logo

XIX Junius AD

Horatius.

Sokáig időztünk a kedves toszkán tájon. Amikor először léptem Firenze földjére, egy sóhajtás szakadt ki belőlem, a városomon kívül ez az egyetlen hely a földön, ahol szívesen élnék. Itt, Toscanában nemcsak én éreztem magam otthon, ugyanezt mondja Borsos Miklós is nagyszerű életrajzában:
„Assisi varázsa nagy. Az ember egykét nap múlva azon veszi észre magát, hogy nem akar innen sehová menni. Hogy jó itt. Hogy másutt csak hajszolja az életét. Most azonban délebbre kell vetni tekintetünket. Otthagyjuk Augustus Rómáját is, és csak néha látogatunk a nyüzsgő fővárosba. Délre, Apulia és Calabria napsütötte, forró tájaira vetődünk, ahol az emberek erősek, szívósak, elviselik a mostohább táj adta nehézségeket, nem veszik szívükre a bajokat, jót nevetnek és friss erővel küzdenek tovább. Közismert, hogy az apuliai asszony megszülte gyermekét a mezőn, aztán tovább aratott.
Ez a táj adta a világnak azt a költőt, akitől a kétezer év nem vitathatta el a nagyságot. A szülői otthonban tanulta meg, hogy a szép, nemes életért érdemes küzdeni, hogy a pénz, a rang nem tesz boldoggá. Képes volt arra, hogy ebben a bűnöktől hemzsegő században a tiszta élet prófétája legyen. Ez a kis termetű, hízásra hajlamos, csipkelődő, kacagva gúnyolódó, sőt a bűnöket kemény szavakkal ostorozó, a nagyságot tisztelő, de meg nem alkuvó férfiú: Quintus Horatius Flaccus. A lóhere harmadik levele a szegény rabszolga unokája, Horatius, egészen más szálakkal kötődött Maecenashoz.

Nehezen nyúltam a tollért, mikor Maecenas leghívebb barátja alakját akartam megjeleníteni. Kétezer év nagy idő, az ő személye soha nem homályosult el, róla sokan és sokat írtak. Nem is tudtam addig megszólalni, amíg meg nem találtam a kiindulópontot. Én csak egy Horatiusról írhatok és ő az én Horatiusom. Amióta ismerem, soha nem hagyott el, végigkísérte életemet; vigasztalt, tanított, hogy én tovább taníthassam: „A sértetlen életű, bűntói tiszta embernek nincs szüksége mór dárdákra, sem mérgezett nyilakra.”

Horatiusszal először a középiskolai latinórákon találkoztam. Az órán, bár szürkén, de le tudtuk fordítani Horatius színes nyelvét. Az igazi találkozás az egyetemen történt, mikor Kerényi Károly, a frissen kinevezett egyetemi tanár működését a Horatius-előadásokkal kezdte. Képtelen lennék érzékeltetni azt a hatalmas ugrást, amit a szegényes latinórák után, a lobogó, szenvedélyes előadásokon tennünk kellett.
Bizonyos, hogy először nem értettük magasan szárnyaló gondolatait, de megéreztük mondanivalóját, mert meg tudta éreztetni. Egy új világ nyílt meg előttünk. Ezt az új világot szavakba önteni ma sem tudom, de mindig benne éltem és élek, amíg felül tudok emelkedni a hétköznapokon.

A kétezer év Horatius teljes írásanyagát megőrizte: 162 költeményt írt, tízezer sorban. A költemények formája nyelvi szempontból a görög metrikus, azaz időmértékes verselés. A verssorokat a hosszú és rövid szótagokból alakult verslábak alkotják. Ezeknek a hangulata adja meg a hősies, bátor, buzdító vagy szomorú, melankolikus, elmélyedő hangot. A költemények öt csoportban jelentek meg. A hagyomány szerint ugyan nem az alkotás időrendjében, de Horatius maga rendezte el a köteteket.
Először jelentek meg az epodoszok és a szatírák. Horatius a szatírákat sermoknak, azaz beszélgetéseknek nevezi; formájuk főleg hexameter. Az epodoszok (a iambi) heves hangulatú jambusokból, azaz egy rövid és egy hosszú szótagból álló, általában ünnepélyes hangú költemények. E kötet Kr. e. 40-30 jelent meg. Horatius egyszerre meghódította vele Rómát. A következő az ódák három könyve. Az ódákat a költő carmeneknek nevezi. (A carmen szó varázséneket, jóslást is jelent. Emlékezzünk Horatius vates szerepére.)
Kr. e. 23 táján jelenhettek meg. Szerintem a horatiusi költészet csúcsai. A költő e daloknak köszönheti a halhatatlanságot. Aztán az ódák negyedik könyve, jóval később; az epistulae, azaz levelek, Kr. e. 20 körül; végül a Carmen saeculare (Évszázados ének), Kr. e. 17-12, melyet kifejezetten Augustus kérésére írt. A rómaiak minden 110 évben ünnepelték egy generáció elmúlását és az új elindulását.

Horatius életrajzi adatai elég pontosak, Suetoniusnak köszönhetjük, akiről már Augustus ismertetésénél szóltunk. Suetonius jóval később élt, mint Horatius, Hadrianus császár idején (117-138). Sokat köszönhetünk a kegyvesztett császári írnoknak. Elég hitelesnek tarthatjuk, mert módja volt betekinteni a császári levéltárba, olvashatta a császár leveleit, Maecenas írásait, a kortársak véleményeit.
Suetonius Horatiusról csupán három lapnyi írást tudott összeállítani levelek töredékéből. Leginkább Augustus leveleit idézi, melyben a költőt a császár udvarába szerette volna szólítani titkári teendőkre. Suetonius azt is említi, hogy apja salsamentarius volt, azaz sózott hallal kereskedett. Ezt a mondást tulajdonítja valakinek: „Hányszor láttam apádat, amint könyökével törli meg az arcát." Gondolom azért, hogy a kezét a sózott hal árusításánál tisztán őrizze meg.

A költő Apulia és Calabria határán levő kisvárosban, Venosában (Venosia) született Kr. e. 65-ben (a római számítás szerint 689-ben, Lucius Cotta és Lucius Torquatus konzulsága idején), volt rabszolga családból. E környék lakói őslakosok lehettek. A dél-itáliai parasztcsalád valószínűleg akkor került rabszolgaságba, amikor Róma még nem uralkodott egész Itálián.

A Kr. e. III. század elején Róma 20 ezer telepest küldött erre a vidékre, mert mindenáron ki akart kerülni a déli tengerre. A harcok során az ott lakók a győztes katonák rabszolgái lettek: házaikat, földjeiket kiosztották, minden jogukat elveszítették, családjaikkal együtt az új gazdák szolgáivá váltak.
A rabszolgák jelentették a munkaerőt ebben a rájuk épülő társadalomban. Az ügyes rabszolga valamiféle jövedelemhez is tudott jutni, és megvásárolhatta szabadságát. Nem tudjuk, vajon Horatius apja így lett-e szabad ember vagy gazdája szabadította fel. (A gazdag urak ugyanis végrendeletükben a hűséges rabszolgát felszabadították, aki így libertinus lett. Még mindig nem teljes jogú római polgár.)

A vidék, ahol Horatius született a tribus Horatianához (Horatia-törzs) tartozott, így viselhette a költő családja ezt a nevet. A libertinus apa már ki tudott törni az elnyomott helyzetből. Eladta kis vagyonkáját és Rómába költözött. A pontos időt nem ismerjük, így nem tudhatjuk, vajon Horatius hol tanulta a betűvetést. Lehet, hogy már Rómában.
Az apa tehetséges ember lehetett, mert a bonyolult római számrendszerben kiismerte magát. Pénzbeszedőként dolgozott. Hol tanulta, mikor, hogyan végezte ezt a munkát, arról nem szól a fáma. Lelki műveltségét azonban magasra kell becsülnünk. Észrevehette, fia érdemes arra, hogy a legkiválóbb iskolába járjon. Horatius így ír az apjáról:

„... ut me collaudem, si et vivo carus amicis -
causa fuit pater his, qui macro pauper agello
noluit in Flavi ludum me mittere, magni quo
pueri magnis e centurionibus orti"

„(hadd
dicsérjem magam), és kedvelt a baráti körömben,
mindez apámnak az érdeme. Ő kis, mostoha földnek
volt ura, mégsem akart Flavushoz küldeni engem,"

(Bede Anna fordítása)


Sajnos nem tudjuk, hogy az említett Flavus iskolája hol volt, valószínű Venusiában; a továbbiakból kiderül, hogy nem Rómában. Ebbe az iskolába „a nagy centuriók" fiai jártak, karjukon cipelvén a viasztáblát, meg a táskát. Előbújik Horatius csipkelődő természete: vidéken a centuriók - ami egyébként nem jelent különleges, magas rangot - büszkék lehettek és lenézték a lakosságot.
Az életrajzi szatíra (beszélgetés) minden szava súlyos, mint a pörölycsapás, sok mondanivaló rejlik mögötte. „Est ausus", az apa merész volt, fiát elvitte Rómába. Éreznünk kell, hogy ez nem mindennapi vállalkozás lehetett. Rómában az élet sokkal drágább volt, mint vidéken, az iskoláért is fizetni kellett. A fiatal Horatius a város legkiválóbb tanodájába járhatott, Orbilius Pupillus iskoláját látogatta.


„sed puerum ausus est Romam portare
docendum artis, quas doceat quivis eques atque
senator semet pugnatos."

„...volt mersze fiát Rómába vezetni, tanuljon
oly tudományt, mire gyermeküket lovagok s a szenátus
tagjai óhajtják oktatni. "


Horatiust az apa olyan iskolába járatta, ahová Róma gazdag családjainak gyermekei jártak. Ez a körülmény hatással van az író további életére. Kapcsolatba került az előkelő fiatalsággal, megnyílhatott előtte az út, hogy a nagyváros politikai, irodalmi, társadalmi kiválóságait megismerhesse. Az artis szó (többes számban!) jelentette a korabeli tudományokat, művészeteket, melyeket az iskolában oktattak.
Bizonyosan elsajátíthatta a kis Horatius a görög-római mitológiát, kora földrajztudományát. Költeményei tele vannak a távoli tájak jellemző képeivel. A csillagászat, a grammatika, a számok tudománya, sőt a zene is szerephez jutott a művelt ifjúság iskoláiban. A gondos apa szolgával kísértette a fiát az iskolába, és olyan ruhába öltöztette, hogy társai nem szólhatták meg. A hála gyönyörű szavakat ad a költő ajkára:

„Ipse mihi custos incorruptissimus omnis
circum doctores aderat. Quid multa? Pudicum,
qui primus virtutis honos, servavit ab omni non
solum facto, verum opprobrio quoque turpi,"

„Leghűbb gondviselőm maga volt összes nevelőim
közt. Mit mondhatnék még? Tisztán (mert az erénynek
legfőbb tisztessége ez), ő volt az, ki megőrzött még a
gyalázó szóktól is, nemcsak csúnya tettől. "

Micsoda éles fény vetődik a szegény rabszolga múltú család életére! Horatius még csúnya szót sem hallhatott otthonában. A család őrizhette nemes származását ebben a tradíciókat becsülő és őrző Itáliában. Hivatalosan rabszolgák voltak, de a család erkölcsi alapja nem ingott meg.
A halhatatlan görög nyelvet is Rómában tanulta, tankönyve Homérosz Iliasza volt. (Évezredeken keresztül mesterművekből tanultak nyelveket, ma a tankönyvekből a nagy szellemek már hiányoznak.) Erről egy másik műfajú versében, egy levélben szól:


„Romae nutriri mihi contigit atque doceri,
iratus Grais quantum nocuisset Achilles.
Adiecere bonae paulo plus artis Athenae,
scilicet ut vellem curvo dignoscere rectum
atque inter silvas Academi quaerere verum."

„Úgy rendelte a sors: Rómában nőve tanuljam, hogy
duzzogva mi bajt szerzett a görögnek Achilles.
Kissé több tudományt gyűjtöttem a kedves Athénben,
hogy tudjam, mi a jó és nem jó közt a különbség,
s kérdjem fái alatt Académosnak: mi igazság?"

(Muraközy Gyula fordítása)"


Nem volt könnyű dolog akkor Rómából Athénbe utazni, és ott tanulmányokat folytatni. Kr. e. 45-ben a gondos apa a 20 éves Horatiust, miután a férfi-tógát felvette, görög földre küldte. Nyelvtudása is megerősödött a görög környezetben, megismerkedett a korabeli filozófia fontos kérdéseivel, főleg az etikával (mi az erkölcs és mi nem, mi az igazság). Az igazat a boldog élet titkában vélték megtalálni.
Horatiusnak Athénben is a legelőkelőbb családok gyermekei voltak társai, barátai. Kitűnően megtanult görögül - Horatius és a görögség elválaszthatatlan. (E tudás jelentőségét, melynek hatása nemcsak a római, hanem az egész európai irodalomra óriási, később tárgyaljuk.)
Horatius nem sokáig élvezhette Akademos híres kertjeit. Elszólította a könyv mellől a polgárháború. Julius Caesar halála után a köztársaság hívei keleten gyülekeztek, Brutus, Caesar hűtlen fia vezetésével.

Antonius híres beszéde Caesar holtteste felett annyira felbőszítette a népet, hogy a köztársaságpártiaknak menekülniük kellett. Horatius a szabadságért lelkesedő társaival Brutus zászlaját követte. Brutus már előzőleg Athénben tartózkodott, látszólag hallgatta a filozófusokat, de közben szervezkedett. Horatius kedves görög fészkét nem szívesen hagyta el.


„Dura sed emovere loco me tercpora grato
civilisque rudem belli tulit aestus in arma,
Caesaris Augusti non responsura lacertis."


„Ám puha fészkemből a viharzó kor kiröpített,
s abba a hadba sodort polgárharcunk - hadakozni
gyávát -, mely Caesar öklével szemben nem állt helyt."


A fordító a rudis szót gyávának veszi, a hexameter kötelez, nehéz megfelelni a pontos értelemnek és a verslábnak. Inkább gyakorlatlannak mondanám, hiszen eddig Horatius nem érdeklődött a harci tudományok iránt. Azonban nem csodálkozunk, hogy a fiatal római, aki származásánál fogva is megvetette a zsarnokságot, beállt katonának Brutus seregébe.
Katonai tribunus rangot kapott, mellyel Brutus tulajdonképpen kitűntette Horatiust, mert az rendszerint a szenátorok fiainak járt. Az összeverődött köztársaságiak hadserege természetesen nem tudott helytállni Augustus Julius Caesartól örökölt, kitűnően képzett hadseregével szemben. A Philippi-i csata (Kr. e. 42.) Horatius számára szégyenletesen végződött. Így emlékezik meg a csúfos futásról:


„Tecum Philippos et celerem fugam
sensi relicta non bene parmula,"

„Philippit együtt éltük, a gyors futást,
elhagyva gyáván pajzsomat is,"

(Bede Anna fordítása)


Horatius a költeményt rég látott barátjához, Pompeius Varushoz írja.

„O saepe mecum tempus in ultimum
deducte Bruto militiae duce,
quis te redonavit Quiritem
dis patriis Italoque caelo,"

„Ó, jóbarátom, hány hadi balsikert
éltél meg egykor Brutus alatt velem!
Ki őrizett meg, régi polgár,
isteneink, Itáliának?"81


A meleg sorokból szinte úgy érezzük, együtt tudunk örülni a költővel. Hányan élhették meg a boldog pillanatot, amikor valaki a csatából épen, egészségesen hazatért. A philippi csata után Horatius lemondott a katonai pályáról, érezte, hogy neki nem ezen az úton kell haladnia. Barátja azonban tovább harcolt Augustus ellen, talán Sextus Pompeius táborában. Csak az actiumi győzelem után hirdetett amnesztia tette lehetővé hazatérését. Horatius barátját sodalesnek nevezi, ez a szó valaha együtt töltött éveket megélő barátokra értendő. Horatius minden valószínűség szerint az athéni évekre gondolt.
A pajzs nem a római katona legfontosabb jellemzője, Kiessling, a kiváló Horatius- kutató joggal feltételezi, hogy Horatius szeme előtt görög példák lebegtek, Archilochos vagy Alkaios egy verse, melyben csatából hazatérő testvérét köszönti. Archilochos a thrákok elleni csatát, Alkaios az athéniek elleni harcot szintén úgy hagyta el, hogy eldobta pajzsát, nem támadó, hanem védekező fegyverét. Horatius is úgy foghatta fel á pajzs elvetését, mint találó költői kifejezést. Egyben kicsit gúnyolódik önmagán ebben a hű barátságot megörökítő, formai szempontból is tökéletes dalban.
A költőnek a görög földön tartózkodás világlátása szempontjából igen sokat jelentett. Megismert idegen, festői tájakat - Kisázsiát és az Archipelagos-szigeteket -, melyek színes képei megjelennek verseiben.

Mikor visszatért Itália földjére szomorú meglepetés érte. Hasonló sors fogadta, mint Vergiliust. Apja házát, földjét a veterán katonáknak osztották ki. Még ennél is nagyobb csapást jelenthetett a huszonegy-két éves ifjúnak, hogy apját már nem találta az élők körében. Az apa fiáról nem tudhatott semmit, és a teljes elszegényedést valószínű nem bírta elviselni.
Valami kis vagyonkája maradhatott, Horatius ezt eladta, és kincstári, írnoki állást vállalt a questorok mellett. Rómában a nagy méltósággal járó állásokért nem járt fizetés, ezért ezeket csak gazdag ember vállalhatta. A munkát valószínű a fizetett írnokok látták el. Horatiust a „szemtelen szegénység" fogadta, ahogy mondja: „... paupertas impulit audax/ut versus facerem", „... merész szegénység űzött, hogy verset faragjak.”
A költőre reménytelen sors várt volna, ha Augustus, aki a győzelem után mindenáron a béke apostola akart lenni, nem hirdet közkegyelmet. Az amnesztia lehetővé tette egy új élet megindulását. Sokszor van gúnyolódó kedvében még akkor is, ha önmagáról beszél. Az igazi költő nem teheti meg, hogy ne írjon verseket. A versírásból Rómában nemigen lehetett megélni. Horatius Múzsája folyton mellette állt és írásra ösztönözte: hamarosan megjelent az epodoszok és a szatírák első könyve.

Horatius szerette a nyüzsgő római életet, még ha sokszor gúnyolódik is rajta. Azonkívül csak egy reménysége adódhatott, hogy sanyarú sorsából kimeneküljön, pártfogókat kellett találnia. Kereshette is a költők, írók társaságát, akik ismerték a forrásokat. Nem tudjuk, hol, mikor találkozott a tragédiaköltő Variussal és a Rómát ritkán látogató Vergiliussal, akik már Maecenas köréhez tartoztak. Horatius különösen Vergiliust szerette, két ragyogó vers is őrzi mély barátságukat. Az ódák első könyvének harmadik versében Vergiliusért aggódik. Ha igaz, hogy Horatius maga rendezte verseinek kiadását (sajnos az időrendet nem vette figyelembe), az előrehelyezett sorrenddel is kifejezte, mennyire fontosnak tartotta e barátságot.

„Sic te diva potens Cypri,
sic fratres Helenae, lucida sidera,
ventorumque regat pater
obstrictis aliis praeter Iapyga,
navis, quae tibi creditum
debes Vergilium: finibus Atticis"


„Cyprus mennyei asszonya
óvjon s szép ragyogó fényű Dioscurok,
s nyűgözzön le a szél ura,
Iapyxot ne csupán, minden erős szelet,
mert hisz Vergiliust viszed,
kincses terhű hajó, Attika partjain"

(Weöres Sándor fordítása)


Miért e kiáltás az isteni lényekhez? Horatius féltette barátját a tenger veszedelmétől. Vergilius, aki folyton aggódott, hogy helyes úton jár-e, Athénba akart utazni. Mint gyöngyszemek peregnek a féltő szavak. Nehéz eldönteni, mit csodáljunk, az utánozhatatlan zenéjű apró sorokat vagy a költő nemes felindulását. Féltette barátját a tenger veszedelmeitől. Az istenek elválasztották a földet a tengertói, de az ember merész, háromszoros ércpáncél veszi körül a mellét és felveszi a harcot a háborgó tengerrel. Az emberiség bűnös, mert szembeszáll a istenekkel. Ezért Horatius a legszebb istennőhöz fordul segítségért.
Az isteni nőhöz való fohászkodás összefügg a hajósélettel. A hajók orrán mindig egy nőalak emelkedett a magasba, hogy ő hasítsa a tenger hullámait. A tengeri utazás, a kereskedés az ókorban is fontos volt. A természeti energiák felhasználása, a szél ereje, a tenger áramlása - a Földközi-tengeren az északi oldalon mentek nyugat felé és a délin kelet felé - gazdaságilag is sok előnyt nyújtott, nem került pénzbe.

Vitorlás hajók szelték a tengert addig, amíg a gőzgép nem hódította el az első helyet. A vitorlás utazás szépségét csak az érzékeli igazán, aki ma sportból húzza fel a vásznat. A tenger azonban szeszélyes és az ember segítséget keres; istenek szobrait tette a hajó orrára. Bizonyos, hogy a faszobor készítése ősi mesterség volt. Izland izgalmas szigetéről olvasva bukkantam rá egy hajószobrászra, aki még a XIX. században is faragta a szobrokat - Thorwaldsen apja volt. Fia, aki tehát nem dán, hanem izlandi 11 éves koráig segített faragni a hajószobrokat, majd a koppenhágai művészeti akadémiára került. Innen indult el aztán világhódító útjára.
Lehet, hogy a nőnek az a szerepe kerül itt elő, amit ritkán szoktak emlegetni. A férfi, ha nem vallja is be, szívesen támaszkodik a női vállra. Vegyük a női déméteri földközelséget is számításba, a biztonságérzést, amit a föld közelsége ad. Akkor a ma is élő Mária-tiszteletre is magyarázatot találunk. (Stella maris - Mária, a tenger csillaga.) Az istenfiúkra utalás a csillagokra mutat. A hajós elveszik az éjszaka sötétjében, ha nem vezetik a csillagok; akkor nem volt még iránytű.

Horatius nem beszélhet nyíltan ebben a veszélyes időben, az egész emberiséget okolja, hogy ostobaságával az eget ostromolja. Nil mortalibus ardui est. Semmi sem járhatatlan a halandóknak. Bűneinkért küldi Jupiter villámait. A scelus (bűn) szó Horatius költészetének egyik legfontosabb eleme. A költő hivatása, hogy ostorozza az emberiséget a bűnökért, amikért fizetni kell. A scelus az a bűn, melyet esetleg az ősök követtek el és az utódok is bűnhődnek miatta. (A bűn fogalma kétezer év óta változott, de ez már túlmegy tárgyunkon.)

A másik Vergiliusért szóló óda keletkezésének idejét pontosan meg tudjuk mondani: Kr. e. 19. - Vergilius halálának évszáma; a vers tehát gyászdal. Horatius siratja a hű barátot és mi bepillanthatunk a latin szívbe, melynek nincs vigasztalása. Vergiliust még a trák Orpheus csodalantja sem hozhatja vissza, akit Mercurius (Hermes) pálcájával a sötét nyájba beterelt, annak nincs visszatérés. Csak a tűrés segít a fájdalomban. Aki meghalt, befejezte földi életét, az az Alvilágban árnyékként tovább él, de ennek az árnyékéletnek nincs sok értelme. Sötét és vigasztalan. Erre kell gondolnunk, ha Horatius további eszméivel foglalkozunk.

Horatius életében Varius és Vergilius barátsága döntő fordulatot jelentett. Horatius részletesen elmondja az első találkozást Maecenasszal. Ez Kr. e. 38-ban történhetett. Maecenas még kezében tartotta a mindenható pecsétet, Augustus helyett uralkodott Rómán és Itálián, mikor a két, már ismert költő elvitte Horatiust a nagyúr házába. Nem vállalkozom arra, hogy saját szavaimmal mondjam el az első találkozást.

„nulla etenim mihi te fors obtulit: optimus olim
Vergilius, post hunc Varius dixere, quid essem.
lit veni coram, singultim pauca locutus -
infans namque pudor prohibebat plura profari, -
non ego me claro natum patre, non ego circum
me Satureiano vectari rura caballo,
sed quod eram, narro."

„Nem véletlenség vezetett hozzád. A kiváló
Vergilius s később Varius megmondta, mit érek.
Színed elé érkezve alig szóltam s akadozva,
mert a fölös fecsegést tiltotta a néma szemérem.
Nem mondtam, hogy apám híres volt, nem dicsekedtem,
hogy satureianus paripán járom be mezőim,
csak mi igaz volt."

(Eörsi István fordítása)


A latin nyelv sokatmondó, egyszerű szépségét nehéz visszaadni. Éreznünk kell a drámai pillanatot, mely eldöntötte a költő további sorsát. Horatius hangsúlyozza, hogy nem dicsekedett, Rómában nyilván ez volt a szokás. Mindketten keveset szóltak. Maecenast többen vádolják, hogy sokat beszélt. Horatius ezt soha nem állítja. A költő éles nyelve sokszor megcsipkedi a becsvágyókat, életének ebben a döntő pillanatában méltó volt önmagához. Lehet, hogy a bemutatkozást követő hónapokban el is keseredett. Nem kellett Maecenasnak.

A híres pártfogó ugyanis csak kilenc hónap múlva hívja meg házába. Horatius nemcsak Maecenas anyagi támogatását nyerte el, hanem a szűk baráti kör tagja lett. Ezekkel a jelenetekkel kezdődik az a mély barátság, melynek melegségét kétezer év múltával is érezzük.
Horatius ekkor már nem ismeretlen az irodalmi körökben. Kr. e. 40-30 jelentette meg az epodoszokat és szatíráit. A szatírákban a költő az emberi fonákságokkal, jellemhibákkal foglalkozik.
A kor nyilvánvaló visszásságait nem ecsetelheti, a politika területe veszedelmessé vált. Így hát merő gúnyát, megvetését az általános emberi természet fonákságainak feltárásában oldja fel. A furcsaságokat nevetségessé teszi, nevetve mondja az igazat (Ridendo dicere verum!). A nevetés iszonyú tud lenni, ölni is tud, amint látni fogjuk Horatius példaképe, a görög Archilochos esetében.

Horatius kirobbanó sikerét inkább a másik költemény-sorozatnak, az epodoszoknak köszönheti. A tizenhét jambusokban írt költeményben szólal meg az igazi éles horatiusi hang. Ezek a gúnyversek komolyabb témájuk miatt az ódák előhangjának tekinthetőek. Horatius méltatói az éles emberismeretet, a megfigyelés tökéletességét emelik ki. Horatius életében az apai gondosság itt kapja a legnagyobb jelentőséget. Eljutott Athénbe, a költészet hazájába. A fiatal költő megtalálta a nyomot, amelyet követnie kell. A hat évszázaddal korábban élt Archilochost választja mintaképül. A görög földön ő szólal meg először iambusokban.
A jambikus költészet lényege az ókorban: az alak és tartalom szorosan egybefolyt. A iambus szó Démétér, a Földanya isteni szolgálójának, Iambénak nevéből származik. Ő vigasztalta a szomorkodó Démétért, mikor Hades, az Alvilág királya elrabolta fél évre Persephonét, a Földanya leányát. Ilyenkor a Föld is szomorkodik, nem terem semmi. A jambus eredetileg tehát gyászdal, de a vigasztaló szórakoztatást is magában rejti.
A görög költők a hősi nagyságot, az emberi erényt énekelték meg előbb. A szokott forma a hexameter volt. Archilo-chosszal egy új világ kezdődik. A költő iambusaival a haragot, a bosszút, a szenvedélyt tudta kifejezni az emberi gyarlóságokkal, hitványságokkal szemben. A gúnyos, gyilkos támadást tudta érzékeltetni ezzel a versformával.

Archilochos Paros szigetén született, előkelő ión családból. A család hamarosan egy másik szigetre, Tharsosra költözött. A költő munkássága a Kr. e. VII. századra esik. Horatiust hat évszázad választja el példaképétől. Ezen nem csodálkozhatunk, a görög kultúra több százados késéssel érkezik Rómába. Archilochos kirobbanó hangú, lírikus költő; verseiből, bár hiányosan maradtak ránk, következtetni tudunk életére. Több csatában vett részt a trákok ellen, végül pajzsát elhagyja a csatamezőn. A pajzs nem a harc, hanem a védekezés szimbóluma, tehát a katonai hivatásnak mondott búcsút. Ez a költői kép, amint láttuk, más íróknál is szerepel.
Kerényi nem tartja véletlennek, hogy Horatius éppen Archilochost választja követésre méltónak. Archilochos anyja rabszolganő volt, a költő társadalmi helyzete kétes lévén, a világgal diszharmóniába kerül. Ezt a diszharmóniát éppen a iambikus költészet tudta feloldani: mikor az eleusisi játékokon az antik közösség megünnepelte Démétért, a Földanyát, akkor az ízetlen dolgokat, gúnyolódásokat közönségesen, emberien kimondta. Ez az antik közösség és a természet-közelség kifejezése volt. A Démétér-tisztelet a görögnél egy gesztus, egy mozdulat, táncos jambus. Az antik világ eltűnik, de a költészet megmarad és a világ benne él. A költészet az immanens világ kifejezője.

Archilochos leghíresebb verseit egy család ellen írja. Lycambes paroszi, valószínűleg tehetős polgár, leányát, Neobulét a költőnek ígéri feleségül. Ígéretét azonban nem tartotta be. Talán végül is a rabszolga anya nem tetszett a gazdag családnak. A monda szerint Archilochos gúnyolódó, csúfolódó verseivel az egész családot tönkretette - felakasztották magukat. Ha valaki a zárt antik közösségben elvesztette becsületét, nem tartotta be ígéretét, ellehetetlenült. (Ma már ez a társadalmi fegyver nem létezik, legalábbis a városokban nem.)
Archilochos a iambuson kívül használja a hexametert is. Rendkívüli tehetsége révén bámulatosan sok formát ötvöz, többek között ő írja az első strófát, a mondanivaló szakaszos elrendezését tetrameter trocheusban. A valódi líra megteremtőjének tartják.

Nem mulaszthatom el, hogy Archilochosról szólva ne említsem meg, hogy szigetlakó volt, akit a csobogó tenger vett körül. A táncoló iambus a csobbanó csónak ritmusa. Olyan, mintha egy csónakon eveznénk, az evező elmerül, a csónak röpül, majd egy rövid pihenés következik. Egy hosszú, egy rövid, egy hosszú egy rövid. Ime a iambus - úgy látszik, halhatatlan. A mai korlátokat elvető világban is találkozhatunk vele.


Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas