logo

XII December AD

Julius Caesar Octavianus Augustus, az ember

Most el kell hagynunk egy időre a költészetet és visszatérnünk e véres század hadszínterére. Remélem, hogy meg tudom mutatni az etruszk költő egyéniségét, különösen abban az értelemben, mennyire különbözött az a latin jellemtől, életfelfogástól. Az olvasó most nyilván azt várná, hogy próbáljam az etruszk Maecenas elég homályos, ködbe burkolt alakját a megismert tények alapján jellemezni, mennyire volt a gazdag arisztokrata nemzetségének minden értelemben megfelelő tagja. Azonban, hogy a kérdést világosabban lássuk, először foglalkozzunk kicsit mélyebben a világtörténelem egyik kétségtelenül fontos szerepet játszó alakjával, az isteni Caesar Octavianussal, akinek élete szinte elválaszthatatlan Maecenasétól. Az Octavianus személye körüli óriási irodalom kiesik érdeklődési körömhól.
Ha merészségnek tűnik is lerántani a leplet az isteni Augustusról, én mégis megpróbálok a gyökerekig hatolni és a majdnem kortárs szemével nézni a császári birodalom megalapítójára. Miközben Brutussal együtt siratom a nemes római köztársaság bukását, be kell látnom, hogy az akkori körülmények között nem volt más megoldás a szilárd állapot megteremtésére, mint a szigorú keretek közé szorított impérium, az „egy kéz uralma".

Octavianus Kr. e. 63-ban született, éppen a nagy Cicero konzulsága évében. Szinte a sors játékának nevezhetnénk e két esemény egybeesését; hiszen a köztársaság védelmezője, akinek konzulsága idején a szabadság újra teljes fényében felragyogott, nem sejthette, hogy megszületett a római szabadság gyilkosa, a kis vézna csecsemő, Octavianus.
A család származásáról is sokféle hír van: Augustust még azzal vádolták, hogy dédapja felszabadított rabszolga volt; molnárnak, kötélverőnek, pénzváltónak is nevezték családja tagjait. Az azonban bizonyos, hogy apja szenátori tisztet töltött be és tekintélyes vagyont hagyott fiára. Ez a vagyon aztán az idők folyamán olyan hatalmas lett, ami minden ajtót kinyitott a gyenge fizikumú, de annál nagyobb akaratú, hihetetlenül becsvágyó ifjú előtt.
A fiatal Octavianust a család nőtagjai nevelték, főleg nagyanyja, puritán körülmények között. Az a jelentéktelen kisváros, ahol gyermekkorát töltötte, kitörölhetetlen nyomot hagyott életében. A mérhetetlen gazdagság közepette mindig az egyszerű, majdnem szegényes körülmények között érezte jól magát.

A gazdag család bizonyosan jó nevelést biztosított a nagyreményű ifjúnak. Apja korán meghalt, de ott állt mellette anyai nagybátyja, a nagy Julius Caesar, aki a jövő zálogát látta a fiúban. Caesar saját dicsősége utolsó szakaszában elküldi Apolloniába, hogy a korabeli tudományokkal megismerkedjék.
Az Apollonia nevet sok város viselte, de ezek között egy volt igazán jelentős, az illyriai, az Aous folyó torkolatánál, melyet a korinthosi és a corcyrai görögök alapítottak. Híres volt törvénytiszteletéről, és ebben a században a tudományok székhelyének tartották. Apolloniában tanult Maecenas is, aki valószínű - idősebb lévén -, sokkal több időt tölthetett itt, mint Octavianus, akit az események hamarosan hazaszólítottak.

Maecenas kitűnően tudott görögül, Octavianus soha nem tudta ezt a nehéz, de műveltség szempontjából olyan fontos nyelvet megtanulni. Ma nehéz ezt a kérdést világosan látni, hiszen minden új felfedezést hamarosan lefordítanak a hazai nyelvre. Ez az ókorban nem volt szokás. Aki nem tudott görögül, zárva találta maga előtt a tudományok kapuit. Később a latin átvette ezt a szerepet és meg is tartotta a XIX. század elejéig.
Octavianus tehát nem volt korának igazán művelt embere. Később még görög tanítót is fogadott, de eredménytelenül. Csak a rangot tisztelte; amikor Aegyptusban meglátogatta Nagy Sándor sírját, megmutatták neki a nagy király holttestét, Octavianus aranykoszorút helyezett a fejére. Mikor azt kérdezték tőle, nem kíváncsi-e Sándor kiváló hadvezére, Ptolemaios sírjára, így felelt: „Királyt akartam látni, nem hullákat."

A szónoklást gyakorolta, hiszen pályája miatt erre szüksége volt. Azonban szabad szereplésre soha nem vállalkozott, mindent csak felolvasott. Megítélhetjük, mennyire volt közvetlen a házassága feleségével, Líviával, ha a vele folytatott beszélgetést is írásba foglalta. Ennek két oka lehetett, vagy gyenge volt a memóriája, vagy a ravasz óvatosság vezette.
Tudjuk, hogy írásművek alkotásával is próbálkozott, de ezekből semmi sem maradt fenn. Akárhogy dicsőítették is azokat a későbbiek folyamán, az utókor nem tartotta érdemesnek megőrizni őket. Egyik műve elvesztését viszont sajnálhatjuk. Visszaemlékezések életemről című írásában bizonyosan sok érdekes adatról, személyekről, eseményekről kaphatnánk felvilágosítást. Valószínű, hogy a rideg racionális stílust kedvelte, mondták róla, hogy kedves Maecenasát is kigúnyolta a kikent-kifent írásmódért. Énekmestere is lehetett a kor szokásának megfelelően, de arról semmi hír nincs, hogy akárcsak egyszer is, szűk családi körben, szerepelt volna.

Alighogy értesült Caesar nem várt haláláról, rokonai tanácsa ellenére Rómába sietett. A húszéves ifjút ezután nem a tanulás, hanem a mindenáron való érvényesülés, a dicsőség érdekelte. Caesar ellenségei még komoly veszélyt jelentettek volna Octavianusnak, de ő nem félt a nagy rokon óriási örökségét átvenni.
A törvényes életkor előtt betöltött, egyes új méltóságot élete végéig megőrizte. Még húsz éves sem volt, amikor légióit Róma alá vonultatta és követeket küldött a városba, a hadsereg nevében magának követelve a konzulságot.

Sajnos Tacitus, a történelemírás mestere többet tudhatott Augustusról és a császárság első napjairól, mert korban közelebb állt Octavianushoz, mint Suetonius (Kr. u. 54-56 körül született). A többi császárról kimerítő pontossággal számol be Annales (Évkönyvek) című művében, Augustusról azonban elég keveset szól. Ez a kevés annál jelentősebb. Véleménye szerint az actiumi csata előtti időkről eleget írtak, ha nem is a valóságnak megfelelően.
A császárság első napjairól szóló sorait olvasván úgy érezzük, hogy Augustus szenátusi szereplését a rendkívüli kimértség, óvatosság jellemezte. Suetonius magyarázatot ad, nyilván előre elkészített beszédeit felolvasta, hogy ne mondjon a szükségesnél sem többet, sem kevesebbet.
Ez a hatalmas pályát befutott férfiú végeredményben egész életében súlyos betegségben szenvedett. Akaraterejét, kitartását, dicsőségvágyát ebből is lemérhetjük. Suetonius arról beszél, hogy bélgyengeség gyötörte. Sokszor fogta el rosszullét nevezetes eseményekkor. Egyszer a cirkuszi játékok alatt a kocsisort csak gyaloghintójában fekve tudta vezetni.

Pompeius elleni csatájában az ütközet óráján úgy elnyomta az álom, hogy barátai alig győzték felkelteni, adja meg a jelt a katonáknak a csata megkezdésére. Megtörtént, hogy hanyatt fekve bambán az eget bámulta és Marcus Agrippa szalasztotta meg az ellenséget.
Olyan betegségben szenvedhetett tehát, ami eszméletvesztéssel járt, akadályozva cselekvőképességében. Az alvása is igen rendszertelen, éjjeleken át ébren volt, de gyaloghintóján az utcán is elaludt. Testét anyajegyek borították, mint a Göncölszekér csillagai - írja Suetonius.
Valószínű, hogy bőrbetegsége volt, mert valamiféle vakarószerszámot használt, ezért bőrkeményedései összecsomósodtak. Bal lába gyengébb volt a jobbnál, néha bicegett. Megemlítik még hólyagbántalmait, veseköveit, rosszul működő máját. Hashártyagyulladáson is átesett. A római sirokkót, a száraz déli szelet, mely nemcsak a testre, de a kedélyre is hat, nehezen viselte. Nagyon jó orvosokkal vetetve körül magát, ez a gyenge egészségű császár megélt 76 évet, Kr. u. 13-ban, szeptember 11-én halt meg.

A szeszélyes időjárás ellen a rómaiak a párát szigetelő gyapjútunikával védekeztek. (Ma is viselik a maglia-t az ing alatt.) Augustus télen négy tunikát és vastag tógát viselt. (Ritka adat arról, hogy a tógát nem egyforma vastagságban szőtték.) A császár még inget, gyapjúmellényt, lábravalót, harisnyát is hordott. Ruháit vagy felesége, vagy a család nőtagjai szőtték-fonták. A napot se viselte el, ezért legtöbbször éjjel utazott.
Ritkán fürdött, inkább olajjal kenette magát. Ez a szokás nem jellemző egy igazi rómaira, aki válogathatott a legkiválóbb magán és nyilvános fürdők között. Megvetette a divatos illatszereket is. A beteg test állandó gondozást kíván, így valószínű, hogy sokszor elzárkózott az emberek elől. Egyenesen irtózott a pompás nyári luxuspalotáktól. Lánya, Júlia szép palotáját is földig romboltatta.

Ez az alakra elég csinos, de alacsony, kékszemű, szőke hajú férfiú ennyi nehézség árán lett a mindenható, az isteni Caesar. A caesar név különösen érdekes, mert ha elhagyjuk a „c" betűt, az aesar szót nyerjük, ami etruszkul istent jelentett. Olyan kevés híradás szerepel az etruszk nyelvről, hogy még ennek is örülnünk kell; Augustus idejében talán még nem halt ki teljesen ez a titokzatos nyelv.
Ebben az alapjában véve gyengealkatú, örökösen súlyos betegségben szenvedő emberben valami olyan mértékű akaraterő, becsvágy, merészség, dicsőséget hajszoló vágy élt, ami lehetővé tette, hogy az akkori óriás területeket felölelő birodalom urává legyen. E nagy cél elérésében segítségére volt a mérhetetlen vagyon, a szerencse istenasszonya, nagyszerű hadvezére, Marcus Agrippa és végül, de nem utolsósorban a háttérben szereplő nagy barát, Maecenas szellemi tőkéje.

Augustus, a nagyúr, aki selyembe, bíborba burkolódzva tölthette volna életét, majdnem szegényesen élt. Fekete kenyeret, apró halakat, túrót, zöld, kétszer termő fügét, szőlőt fogyasztott, ital helyett vízben áztatott kenyeret, uborkát, salátatorzsát, friss, fanyar almát evett. Bort is csak keveset ivott.
Ő maga átmenetet jelentett a római puritánságból abba a tobzódó pompába, az élvezetek hajszolásába, amiben utódai folytatták a császári életmódot, ahol minden lehetséges volt. Ugyanilyen szerény volt a lakása is. Élete végéig ugyanabban az egyszerű hálószobában aludt, szobáinak bútorzata is igénytelenséget árult el.

Ha az ember beteg, oda menekül, ahol biztonságban érzi magát. Augustus betegségében mindig Maecenashoz menekült. A két nagy ember barátságáról végeredményben kevés írás maradt ránk, csak következtetni tudunk. Augustus bizalma itt nyilvánul meg legjobban. A későbbiekben látni fogjuk, hogy valódi menekülésnek is felfoghatjuk a császár e szokását. Udvarában biztosan voltak orvosok, egy Musa nevűről tudunk.
Maecenas házában Augustus az etruszk orvostudománnyal is találkozhatott. Még azt sem zárnám ki, hogy maga Maecenas is, az etruszk emberek szokása szerint, birtokában volt a test titkai és az orvoslás ismeretének. Az Esquilinuson épített palotája mellett volt egy torony, Rómában ez szokatlan építménynek számított. Augustus Maecenashoz való menekülése mindenesetre nem magyarázható azzal, hogy a magas toronyban jobb volt a levegő. A császár négy éves korában elvesztette apját, a pszichológia azt mondaná, Maecenas az apa szerepét is betöltötte Augustus életében.

Most, hogy már elképzelhetjük Octavianus emberi alakját, megjelenését, térjünk rá a jellem elemzésére. Az írások a szörnyű kegyetlenségéről mondanak a legtöbbet. A proscriptiók alkalmával tanúsított vérengzéséről már szóltunk.
A gyenge egészségű, hitvány fizikumú férfiú honnan vette a bátorságot a kegyetlenkedésre, nem tudjuk megmagyarázni. A teljes győzelemért folyó harc közepén, amikor még semmi sem volt biztos, a perseusi csata után a kegyelemkérők tapasztalhatták, hogy Octavianus tarsolyában nincs szó a megbocsátásra. A meghódolt perusiai etruszkok közül kiválasztott 300 szenátort és lovagot, és az istenné vált Julis Caesar oltárán március 15-én áldozati barmok módjára lemészároltatta őket.

Antonius, a nagy ellenség nem halt meg az actiumi csatában, még vissza tudott térni Egyiptomba. Octavianustól békét kért, de az könyörtelen volt. Antonius gyermekei közül az ifjabb Antoniust, valamint Kleopátra Julius Caesartól származó fiát megölette. „A diadalmas Octavianus - a későbbi Augustus - első cselekedte az volt, hogy megölette a gyermek Caesariont (17 éves lehetett), aki veszélyes számára, mint Lagida és Caesar vérszerinti fia."" Így ért véget Egyiptom függetlensége három és fél ezer éves politikai múlt után.
Augustus joggal félt a fiútól, hiszen Caesar fiaként számíthatott az örökségére. Caesarion tulajdonképpen Octavianus unokaöccse, azaz vérszerinti rokona volt. A cél eléréséért semmi sem volt drága. Antonius és Kleopátra többi gyermekét életben hagyta, sőt még gondoskodott is róluk. Nyilván nem voltak számára veszélyesek. Augustus szerette, ha kegyes győztesként mutatkozik á nép előtt.

A dicsőséghez vezető úton tudta, hogy őt tulajdonképpen senki se kedveli. Így mérhetetlen gyanakvás, bizalmatlanság jellemzi fiatal kora óta. Triumvirként, a katonákhoz intézett beszédet, amikor észrevette, hogy Pinarius római lovag valamit feljegyez. Azt gondolván, hogy kém, hírszerző, ott a helyszínen leszúratta. Az ókori írók csak ritkán emlékeznek meg arról, hogyan zajlott a tömegmészárlás. Iszonyatos jelenetek történtek, az áldozatok órákig, sőt napokig kínlódhattak, amíg eljött a megváltó halál.
A magabiztosságot, a merészséget mérhetetlen gazdagságának köszönhette. Apja tetemes vagyona eltörpül ahhoz a nagyszabású örökséghez, amit Julius Caesar hagyott rá. Julius Caesar óriási földrészeket csatolt a római birodalomhoz. Az ókor háborúi rabló hadjáratok voltak (ettől a maiak sem különböznek), a legyőzött uralkodó kincseit mind Rómába szállították. A meghódított Galliának évente 40 millió sestertius adót kellett fizetnie.
Az alexandriai hadjárat után Octavianus Rómába hozatta a keleti kincseket. Ekkor annyi pénz került Rómában forgalomba, hogy a kamatláb csökkenésével a föld ára magasra szökött. Az elkobzott vagyonokból is tetemes összeg került az imperátor kasszájába. Kölcsönt is adott, de az adósnak 200%-ot kellett visszafizetnie. Augustus gazdagságára jellemző, hogy a capitoliumi Jupiter templomának kincstárába 16 000 font aranyat, 500 000 sestertiust érő drágakövet és gyöngyöt helyezett el.

Az igazi emberi értékek megítéléséhez semmi érzéke nem volt. A rabszolgákat egyenesen gyűlölte. Szabadon bocsátott rabszolga még katona se lehetett az ő hadseregében, nem szolgálhattak vegyesen a szabadnak született polgárokkal. A győztes csaták után a dicsőség, az annyira óhajtott glória illette meg a katonát, ebben az elismerésben rabszolga nem részesülhetett. Horatiust, a rabszolga unokáját nem is igen látjuk Augustus közelében. Ugyancsak tiltotta a római polgárok keveredését idegenekkel. (Ha egy kicsit elgondolkozunk, modern teóriák gyökereire bukkanunk.)
Mindenáron szerénynek szeretett volna feltűnni, különösen akkor, amikor már biztosan kezében tartotta a császári koronát. Tacitus, aki semleges történész igyekezett lenni, valójában heves gyűlölettel beszél a császár kétszínűségéről. A gyűlölet lángjai izzón sisteregnek sorai mögött.

A császár a dicsőítő költeményeket bőven jutalmazta, de tulajdonképpen egyetlen nagy mű sem született emígy. Láttuk, hogy Maecenas buzdítja Propertiust Augustust dicsőítő költemények írására, de a büszke, lelkében mélyen sértett etruszk kitér e kérés elől. Ő a földön jár, szavai nem csapnak fel a hegycsúcsokra. Azonban megénekli a császár diadalmenetét, amit csendes szemlélőként nézegetett a sokasággal; sorai az egyszerű római polgár mindennapi életébe engednek betekintést.
Octavianus erkölcséről Suetonius szerint sok rossz hír keringett. Ifjúkorában homoszexuális volt; később férjes asszonyokat csábított, ragadott el férjüktől. Ez nemcsak szóbeszéd lehetett, ha második és harmadik házasságára gondolunk. Titkos asztaltársaságokat tartott fenn, akikkel együtt dőzsölt, míg a nép éhezett. Suetonius a hírek nagy részét rágalomnak tekinti, azt azonban nem tagadja, hogy Lívia a császár öregkor rában szűzlányokat kerített neki.

Vessük össze a harcias volscus-latin császár és a mindig békére törekvő etruszk, szinte atyai, támogató barát jellemét. Az a mély, bensőséges kapcsolat, amely kezdetben Octavianust Maecenashoz fűzte lassan meggyengült, a végén látszólag teljesen elvesztette jelentőségét. Próbáljuk kipuhatolni, vajon miért vonult vissza Maecenas a császári udvar fényétől és élte cím és rang nélkül a magánember csendes életét. Látjuk néha Augustus közelében, de tanácsadó szerepe megszűnik. Talán Augustus családi viszonyainak elemzésével fény derül egy kissé a titokra.

Augustus három házasságából csak a második asszonytól, Scriboniától született gyermeke, egy leány, Júlia. Júliát először Augustus nővére fiához, Marcellushoz adták nőül. Marcellus azonban, akit Vergilius az Aeneisben olyan szépen megsirat, éves korában meghalt. Az érdekházasságok, válások korát éljük, nekünk azonban csak egy fontos, Júlia és Augustus kedves hadvezére, Marcus Agrippa házassága. Júliának ebből a házasságból öt gyermeke született: Caius, Lucius, az apa halála után született Agrippa Posthumus, valamint két leány, Júlia és Agrippina.
Augustusnak ez az öt unoka volt a vér szerinti örököse. Caiust és Luciust Augustus ősi szokás szerint - ahogy Suetonius mondja - pénzzel és mérleggel megvásárolta apjuktól, azaz örökbe fogadta őket. Az ifjakat bevonta az állam hivatali ügyeibe, konzullá jelölte őket. A lányoknak meg kellett tanulniuk szőni, fonni, és vigyázni, hogy a császári házhoz méltatlan cselekedetet ne kövessenek el. Tacitus, aki a császár kétszínűségét állandóan hangoztatja, folyton hangsúlyozza, Augustus látszólag vonakodva, de valójában hőn óhajtotta, hogy unokáit az ifjúság vezéreinek tekintsék.

A sors azonban most hozzá volt kegyetlen. Marcus Agrippa, hűséges embere, akinek sikereit köszönhette, hamarosan meghalt. Az apa halála után a két reményteljes fiú unokáját Augustus egészen rövid idő alatt elvesztette. Tacitus írja, hogy Caius sebesüléssel érkezett haza Armeniából és hamarosan meghalt. Lucius az armeniai seregekhez indult, mikor utolérte a halál. Tacitus az ifjak pusztulásáról szólva nagyon tömör mondatában megkockáztat egy fontos feltevést: „Caiust vagy a végzet vagy mostoha anyja, Lívia cselszövése pusztította el." Luciust sem az ellenség ölhette meg.
Lívia a titokzatos feleség, akit Augustus évesen terhesen és egy élő fiúgyermekkel ragadott el férjétől, Drusustól. Azon a napon, mikor Lívia a házba lépett, Scribonia megszülte Augustus egyetlen gyermekét, Júliát. A császári házat még aznap el kellett hagynia. Első megjelenése is mérhetetlen kegyetlenségre utal. Nagyon szép nő lehetett és Augustust teljesen a maga rabszolgájává tette. Micsoda szörnyű tett volt, hogy az anyától a megszületett csecsemőt elvette.
Scribonia szenvedéséről nem szólnak az írások - férfiak írták azokat. Lívia családjáról semmi biztosat nem tudtam felfedezni. German Hafner" etruszkológus azonban mond róla egy fontosnak látszó tényezőt. Mikor elemzi a volterrai Guarnacci Múzeumban elhelyezett híres szarkofágot a fekvő házaspárral, megemlíti, hogy Lívia, hasonló hajviseletet hordott, mint a szarkofágról büszkén a világba tekintő asszony. (Aki valaha foglalkozott a régi világ törzsi életével, tudja, hogy az ilyen csekélységnek tűnő részlet nagyon is jellemző, sokatmondó lehet.)

Lívia hajviseletéből arra következtetek, hogy etruszk származású volt. Az összeházasodás Rómában ebben az időben már olyan sűrűn fordult elő, hogy valószínűleg nehezen lehetett teljesen etruszk családot találni. Lívia, talán anyai ágon, olyan igazán etruszk asszonynak mutatkozott, mint a Tarquinius-család nagy akaratú, minden határt átlépő asszonyai, akik a család, a saját fajtájuk érdekében gondolkozás nélkül gyilkoltak. (Lívia etruszk kapcsolatai később elő fognak kerülni.)
Azt már láttuk, hogy a két fiú örökös elpusztulása kapcsán Líviára gyanakodtak. Augustusnak azonban egy édeslányáról és két lányunokájáról is olvashatunk. A császár a lányok nevelésére is gondot fordított, együtt étkezett az öt unokával, tanította őket írni, olvasni. Azt azonban a legsötétebb homály fedi, miért száműzte a lányokat oly kegyetlenül; a legsanyarúbb körülmények között, szinte rabként kellett tengetni életüket. Augustus lánya és unokája száműzetésével kapcsolatba hozzák a legnagyobb elégiaköltő, Ovidius sanyarú sorsát is. A rideg, fagyos Thrákiából soha nem térhetett vissza Rómába.
Vajon mit követett el a két császári hercegnő ebben az erényekkel nem-igen dicsekedhető Rómában? Egy válasz tűnik hihetőnek, mai szóval élve koncepciós perről lehetett szó, amellyel Lívia még a császárt is meg tudta téveszteni. Nagyon is érdeke volt a becsvágyó nőnek, akinek Augustustól nem született gyermeke, hogy annak ne legyen több jogos örököse.

Az egyetlen császárjelölt így egyedül a Lívia előbbi házasságából származó, de már a császári házban született fiú, Tiberius Drusus maradt. Természetesen Augustus annak rendje-módja szerint örökbe fogadta őt. A császár mind idősebb lett, a hatalom Lívia és az igen életerős, bátor hadvezér hírében álló fia, Tiberius kezébe került.
Véleményünk mellett szól a következő, elég szörnyű esemény. Említettük, hogy Augustus családjából volt még egy fiúivadék, Marcus Agrippa fia, Agrippa Posthumus. Ez a fiú igen erős fizikummal rendelkezett, ezért durvasággal, műveletlenséggel vádolták. Mi volt ebből igaz ebben a hazug korban, nem tudható. A hihetetlen erős fizikumára, durvaságára vonatkozó vád elég volt ahhoz, hogy Agrippát Planasia szigetére száműzzék. Ott az ifjút rabként őrizték, valósággal éheztették. Augustus mennyire nem a saját akaratából cselekedett, az a későbbiekből kiderül. Tiberius egyedül maradt, mint örökös; most már nem az anyja titkolt mesterkedésére, hanem nyílt biztatásra bemutatták a hadseregnek.

Rómában suttogni kezdték, hogy Augustus egészségi állapota rosszabbodik. Sokan Lívia mesterkedésére gondoltak, hiszen lassan vagy gyorsan ölő mérgek ismeretesek voltak az ókor patikájában is. Augustus próbált erőfeszítéseket tenni, hogy megmaradt egyetlen unokáját, Arippa Posthumust visszahozza a családi házba. Valószínűleg abban reménykedett, hogy biztosíthatja neki a jogos örökséget. Augustus néhány hónappal halála előtt Fabius Maximus kíséretében, nagy titokban Planasia szigetére utazott.
Fabius meggondolatlanul elmesélte feleségének, Marciának, hogy a császár találkozott az unokájával, mindketten könnyeket hullattak és kifejezték egymás iránti szeretetüket. Remélték, hogy Agrippa visszatérhet az apai házba és Augustus saját családjából kerül ki az utód.
Marcia azonban asszony volt és nem tudta, hogy a hallgatás bölcs dolog. Az ókor asszonyai mindennapi életüket a férfiaktól eléggé elzárva élték. Marcia valószínűleg Lívia udvarhölgyei közé tartozott. A császárnő megtudhatta tőle Augustus titokzatos utazását. Fabius Maximus mindenesetre néhány nap múlva öngyilkos lett. A temetésén Marcia jajveszékelve, haját tépve, önmagát okolta férje haláláért.

Lívia látta a veszélyt, milyen hamar elvesztheti saját fia a császári bíborpalástot, ha nem cselekszik a lehető leggyorsabban. Tiberiust azonnal visszahivatta Illyriából és gondoskodott róla, hogy egyszerre hirdessék ki: „Meghalt a császár, éljen a császár!" Azt hiszem, nem kell bizonyítóbb tény arra, hogy Lívia valóban kiirtotta Augustus ivadékait, - mint a császárság első intézkedéséről - Suetonius erről nem tesz említést, annál nagyobb bizonyíték ez számomra, hogy mint a császári udvar embere, kegyvesztettként is inkább a jóságos, igazságos, a népre áldásos intézkedéseket emeli ki.
Tacitus merészebb, megítélésem szerint a múlt távolából is mindig igazabbnak tűnik. Leírja: Tiberius rögvest kiadta a parancsot, a sokat szenvedett Agrippa Posthumust azonnal gyilkolják meg. A centurió, akit börtönébe küldtek, még a hosszú éheztetés után is csak nehezen végzett az erős ifjúval. Lívia terve teljesen sikerült; nemcsak etruszk módra fésülte a haját, hanem etruszk anya módján cselekedett is.

Augustus minden hatalmat magához ragadott, „... senki nem szegült ellene, hiszen a legbátrabbak a háborúban, vagy a proscribálás során elhullottak. A törvényeket pedig pénzzel ki lehetett játszani." Tacitus szomorúan állapítja meg, az egyenlőség megszűnt, a nép szolgaságba süllyedt.
„Az ifjabbak az actiumi győzelem után, de az idősebbek is a polgárháborúk után születtek. Ugyan hányan maradtak, akik a régi köztársaságot láthatták?" A nagy történetíró nem hiszi, hogy Augustus mostohafia érdekében saját unokáját kivégeztette volna. Természetesen az utókor sem.

E szomorú körülményeket azért elemeztük, hogy meg tudjuk magyarázni, Maecenas, aki egész életében Augustus hűséges barátjának mutatkozott, látta gyengeségeit, de pozitív vonásait is, miért vonult vissza a későbbiekben a közéleti tevékenységtől a nyugalmas magánéletbe. Maecenas bölcs volt. Érzékelte, hogy az öregedő, beteg császár teljesen Lívia varázskörébe került. Neki itt már nem jutott tanácsadó szerep. A barátság azonban végig megmaradt.
Augustus nyilván vigasztalást talált a betegség óráiban a bölcs barát házában. Az új gépezet beindult, béke uralkodott a hatalmas birodalomban, Maecenas terve sikerült. Ha az actiumi győzelem és a szomorú vég közti időt nézzük, láthatjuk, hogy Octavianus, ez a gyenge egészségű, labilis lelkületű, örökké gyanakvó férfiú igen hosszú időt élt meg a császári trónon - de homályban marad, mennyi volt ebből az igazi dicsőség és mennyi a hatalomtól való mellőzöttség.

A császárt a barátok, a tanácsadók elhagyták, Maecenas, a leghűségesebb, legcsodálatosabb barát még feltűnik környezetében, de már nincs szerepe. Lívia és életerős, tekintélyes hadvezér fia, Tiberius irányítják a birodalmat iszonyú ravaszsággal, bár a császár még nem hunyta le a szemét.
Tacitus a császár utolsó napjait a következő, drámai szavakkal festi le: „Bármint történt is, alig ért Tiberius Illíriába, anyja levélben sürgősen visszahívatta... nem tudni biztosan még életben találta-e Augustust Nola városában vagy már csak holtan, mert Lívia szigorú őrséggel záratta le a házat és az utakat, s közben biztató híreket terjesztett, míg a helyzet parancsolta intézkedések megtétele után egyszerre jelentették be Augustus elhunytát és Nero Tiberius hatalomátvételét."

Még egy megdöbbentő esemény, alátámasztandó, hogy Lívia és Tiberius tudatosan irtották ki Augustus családját. A fiatalabb Júliát, Augustus unokáját először Tiberiushoz adták feleségül. A nagyapa halála után ő is hamarosan meghalt. Júlia, az anya levelet írt nagyatyjának és végeredményben ez volt a veszte. Tacitus említi, hogy Júlia még bízott Agrippa Posthumusban, de a testvér meggyilkolása után semmi reménye nem maradt. Tiberius Júliát nélkülözéssel, hosszú sanyargatással halálba üldözte. Megvonták tőle még a bort is és minden finomabb dolog élvezetét.
Augustusnak mindenbe bele kellett egyeznie. Ebben az időben már csak Lívia és Tiberius uralkodott. Suetonius azt is megemlíti, hogy Augustus unokájának, a kisebbik Júliának gyermekét, aki már száműzetésben jött a világra, nem ismerték el és nem nevelték fel. Arról, hogy mi lett vele, nem szólnak az írások; valószínű megölték. Júliával titokzatos dolgok történhettek. Egyik bizalmasa, Phoebe, egy felszabadított rabszolganő, felakasztotta magát.

A nagy Augustus császár, a Julius császári dinasztia megalapítója így keservesebb sorsban részesült, mint legegyszerűbb alattvalója. Végrendeletében, melyet a Vesta-szüzek őriztek, a birodalmat Líviára és Tiberiusra hagyta. Saját családtagjai alig kapnak említést. Augustus végrendelete: Tiberius, Lívia, Drusus (Tiberius fia).
A maradék összeg Drusus fiára, Germanicusra és annak három fiára szállt. Harmadíziglen rokonait és barátait jelöli meg. Saját egyenes ágú unokáit meg sem említi. Pedig a fiatalabb Júlia és Agrippa Posthumus még életben voltak.


Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas