logo

XIV December AD

Horatius birtokai

Megtörtént a nagy találkozás. Két egymástól teljesen eltérő talajból eredő, a szigetvilágba vágyakozó nemes lélek találkozása, akiket csak a halál választhatott el. Maecenas tehát kilenc hónap után, Kr. e. 38 (a római időszámítás szerint 717) őszén baráti körébe fogadja a költőt. A nincstelen, szegény írnok egyszerre Róma hatalmas, nagyon gazdag urát érezheti a háta mögött.
A mindennapiért folytatott küzdelem, az audax paupertas, a szemtelen szegénység kora lejárt. Már láttuk, hogy a költők sorsa reménytelen volt, ha nem találtak pártfogóra, vagy nem állt mögöttük vagyonos család. Az irodalmi élet jogi szempontból teljesen szervezetlen volt. Ha a könyv egyszer megjelent, bárki lemásoltathatta rabszolgáival, eladhatta, esetleg a költőt valami csekélységgel kárpótolhatta.
A Múzsák nem éppen a pompás palotákat kedvelik. Hosszan elemezhetnénk a költészet történetét még a XIX. században (vagy talán napjainkban) is, mennyi küzdelem, kitartás, nyomorúság előzte meg számtalan nagy mű születését. Rómában az egyetlen menekvés: pártfogóra találni.

Juvenalis, a kitűnő szatírák írója, keserű szavakkal mondja: „Et spes et ratio studiorum in Caesare tantum". „A szellem emberének nincs jövője, ha a császár nem áll mellette." Martialis megjegyzése még érdekesebb, mivel az ő korában Maecenas neve már fogalom. „Sint Maecenates: non deerent, Flacce, Marones." „Legyenek csak Maecenasok (mecénások), nem fognak hiányozni a Vergiliusok sem, Flaccusom."
Frandsen felteszi a kérdést, vajon Maecenas a sajátjából vagy a proskribáltak vagyonából juttatott volna birtokot. Mindenesetre Horatius a Rómától délre eső részen, szülőfalujához közel kapta a szívéhez közelálló birtokot, Kr. e. 35-ben. Maecenas családi birtokai, arezzói származású lévén, ezen a környéken lehettek. Ebben az augustusi birodalomban a bíráló megjegyzések nem hiányoztak. Azonban semmi bizonyíték nincs arra vonatkozólag, hogy Maecenas a kegyvesztettek vagyonát akár magának, vagy a barátjának juttatta volna. Ezt a kérdést ma már lehetetlen megválaszolni.

A római társadalom fontos eleme a clientelia volt. A római gazdag úr megfizette a szabad római polgárokat, ha hajlandók voltak őt szolgálni. Ez a szolgálat abból állt, hogy a cliensek reggel megjelentek az úr házában, vele reggelizhettek, elkísérhették a fórumra. Természetesen a tisztségek megválasztásánál rá szavaztak. A cliensi szolgálat (lehetett megalázó, ha mai szemmel nézzük), de Rómában elfogadott társadalmi helyzet volt.
Horatius és Maecenas kapcsolata ennél több volt és más természetű - barátság volt. Ez a barátság lassan mélyülhetett el. Sajnos, a folyamatot nem kísérhetjük figyelemmel, mert a költő versei nem időrendben jelentek meg. Horatius valószínű elkerült minden összeütközési pontot. Maecenas költő is volt, rossz költő, láthattuk.
Horatius soha nem szól Maecenas írói munkásságáról. Nem vethetjük szemére a hideg megalázkodást, hízelgést sem, mindvégig megőrzi méltóságát. A barátságban egyenlő partnere a gazdag királyi lovagnak. A költő nem dicséri barátja írói munkásságát, de dicséri kiváló jellemét, megvesztegethetetlenségét, nemes származását, nagy műveltségét.

Horatius azonban nemcsak Maecenas árnyékában élt, sorban jelentek meg költeményei. Róma művelt népe értékelte az új hangú, nagyszerű remekműveket. Többször látjuk a költőt Róma utcáin, amint az emberek megszólítják, persze sokszor nem azért, mert híres költő lett, hanem, mert közbenjárását kérték hatalmas barátjánál. Horatius azonban meg tudta tartani ezt a barátságot a legtisztább emberi szinten, a tolakodókat elutasítja.
A birtok bőségesen elég volt arra, hogy a költő függetlenségét, anyagi biztonságát megteremtse. Ennél többet nem kívánt. Ha elemezzük majd a híres horatiusi gondolatokat, megértjük, miért nem akart több ajándékot elfogadni, mint amit eddig kapott. Horatius birtoka Rómától délkeletre, a szabin földön feküdt. Ha megelégelte szeretett Rómája zajos tülekedését, ide menekült az árnyas fák alá, a csobogó forrás mellé.

Horatius birtokát többen szerették volna megtalálni; egyikük Capmartin de Chaupy, francia abbé, aki a XVIII. században öszvéren, lovon bejárta egész Itáliát; a másik Gaston Boissier archeológus a XIX. században. Ők nem elégedtek meg a száraz könyvi adatokkal, az antik világot a maga helyén akarták fellelni.
Boissier így szól: „Lehetetlen úgy olvasni Horatiust, hogy ne kívánjuk megismerni a vidéki házat, ahol olyan boldog volt". Azt is megemlíti, hogy Chaupy lova szinte maga is rátalált a romokra. A mai rohanó világban nem hiszem, hogy valaki vállalkozna ilyen csekély reménnyel kecsegtető utakra. Nézzük, mire jutott a két buzgó kutató.

Horatius maga határozza meg, hogy csak egy birtoka volt és sokszor beszél a neki kedves helyról. Leírásainak csak egyetlen hely felel meg, Tivolitól keletre, a mai Vicovaro környéke. A modern helyneveket könnyen visszavezethetjük az antik formára. Horatius birtoka közelében Varia nevű város volt: Vicus Varia: Vicovaro. A patak neve, amely a birtok mellett folyt, Digentia volt (mai neve Licenza).
A birtokot körülölelő hegy Mandela, ma Bardela. (Ezek az apró hangtani változások 2000 év múltán valójában csekélyek, ez a jelenség egyébként jellemző az olasz nyelvre is, a latin eredeti hangalakok könnyen fellelhetők.)

Tehát ezen a vidéken kereshetjük Horatius birtokát. A költő kevéssé illik bele a mi korunkba, mikor a gép az úr, azért nagy vonalakban mégis leírom az odavezető utat. Tivolitól nincs messze, így Rómától sem. Horatius lovon, öszvéren tette meg az utat, de nem panaszkodik, hogy fárasztó lett volna. A régi via Valerián kell haladni, az út az Anio folyót követi. Termékeny vidék, körülvéve magas hegyekkel, melyek tetején „sasfészek"-falvak emelkednek. Mindenütt régi romokkal találkozunk.
Vicovaro városnál egy keskenyebb út balra vezet, a Licenza patakot követve. Jobbról Bardela városka, szép kastéllyal, balról Roccagiovine, egy sziklára épült falu. E falu mellett emelkedett Vacuna (a latin Victoria) szentélye, a szabinok istennője tiszteletére. Még Boissier idejében találtak itt egy inscriptiót, mely szerint Vespasianus császár megjavíttatta majdnem romba dólt templomocskát. Nekünk fontos a hely, Horatius biztosan járt itt, egyik levelében ezt írja:


„Haec tibi dictabam post fanura putre Vacunae,
excepto, quod non simul esses, cetera laetus."

„Diktáltam ma, Vacunánk omló temploma mellett,
vígan, mást sem bánya, csupán, hogy messze vagy innen."

(Takáts Gyula fordítása)


Boissier szemléletesen írja le Rocca Giovinét, a szabin falucskát. Ilyenek lehettek Horatius idejében is a szabin falvak. Festőiek messziről, a hegyek ormán, de a kép egészen más közelról. Kedvesek a házacskák, a kastély vagy a templom körül, de távolabb már szomorú a kép.
A házak inkább kunyhók, az utcákat trágya fedi, mindenfelé disznók szaladgálnak, nemcsak az utca, a ház is az övék. Boissier-nek igaza lehet, az itáliai disznótartásnak nagy múltja van116 - mondja a kényes francia, aki ekkor már fejlettebb falvakat látott saját hazájában. Ezen a vidéken a disznók jelentették a gazdagságot.

Az emberekről szólva megállapítja, hogy az asszonyok szépek, de ez a szépség erős és férfias. Amikor ott járt, vasútvonalakat építettek, az asszonyok is hordták a fejükön a köveket. A faluban gyereksereg vette körül, robusztus testű gyerekek, szemükből tűz és értelem sugárzott, kíváncsiak, okvetetlenkedők, de nem koldulnak.
Horatius háza nem lehetett messze Roccagiovinétól. Ezen a vidéken ritka a sziklákból eredő víz. A költő háza mellett pedig egy folyton csörgedező forrás csobogott; egy öreg templom mellett elhaladva Boissier megtalálta, amit a nép Fonte del Oratininek nevezett." A sziklákból eredő forrást egy öreg fügefa árnyékolja. A környéken nincs hasonló bővizű forrás - így emlegeti a költő: „... frissíti a fáradt fejet, hasznos a gyomornak." A forrás körül a vidék álmodozásra késztet, a költő itt töltötte napjai nagy részét.

Ha a forrást megtaláltuk, a ház sem lehet messzire. Chaupy és Boissier is rálelt törmelékekre, de mai szemmel azt mondhatjuk, hogy találgatni nem érdemes, a ház elpusztult. Boissier azonosított egy területet a fennsíkon, ahol állhatott egy ház. Ez a fennsík a Madonna della Casa mellett található. A magaslatról egy völgyet látunk, itt folyik a Licenza. Köröskörül magas hegyek. Horatius szerint ő egy fennsíkon lakott, a háza erődhöz hasonlított.

Horatius leírása birtokáról nem vezetne el bennünket a kedves helyre, de a bájos sorok tükrözik a költő elégedettségét, boldogságát:


„Ne perconteris, fundus meus, optime Quincti,
arvo pascat erum, an bacis opulentet olivae,
pomisne, an pratis, an amicta vitibus ulmo,
scribetur tibi forma loquaciter et situs agri.
Continui montes si dissocientur opaca
valle, sed ut veniens dextrum latus adspiciat sol,
laevum discedens curru fugiente vaporet,
ternperiem laudes. Quid, si rubicunda benigni
coma vepres et pruna ferant, si quercus et ilex
multa fruge pecus, multa dominum iuvet umbra?
Dicas adductum propius frondere Tarentum.
Fons etiam rivo dare nomen idoneus, ut nec
frigidior Thraecam, nec purior ambiat Hebrus,
infirmo capiti fluit utilis, utilis alvo."


„Quinctiusom! Nem kell tudakolnod: földem urának
jó aratást ad-e, vagy szénával, olajfabogyóval,
almával, teszi dússá s szilrefutó venyigével;
majd bőven leírom fekvését és az alakját.
Elnyúló hegyeket képzelj, köztük pedig árnyas
völgyet, reggel a Nap jobbról süt rá, s mikor este
fut szekerén, balról búcsúzik langy sugarával.
Enyhe az éghajlat. Tele bíbor sommal a cserje,
telve kökénnyel: a tölgy s cser bő terméssel a kondát
örvendezteti meg, s hűs árnyékával a gazdát.
Vélnéd: itt zöldell virulón a tarentumi erdő.
Forrásom neve még a patakra is illene, oly bő,
nem tisztább, hidegebb thrák Hebrus habja se nála,
csörgedező vize üdvös a fájó fejre, gyomorra."

(Muraközy Gyula fordítása)


Horatius idejében Itáliában már kialakultak a nagy latifundiumok, hatalmas földbirtokok, melyeket rabszolgák ezrei műveltek. A gazda házában szolgálók bizonyosan kevesebbet szenvedtek, mint a mezőkön dolgozó, írástudatlan munkások. A házban legfeljebb a gazda szeszélyét kellett elviselniük. Horatius falusi házát 8 szolga tartotta rendben. Valószínű, hogy a háztartáson kívül ők gondozták kertjét, gyümölcsfáit, zöldségesét. Az írásos és régészeti emlékek arról szólnak, hogy a római asztalokon gyakran szerepelt a gyümölcs és a zöldség.

A híres I. 6. szatírában (111. sor) a piacon látjuk a költőt, amint megkérdezi az árust, mennyibe kerül a zöldség, csak úgy kedvtelésből: „Quacumque libido est/incedo solus, percontor, quanti holus ac far..." „Megyek, amerre kedvem tartja, egyedül megyek, kérdezgetem, mennyi a zöldség és a kenyér." A vacsorája is egyszerű: hagyma, borsó, palacsinta - az egyszerű, szerény életet akarja hangsúlyozni. Mi azonban megdöbbenünk, ezt az egyszerű vacsorát három szolga (Horatius szavával: puer, azaz fiú) szolgálja fel.
Természetesen csak sejtjük, hogy az egyik a borásza volt, aki az italáról gondoskodott. Az itáliai bornak több ezer éves múltja van. A másik fiú a költőt mindenhová elkísérte, a fórumra is, és hirtelen támadt gondolatait lejegyezte: „I, puer, atque meo citus haec subscribe libello." „S most, fiú, könyvecskémbe, siess, és írd be e verset."

Horatius nem kért többet a sorstól, csak egy házat, körülötte kerttel, csörgedező forrással, kicsi erdővel. Ma azt mondanánk, egy békés otthont kívánt. Az istenek azonban többet adtak, jobban megajándékozták. A nagyszerű „Hoc erat in votis" kezdetű II. 6. szatíra nagyon kedves a Horatius-barátoknak - a vágyaknak határt kell szabni, ez a boldog élet egyik titka.
Horatius a házán kívül Maecenastól földeket is kapott, amiket kiadott bérlőknek. A bérlők a szabad emberek közül kerültek ki. A költőnek öt bérlője volt ez alapján Boissier elég nagy birtokot feltételez: „... Gazdaggá tettél engem..."

Horatius nem virágzó, művelt földeket kapott. Sabinium nem olyan termékeny, mint Calabria vagy Campania. A szőlő itt savanyú bort ad, ezt Horatius többször megjegyzi. A vidéket mégis szerette, mert az éghajlat kellemes, nyáron hűs, télen nem olyan zord. A költő pihenni vágyott a zajos Róma után és hegyi vára erre alkalmas volt.
Boissier végigjárta ezt a szabin vidéket; véleménye szerint arculata változhatott kétezer év óta, de nem változott a táj nyugalma, a csend, a békesség. Horatius még az ásót, kapát is kézbe vette, hogy a talajt a kövektől megtisztítsa. Nevetve mondja, hogy szomszédjai jól szórakoztak ügyetlenségén:

„Nevetnek a szomszédok, ha rögöket vagy sziklát mozgatok...

Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas