (Ezekről más témájú könyvben kellene írni.)
A kőre épült Anxur városánál megérkezett Maecenas, majd Sinuessában csatlakozott hozzájuk Vergilius, Varius és a költő Plotius: „... lelkek, kiknél ragyogóbbakat nem hord föld, s nálam nincs jobb hívük e világon". Horatius boldogan kiált fel: „ qui complexus et gaudia quanta fuerunt! „Ó, hogy öleltük egymást, mekkora volt örömünk!"
A három barátot nem látjuk így együtt többé a boldog felszabadultság pillanataiban. Maecenas labdázik társaival, Vergilius és Horatius aludni tér. Vergilius a gyomrára panaszkodik, Horatiusnak a szeme fáj. (Talán ezért is diktálta szívesen verseit a „puernek".) A hosszú beszélgető-mesélő verset Horatius frappánsan fejezi be: „Brundisium longae finis chartaeque viaeque est." „Brudisiummal vége a hosszú útnak és e levélnek."

A továbbiakban ünnepeljünk együtt a két baráttal, mikor csak ők ketten élvezik a meghitt együttlét perceit. Ezekből az együttlétekből gyönyörű ódák születtek. A carmen I. 20. csak pársoros vers, egy csöppnyi faragott szobrocska. Maecenas megy Horatius házába, hogy megkóstolja a költő maga szűrte savanyú szabin borát (nem a csodálatos etruszk földről valót!).
Horatius ünnepel, mert Maecenas hosszú betegség után gyógyult meg és mikor a színházban megjelent, Róma népe megtapsolta. Magánembernek ilyen taps nem járt. Leginkább azt a feltételezést fogadom el, hogy Augustus távollétében, mint az állam első emberét üdvözölték. Ebben az időben még csak Pompeius színháza létezett, mely kelet felé nézett. A vatikáni dombok visszhangozták a tapsot, ez inkább a költő lelkesedésének kifejezése. Mindenesetre, talán azt akarta mondani, hogy nem csak ő, hanem a nép is szerette Maecenast.


„Vile potabis modicis Sabinum
cantharis, Graeca quod ego ipse testa
conditum levi, datus in theatro
cum tibi plausus"

„Majd ihatsz hitvány sabinus borocskát,
mit magam szűrtem görög amphorának
sima mélyébe, mikoron köszöntött
zengve a színház."

(Károlyi Amy fordítása)


Maecenas szívesen tartózkodott barátja szabinumi birtokán. Itt igazán el voltak zárva az „avatatlan tömegtól", a „profanum volgus"-tól. A carmen III. 8-ban megint Horatius várja barátját, március elsején. Ez Juno ünnepe, de ő, a nőtlen férfi mégis meggyújtotta a lángot az oltáron, hófehér kecskét áldoz Liber atyának, mert megmentette a rá dőlő fától. Az oltáron lobog a láng.
A füstölőkről jó illat száll az égbe. A kis fehér kecske az áldozati lakoma. Horatius feltöri a szurokpecsétet a régi borral teli amforán és hívja barátját az ünnepre. (Itt mondja a híres szavakat Maecenasról: „... docte sermones utriusque linguae...") Hagyja ott a várost ezer gondjával, ünnepeljen vele, élvezze vidáman a jelen óra ajándékát (dona praesentis laetus horae), ne törődjön a gondokkal. Érezzük a perc, az óra fontosságát. Ezekért a percekért érdemes élni.

Maecenas valószínű sokszor volt rosszkedvű. Itt kissé bepillanthatunk a két barát eltérő természetébe. A kis, pocakos, kövérkés, kemény, szabin paraszti ivadék és a századok óta kifinomult, a művészi világ felé vonzódó, a varázsos Etruria szülötte, a kevésbé ellenálló nemesi ivadék. Sokszor gondolkodtam azon, mi kötötte össze őket a sírig hűen. Semmi esetre sem a hasonlóság; inkább kiegészítették egymást. Így szinte elképzelhetetlen, hogy az együtt töltött 30 év alatt Maecenas ne hatott volna Horatiusra, nagyon határozott életelveire, filozófiájára.

A carmen II. 20-at Horatius Maecenas vigasztalására írta. Hagyja abba a panaszkodást, ne énekelje a mit sem érő neniákat (gyászdalokat). Ne sirassa barátját, mert az boldog, a kétarcú költő, már repül szokatlan szárnyakon, hattyúként, messzi tájakra, őt nem várja a Styx fekete árja. Ne aggódj értem szeretett Maecenas! (dilecte Maecenas) Kiessling olvasatában a költő úgy véli, ő magasabban fog szárnyalni, mint a madarak, ezért szokatlanok a szárnyai. A lélek magasan repül, a test a földön marad - ezért kétarcú a költő. (Kiessling magyarázata nagyon rideg, nem tud felemelkedni a költővel.

Lytton a nagyon szép, a metricumot megőrző angol fordításához hozzáfűzi, hogy egyesek fiatalkori ódának tartják, ő azonban nem ért ezzel egyet, Horatius itt idősebbnek írja le magát, a már nagyon határozott vátesz szerepében. („A költemény olyan csodálatosan kívánja kifejezni a költő állítását, hogy ő próféta.) Úgy látszik, Maecenas néha azt kívánta volna, hogy a költő fogadja el az ő kezéből az előkelőbb életvitel feltételeit.


„Non usitata, nec tenui ferar
pinna biformis per liquidum aethera
vates, neque in terris morabor
longius invidiaque maior
urbis relinquam. Non ego, pauperum
sanguis parenturn, non ego, quern vocas,
dilecte Maecenas, obibo,
nec Stygia cohibebor unda."


„Újfajta, izmos szárnyakon indulok,
kétarcú költő, a laza légen át,
nem késem immár én a földön,
szállok, a városok elmaradnak,
s nem ér irigység; szürke, szegény szülők
utóda voltam, s én, akit úgy kegyelsz,
szeretett Maecenas, örökké
élek, a Styx vize nem bilincsel.”

(Kardos László fordítása)


Horatius a III. 16-os ódában Maecenashoz szól, bár csak a vers közepén szólítja meg. A lovagok díszének nevezi. A nagyon személyes jellegű ódában biztosítani akarja barátját, hogy ő nem kíván semmit, boldog, mert megelégszik azzal, amije van. Minél több a vagyon, az ember annál többre vágyik. A költőt a tiszta patak, a kis erdő, az apró földön aratott termés jobban boldogítja, mintha a termékeny Afrika földjeit birtokolná. Boldog csak az elégedett ember lehet. „Multa petentibus/ desunt multa." „Aki sokra vágyik, annak sok hiányzik" - és fog is mindig hiányozni, tehetjük hozzá.
A vers hálaének Maecenas bőkezűségéért. Tónusa nem fellengző, inkább nyugodt, nyelvezete választékos, művészi pontosságú. Horatius a gazdagságot és a szegénységet éles ellentétbe helyezi, szinte sztoikus hangot üt meg. Nemhiába hangoztatja, hogy ő egyik elméletnek sem feltétlen híve. Lytton véleménye szerint Horatius hangsúlyozza Maecenas lovagi voltát, megmaradt annak, aminek született, nem vágyott szenátori rangra. Ezzel a két barát filozófiája összeölelkezik: megelégszem azzal, amim van - ez a boldogság. Horatius Maecenast magához hasonlítja a megelégedés-filozófiájában.

„importuna tamen pauperies abest,
nec, si plura velim, tu dare deneges.
Contracto melius parva cupidine
vectigalia porrigam"

„nem vagyok én mégse szegény, mivel
jószívvel megadod mind, ami kell nekem.
Nem vágyom sokat, így jobban elérem a
célom, s több, amit élvezek."

(Orbán Ottó fordítása)


A következő ódában (Carm. III. 29.) megint Horatius hívja barátját a szabinumi birtokra. Kiessling11 szerint a költő levél ként küldhette el a meghívást Maecenasnak. Horatius aggodalmasan szemléli barátja fárasztó városi életét. Maecenas többször volt nagybeteg, az aggódás indokolt. Ebben az ódában változatosságképpen a tirrén (thyrren) királyok ivadékának nevezi.
Maecenas ekkor még hivatalban volt. A költő óborral várja barátját, melyet cserépedényben őriz (így hűs marad), virággal díszíti a házat és előveszi a kedvelt barát hajába szánt balzsamot. A leghevesebb hangot talán az arany hatalmával szemben üti meg. Szólítja Maecenast, hagyja ott a gondot okozó bőséget (fastidiosam copiam), és a felhőkbe nyúló magas házát. Ezt az ódát tehát az esquilinusi palota megépítése után írta.

A változás a gazdagnak is jólesik. A költő szerény házában jó ebéddel várja, bár az asztalt nem borítja bíborterítő. Horatius látja, hogy barátja nyugtalan. Úgy véli Maecenas hiába aggódik a városért. Az égi lakók ugyanis csak nevetnek az emberek gondjain. A jövőt sűrű homály fedi, Fortuna csak játszik az emberekkel... A horatiusi tanács: „Quod adest, memento/componere aequus..." „Emlékezz, ami van, vedd nyugodtan..." Elvezd a mát nyugodtan, mert csak az boldog, aki elmondhatja: „Vixi"- Éltem.
A forró nyári napokat elviszi a déli vihar, fákat dönt, a tenger háborog, de a költő sajkája biztosan ring, rá vigyáz a jó szél és az égen az Ikrek csillaga. (Itt meg kell említenünk, hogy Horatiust „vallásos költő"-nek tartják. E szónak nincs jelentősége a római vallásban, de erre nem térhetünk ki. Azt azonban nyugodtan mondhatjuk, hogy figyelte az istenek döntéseit és nem akart ellenük tenni.) A költőnek bizonyosan az volt a legfontosabb, hogy megint megszületett egy szép dal.

A harmadik epodoszban Horatius volt vendégségben tréfás barátjánál. Igazi archilochosi kirobbanású a rövid kis utódal. Maecenas házában vagyunk. A konyhaművészetben jártas házban, a jó barát fokhagymás ételt készíttetett a vendégnek. Valószínű túl sok fokhagymát tétetett az ételbe, mert Horatiust kegyetlenül meggyötörte. Kígyóméregnek nevezi a fogást, mellyel akár ölni is lehetne.
Horatius itt iocosusnak, játszi kedvvel tréfálkozónak nevezi barátját. Meggyötört gyomorral haragos szavakat szól. A harag azonban nem valódi; mindössze azzal akarja megbüntetni barátját, hogy a kedves lány forduljon el Maecenas bűzős, fokhagymás leheletétől. A két barát kacag és mi is kacagunk velük, miközben csodáljuk a remek iambust. Horatius maga is egyik legjobb versének tartotta.

Maecenas híres háza, gyönyörű kertje vonzotta a költőket, az írókat, az előkelő családokat, hogy ők is építsenek palotát az egészséges levegőjű dombtetőre. Horatius soha nem említi, milyen távolságra lakott Maecenas házától. Bizonyos, hogy mikor már híres emberként tartózkodott Rómában, idejét saját házában töltötte.
A megelégedettséget sugárzó Hoc erat in votis (Ez volt a vágyam) kezdetű (II. 6.) szatírában arról panaszkodik, hogy a tömeg zaklatása miatt alig tud hazaérni esquilinusi otthonába. Pedig ő nem bújik el az emberek elől, mint az érzékeny Vergilius, beszélget velük, de azok nem akarják elhinni, hogy ők ketten (Maecenas és Horatius) nem beszélnek politikáról, hadieseményekről, különleges titkokról. Együtt nézik a tornajátékokat, együtt labdáznak a Mars mezőn, Horatius nem is akar belelátni a politika útvesztőjébe. Mindig jobban vágyik az édes nyugalomra, az egyszerű vacsorára a Lares (házi istenek) előtt: Babra, zsíros szalonnára. Vendégei borozgatnak, ahogy nekik tetszik. „O noctes, cenaeque deum!" - kiált fel a költő boldogan a barát körében. (O, éjszakák, istenek vacsorái!)

A vacsora után elkezdődik a társalgás:

„sermo oritur, non de villis, domibusve alienis,
nec male necne Lepos saltet; sed quod magis ad nos
pertinet, et nescire malum est, agitamus, utrumne
divitiis homines, an sint virtute beati,
quidve ad amicitias, usus rectumne, trahat nos,
et quae sit natura boni summumque quid eius."

„Megkezdődik a társalgás, nem nagy palotákról,
semhogy hogy táncol Lepos - inkább azt feszegetjük
csak, mi nekünk fontos, s amit el nem dönteni káros.
Például, hogy pénz vagy erény, ami boldogít, és hogy
érdekből vagy megbecsülésből lesz-e barátság,
hogy mi a jónak a lényege, és jók közt mi a legjobb."


(Bede Anna fordítása)


Horatius a líra dalnoka. Ha másról beszél, akkor is előbújik a sorok mögül ő maga. A vates, a próféta, aki biztosan tudja, mit akar. A két barát közül ő az erősebb, a másik támaszkodik az ő vállára. Életfilozófiája határozott, nem fedezhető fel benne csöppnyi ingadozás sem. Az állandóan előbukkanó gondolat: a határozott haláltudat. A legmegbecsültebb, legtöbbet ismételt horatiusi sorokat ennek a témának köszönhetjük. Es itt értik félre sokan Horatiust. Az ókori ember általában sokkal rövidebb ideig élt, mint a mai. Ezért is törődött többet a halállal, a halottakkal. Horatius gyönyörű képeket fest a körülötte levő világról, a természet csodáiról. A természetben él, de nem vele.
A természet a keret, amely magába fogadja, de aminek a gyors változása éppen saját maga gyengeségére ébreszti. Hiába ragyog a nap, minden él és virul, az istenek intésére fellázad a hűs hullámú tenger és magában hordozza a halált. „Ma szép vagy még Leuconoé, te kedves leány, de az idő gyorsan szalad, a halál mindig kopogtathat. Carpe diem - ne hagyd elszaladni az időt, élvezd az ifjúság édes perceit, mert a Hades sötét és onnan nincs visszatérés."


„Míg beszélünk,
elmélkedünk, töprengünk,
elrepül a nekünk irigy idő,
használd ki a napot,
mert az még a tiéd, boldog lehetsz
ha jól használod fel,
és ne bízz a jövőben,
ne hidd, majd holnap megteheted, amit
ma nem tettél."


A legnagyobb félreértés a tiszta erkölcs költőjével kapcsolatban, ha valaki azt hiszi, hogy a tobzódásról, az élet pusztító habzsolásáról beszél. Ez hedonizmus lenne. Horatius filozófiájának teljes körét nincs szándékomban taglalni. Csupán néhány gondolatot érintek, melyeket a két barát sokszor megtárgyalhatott. A tobzódó életet már csak azért sem prédikálhatta, mivel neki a legfontosabb a lélek nyugalma volt.


„Aequam memento rebus in arduis
servare mentem, non secus in bonis
ab insolenti ternperatam
laetitia, moriture Delli."

„Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád,
lelked nyugalmát, és ne örülj nagyon,
ha mámoros szerencse szédít,
mert a halál fia vagy, barátom, Dellius."

(Szabó Lőrinc fordítása)


A fordítás szép metrumait kénytelen vagyok prózával kissé közelebb hozni a latinhoz. Itt mondja Horatius, hogy a lélek nyugalma a fontos, akkor nem esünk kétségbe a balsorsban és nem tobzódunk a jóban. A halál fia vagy - kissé erős kifejezés. Horatius nem fenyeget, csak azt mondja, Dellius, te sem vagy kivétel, te is meg fogsz halni, de addig élvezd az élet adta szépet, az édes rózsacsokrot. Lám az is milyen rövid életű. „Önts, Dellius balzsamot a fejedre, tölts bort a poharadba, élvezd a könnyű mámort, mit a veszedelmes Dionüszosz ad a halandóknak." A vers mégis szép. Vigasztal, az emberi sors közös, nincs kivétel.

„Omnes eodem cogimur, omnium
versatur urna serius ocius
sors exitura et nos in aeternum
exilium impositura cumbae."

„Mindnyájan oda kényszerülünk. Forog
az urna, rendre dobja a száműzés
végső parancsát - és megindul
az örök útra velünk a sajka. "


Ebbe a világba köszönt be nemsokára a kereszténység, mely örök életet és mennyországot ígér. Horatius halálosan komolyan veszi, hogy az élet érték, amit meg kell becsülni, éppen azért, mert kiszámíthatatlanul rövid. Halandó hogyan becsülje meg ezt a nagy kincset? Az itáliai-görög életforma megadja a választ: az ünnepléssel.
A carmen I. 4-ben Horatius lelkes szavakkal zengi a tavaszt, az élet megindulását. A Föld már meleg, Vulcanus fűti a küklopszok kohóit, a holdvilág fényében táncol Venus, táncolnak a Nymphák és a Gráciák. És ti, emberek? Fonjatok koszorút fényes hajú fürtötökre, áldozzatok bárányt, vagy gidát. Mert:

„Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas
regumque turris. O beate Sesti,
vitae summa brevis spem nos vetat inchoare longam."

„A sápasztó halál egyformán kopogtat szegények
kunyhóin és királyok tornyain. Ó, boldog Sestius,
a rövid élet megtiltja, hogy hosszú reményeket tápláljunk!"


Lytton21 megjegyzése szerint Horatius ezt az egy ódát teljesen Archilochos nyomán írta, minden második stanza egy kicsit más. Ebből azt következteti, hogy az ódát felváltva két különböző kórus énekelte. Ez azért érdekes, mert nem hallunk sehol arról, hogy Horatius ódáit énekelték volna. (Tudomásom szerint a jezsuita iskolákban, csak a múlt századokban énekelték az erényes életre szólító dalokat.)

A lángoló oltárról, az áldozati bárányról, a lakomáról már beszéltünk, de miért a koszorú és a bor? A koszorú és a bor Dionüszosz megjelenítője. Dionüszosz a mámor, az önmagunkból kilépés, végül az őrület kifejezője. Végletes formában rémképet idéz fel, tehetetlenséget, amelyből kilépni csak a vad fékezhetetlenség állapotában lehet. A bacchánsnók (Bacchus, azaz Dionüszosz papnői) az önmagukból való kilépés pillanatában széttépik a vadállatokat. A növényvilágban a szóló, a tovafutó inda örökös hajtása a telítettség kifejezője. A szőlősgazda küzd a hajtással, fején szőlőrepkényt visel. Még teljesebb koszorú a borostyán (hedera), amely fékezhetetlen, ha nem állunk útjába, fut, terjed, rákúszik a másik növényre és megöli azt; falakat képes bontani.
Dionüszoszi a létező világrend. Ha működni hagyjuk, létrejön a kultúra. Az alkotáshoz mámor kell, az önmagunkból való kilépés. A bor jelentőségét a mai embernek sem kell megmagyarázni. A bor hatalmát Horatius nagyon jól tudta. Az ő baráti körében a mértékletesség uralkodott. Nem volt borkirály, mert mindenki tudta a maga mértékét. A dionüszoszi világ fékező és szelídítő hatalmát a nagy világi uralkodók is ismerték, bíztak benne és építeni óhajtottak rá.

„A thyrsos Bacchus botja, egy szőlőindával, fiatal hajtásokkal körülvett bot a végén fenyőtobozzal, melyet Bacchus és a bacchánsnők mámorosan csapkodva vittek az utakon. A fenyőtoboz realitás, benne az élet magvai rejtőznek." Ez éppúgy kifejezési formája Dionüszosz magasabb valóságának, mint a lelki létszféra.

Dionüszoszt nevezik görögül „repkénynek" is. A szőlőben Dionüszosz isteni jelenlétét - a régieknek - a nedve bizonyította legvilágosabban. A szőlő is a túláradás jelképe. „Aki koszorút tesz fejére, megjeleníti őt növényi alakban, a lelkivel teljesen egybehangzóan." A koszorú latinul corona vagy sertum (fűzött, ez a készítés mikéntjére utal). A gondolatot lehetne sokáig folytatni. Koronát tettek a költők, a kitüntetettek, az isteni eredetűnek vélt királyok fejére is.

Az évek gyorsan haladnak, Horatius és Maecenas barátsága már kiállta a próbát, mindig mélyebb, meghittebb. A költő öregszik, már kissé megfáradt, nehezen viseli a forró nyári napokat Rómában. Betegség is gyötörhette, enyhülést falusi birtokán talált. Maecenas nehezen bírta távollétét. Csak öt napra távozik el, mondja barátjának, de az öt napból több hónap lett. Kéri, bocsássa meg neki a mulasztást. Maecenas azt szeretné, ha mindig mellette maradna. Így szól a költő:


„Quodsi me noles usquam discedere, reddes
forte latus, nigros angusta fronte capillos,
reddes dulce loqui, reddes ridere decorum et..."

„Azt akarod, sose hagyjalak el? Hozd vissza erős, jó
bordáim, homlokba bukó ébenszínű fürtöm,
víg szavam és csengő kacagásom..."

(Urbán Eszter fordítása)

A latin „reddes" szó erőteljesebb, mint a hozd vissza, és a költő háromszor ismétli. Nem kell hangsúlyoznom, mennyire. mélyről szakadt fel a kívánság. Nem tehet mást, bocsánatot kér a drága baráttól: „... dabis aegrotare timenti,/Maecenas, veniam..." „Bocsáss meg, Maecenas az aggódó betegeskedőnek." Desprez, a latin kommentátor úgy véli, Maecenas már élni sem tudott békésen a hű barát nélkül. „Maecenas azt kívánta, hogy Horatius állandó kísérője, társa legyen."

Horatius az episztolákat is két könyvbe sorolja - a költői levelek megteremtőjének tartják. O maga is úgy véli, a legérettebb, legtökéletesebb művei ebben a műfajban születtek. A levelekről így ír Louis Desprez, a neve után ítélve francia tudós: tulajdonképpen a szatírák folytatásának lehetne tekinteni azokat.
Az episztolákban azonban elegánsabban és díszesebben szól barátaihoz és nem annyira a hétköznapi dolgokról, mint inkább komoly kérdésekről: hogyan kell formálni az igazi erényt és erkölcsöt. Scaliger ezért az episztolákat sapientes epistulae-nek, bölcs leveleknek nevezi. Új és szép dolog - folytatja - az ilyen leveleket versben írni. A hangja bizalmasabb, a Múzsák szabadságot és kedvességet adnak a költőnek.
Horatius az első episztolákat Maecenas biztatására írta, már idősebb korában (aetate provecta). Desprez újfent idézi Scaligert, aki az episztolákat tisztább, csillogóbb nyelvűeknek tartja: „Először is a méznél édesebb, a mondanivaló meggondolt, a nyelv tiszta, kerek, szelíd." Bár utolsónak készültek, de gazdag ritkaságuk miatt értékben előbbre helyezi őket a szatíráknál.

Az episztolák valóban a kicsit megfáradt, de bölcsebb költő őszinte vallomásai életéről, érdemeiről, elveiről, melyekből semmit nem tagad meg. Helyes úton járt, nem utánozta egyik honfitársát sem abban, hogy a görög halhatatlan formát a latin nyelvre tudta alkalmazni. Már nem rajong a városért, a tüskét inkább a saját lelke talajából irtja.
Az első könyv utolsó levelét saját könyvéhez írja. Hálásak lehetünk e ragyogó gondolatért. Mint valami fényes reflektor a sötét éjszakában, úgy világít az episztolából a fénysugár az ókori életben a művek sorsára. Hasonlít talán a maihoz is? Nem porosodnak-e ma is remekművek a könyvespolcokon? A kerek kis költeményt minden magyarázat nélkül teljességében közlöm.


„Vortumnum Ianumque, liber, spectare videris,
scilicet ut prostes Sosiorum pumice mundus.
Odisti clavis et grata sigilla pudico,
paucis ostendi gemis et communia laudas,
non ita nutritus: fuge, quo descendere gestis:
non erit emisso reditus tibi. „Quid miser egi?
Quid volui?" - dices, ubi quid te laeserit; et scis
in breve te cogi, cum plenus languet amator.
Quodsi non odio peccantis desipit augur,
carus eris Romae, donec te deserat aetas;
contrectatus ubi manibus sordescere volgi
coeperis, aut tineas pasces taciturnus inertis,
aut fugies Uticam, aut vinctus mitteris Ilerdam.
Ridebit monitor non exauditus, ut ille,
qui male parentem in rupis protrusit asellum
iratus; quis enim invitum servare laboret?
Hoc quoque te manet, ut pueros elementa docentem
occupet extremis in vicis balba senectus.
Cum tibi sol tepidus pluris admoverit auris,
me libertino natum patre et tenui re
maiores pennas nido extendisse loqueris,
ut quantum generi demas, virtutibus addas;
me primis urbis belli placuisse domique,
corporis exigui, praecanum, solibus aptum,
irasci celerem, tamen ut placabilis essem.
Forte meum siquis te percontabitur aevum,
me quater undenos sciat implevisse Decembris,
collegam Lepidum quo duxit Lollius anno."


„Vertumnusra tekingetsz már s Janusra, tekercsem,
hogy kirakatban légy csinosan, fényesre csiszolva,
zárad utálod már s a szerénynek drága pecsétet;
nyögdelsz, hogy kevesen látnak, s dicséred az utcát.
Másra neveltelek, ám menj, merre leszállani kívánsz!
Elküldlek, haza sem térhetsz többé. - Mit akartam,
mit tettem, nyomorult! - szólsz sírva, ha sérelem ér majd,
mert szeretőd, miután eltelt veled, elhagy unottan.
Hogyha e jós mérgében nem mond ostobaságot:
Rómának kedves leszel addig, amíg fiatal vagy.
Ám ha sokak keze elnyúzott, a tömegbe kerülsz, és
por lep. Tán tunya könyvmolyokat táplálsz a magányban,
tán Uticába szaladsz, tán rabnak Ilerda fogad he.
Még kinevet, ki hiába beszélt s intett idején - mint
az, ki makacs szamarát mérgében a hegyszakadékba
lökte: nem ostoba mást őrizni, ha az nem akarja...
Még az a sors is elérhet, hogy nebulóhadat oktatsz,
s távol eső faluban majd így ér selypes öregség.
Hogyha szelíd napfény figyelő füleket hoz elébed,
mondd el, hogy szabadult rabszolga szülötte, szegény sors
részese fészkemnél tollam kijjebb terítettem,
és amivel rangom kevesebb, pótoljad erényben.
Kedvelnek főembereink békébe-csatába,
apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszült,
gyors haragú s éppoly gyorsan békülni kívánó.
Es ha talán koromat kérdik, tudhatja akárki:
épp négyszer tizenegy telet értem meg, hogy a székbe
Lollius - új konzul - társát, Lepidust bevezette."

(Bede Anna fordítása)


Az eredeti szöveg huncutkodását, tréfálkozását lehetetlen visszaadni. Bede Anna fordítását azért szeretem, mert nem akar új költeményt írni. Borsos Miklós egyszer látott egy nőt egy halhatatlan kép előtt amint olvasott, nyilván a képről. Szerette volna mondani neki, ne a könyvet bújja, nézze a képet. Én is ezt szeretném mondani: Nézzük a képet vagy inkább a filmvásznat!

Lírai költőnél szokatlan, de Horatiusnál igazi szerelmi lírával nem találkozunk. Harmincöt éves, mikor rátér az alexandriai és a szapphói útra. A latin száraz verselést felemeli arra a magaslatra, amivel Vergilius epikájában találkozunk. Költeményeiben sok női nevet találunk, de neki nincs Cynthiája, Terentiája sem.
Csengery János, a kitűnő Horatius ismerő így szól: „Míg azonban Horatius barátai és költeményeiben megemlített kortársai jórészt ismert személyek, csaknem áthatolhatatlan ködfátyol borítja azokat a női neveket, melyekkel részint szerelmi, részint gúnyos költeményeiben találkozunk."

Horatius, a dél-olasz, pugliai ember nem szenved az igazi szerelem hiányától, mint szerencsétlen etruszk barátja, Maecenas. Csengery így jellemzi Horatiust: „...annyit beszél önmagáról és élete viszonyairól, hogy költeményeinek adataiból életrajzát a legapróbb részletekig össze lehet állítani."

Való igaz, sok mindent megtudhatunk a költeményekből; csakhogy a költő elsősorban alkot, ódákat, szatírákat, leveleket, iambusokat. Nem saját keserveit, mindennapi bosszúságait, az igazságtalanságok, szörnyűségek elleni felháborodását örökíti meg, hiszen ezek legtöbbjéről nem is beszélhet, hanem a vates szerepében szól. Ahogy a régi görögök oly csodálatosan mondták: ott áll mellette a Múzsa és súgja a fülébe a halhatatlan gondolatokat. A költőnek olyan sokszor kellett kényszerűen alkalmazkodnia, hogy megtanulta, nem szólhat igazi fájdalmairól. Nem tudjuk, hogyan élhette át a dicsőséges szabadság felmorzsolását, apja elvesztését, barátja mellőzését a főhatalmi szinten.
Mi csak egy határozottan gondolkodó, szilárd elveket valló férfit látunk, aki kidolgozta filozófiáját - hogyan lehet bármilyen körülmények között embernek maradni. Elhatárolja magát az „avatatlan" tömegtól, amely úgysem értené az ő szavát: „Távozzanak, akik nem értik a szómat. Ne nyíljon ajkatok a szóra (favete linguis!), mert fontos, amit mondani akarok. Csak annyira törekedjetek, ami elég.
Aki csak annyira vágyik, amennyi elég (quod satis est), annak nem okoz gondot a tengeri vihar vagy a császár dührohama, vagy a csillagok kedvezőtlen állása, sem az új proskripció, kivégzés, vagyonelkobzás". Horatius mintha kétezer esztendővel előre látna. Hallgassuk csak mit mond, Illyés Gyula csodaszép szavaival31:

„Fogy egyre a halnép hona: töltik a
tengert megint kőmívesek; zuhog
a sziklatömb, fut-lót a pallér
s véle az úr, akinek nem is jó
immár a szárazföld - de a bú s a félsz
utána megy, föl bár a rezes-hegyű
gályára és ha lóra szállna:
háta mögött ül az éjsötét gond."


Így érett meg a költő vatesi lelkében a gondolat, a mértékletesség, az arany középszer (aurea mediocritas), a járható út a szép emberi életre. Nem kívánom a szegények kunyhóit (pauperum tabernas), sem a királyok tornyait (regumque turres). Mindehhez azonban még valami szükséges: a lelkierő. Másképp nem mondta volna a híres sorokat: „... si fractus inlabatur orbis,/impavidum ferient ruinae." Ha megroppanva összeomlik is a föld/Rettenthetetlent sújtanak a romok.

A világ mindig kíváncsi a nagy emberek intim életére; Horatius ennek feltárásától elzárkózik. Annál élesebben kiáltja: ha elviselhetővé akarod tenni a száz veszéllyel, fájdalmakkal, a halál árnyékától fenyegetett életet, ne hidd, hogy a pénz boldogít. Őrizd meg lelked nyugalmát, ha ropognak is alattad a világ eresztékei. A többit bízd az istenekre.

Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas