logo

XIX September AD

Maecenas mai szemmel

Végigkísértük Maecenas hol fényesen világító, hol homályba vesző életútját. Frandsen nagyon alapos életrajzi adatai útján próbáltam elindulni, de a XIX. század rideg filológusa nem tudta megmutatni Maecenast igazi valójában. A száraz adatokból nem ismertük meg az embert, aki nemcsak diplomata szerepet játszott, de felkarolta a költőket is, fényes udvart tartott, és finom érzékkel megalkotta a maga világát is. Céljai voltak egy jobb világ megteremtésére, és nem utolsósorban, szeretett és szenvedett, mind a teste, mind a lelke, mint mi magunk is, a büszkén emlegetett, fejlett világunkban.
Hátra maradt még a kérdés, hogyan jutott el a halhatatlanságig? Hiszen neve kétezer éven át sem kopott meg, ma talán többet emlegetjük, mint valaha. Ki is volt valójában Maecenas?

A ránk maradt kevés adatból a legfontosabb, hogy etruszk származású volt. Hordozta mindazokat az erényeket és hibákat, melyek nemzetségére jellemzőek. Azok a hibák, melyeket a katonás római-latin szellem vele kapcsolatban említ, elenyészőnek tűnnek. Az emberek szívesen túloznak, különösen, ha sok szem előtt megforduló emberről van szó. Vele is ez történt. Nem lehetett volna Horatius, a mértékletesség költőjének szívbéli barátja, ha a mértéket folyton túllépte volna. Mikor a tolakodó a via Sacra-i sétáján megkérdezi Horatiustól: Hogy állsz Maecenasszal? (Maecenas quomodo tecum?) A válasz rövid, lakonikus: Kevés ember veszi körül és józanul, bölcsen ítél. (Paucorum hominum et mentis bene sanae.)
Úgy tűnik fel a homályból, hogy Maecenas annak a titokzatos etruszk vallásnak volt hű követője, amelyből ránk csak nyomok maradtak, lényegéről semmit sem tudunk. Amikor Rómában uralkodott, száműzte a sarlatánokat, a varázslókat, a jósokat, de a haruspexek nagy tiszteletet élveztek. Nem sok sikerrel kecsegtető, de értékes vállalkozás lenne a kutatás arról, hogy a katolikus vallás milyen eleme, szokása etruszk eredetű. (A lituusról, a főpapi botról bizonyosat tudunk.)
Horatiust Kerényi vallásos költőnek mondja, a vates az istenek szószólója. A mindenkori ember attitűdje az istenekkel szemben nem lehet más: teljes függés, az istenek szeretnek és büntetnek. Élet-halál arcuk van.

Maecenasnak a színházzal is szoros kapcsolata volt. Ezt a szokást sem nevezném könnyelműségnek. A színház az emberi kultúra egyik legfontosabb tényezője, nemcsak kikapcsol a mindennapokból, hanem olyan magaslatokba emelhet, melyet a kultúra többi tényezője nem könnyen érhet el. Az igazi színház ostorozza a hitványságot, a gyávaságot, a hitszegést, minden aljasságot, amire csak képes az ember. A jó színház pártolása mindig is a művelt emberek feladata volt.
Mindegy, hogy nevetségessé teszi vagy tragédiába sodorja áldozatát. Rómába a színház két különböző úton jut el, az egyik a görög, a másik az etruszk. Maecenas idejében a görögklasszikus dráma még szinte ismeretlen volt, de eljutott a pantomim, a táncjáték. A görög szó jelentette a színészt és a darabot is, amelyet megjelenített.

A pantomim a mai baletthez hasonló. Van cselekménye, melyet a játékos arcjátékával és mozdulataival jelenít meg. A latin kifejezés - saltare fabulam -, jelentése: eltáncolni egy eseményt, egy történetet. Nyilvánvaló, hogy mindez zene nélkül elképzelhetetlen. Így a színész az orchester, a zenekar játékára táncol, sőt a háttérben ott van a kar, mely az előre megírt canticumokkal jeleneteket magyarázó szövegeket énekel.
Nem kell hozzá sok fantázia, hogy megállapítsuk, az előadás nagyon leköthette a nézőket, nem szólva arról, hogy művészi szervezés nélkül létre sem jöhetett volna. Elképzelhetjük, mennyire szerethette a római nép Maecenast, aki hosszú betegség után újra megjelent a színházban, gyönyörű öltözetében, csillogó drágaköveivel. Maecenast tisztelhették, ebben a kegyetlen korban, neki nem tapadt vér a kezéhez.

A pantomimjátékok aranykorát éppen Augustus idejére teszik. Később eldurvult erkölcsöt sértő jelenetekkel. A császárok többször betiltották. Mindenesetre voltak szövegírók, dalszerzők, a darabot megkomponálták. A mai Itália zene- és dalkultúrájának gyökereit is itt kereshetjük.
Horatius híres szatírájában (I.9. Ibam forte via Sacra...) a tolakodó azzal dicsekszik, hogy ő úgy tud énekelni, mint Hermogenes. A költő megőrizte számunkra egy ókori caruso - kedvelt, pl. énekes - nevét. A közönség éppen úgy ünnepelte, mint a mai sztárokat. Az itáliai zene, különösen a bel canto eredetéről máshol szeretnék beszélni, de annyit mondhatok, Maecenas hallhatott olyan énekeseket, akik ebben a stílusban énekeltek.

A latinban a színész (histrio) etruszk eredetű szó. A histriók Etruriából jöttek Rómába, úgy mondják, hogy a betegek gyógyítása végett. Európa első nagy regényírója, Rabelais maga mondja, hogy munkáját a betegek felvidítására írta. A histriók általában nem előre megírt darabokat játszottak és vándorszínészek voltak (a commedia dell arte szereplői).
Maecenas nevével kapcsolatban ma nem emlegetik államférfiúi tevékenységét, pedig Octavianus mögé állva megálmodja és segíti megvalósítani az új monarchikus világbirodalmat, ahol a béke uralkodik (Pax Romana).
Ez a birodalom a brit szigetektől, Észak-Afrikától Ázsiában a parthus birodalomig terjed. E terület kormányzása a százféle nyelvet beszélő tömeggel még a mai eszközökkel is nagy feladat lenne. Maecenast az új államforma megteremtőjének tartják - alkotó agy akkor elégedett, ha valami újat hoz létre. Boissier szerint egyenesen élvezte, ha mások véleményével szembeszállt, ne úgy gondolkodjék, mint mindenki; Lafontaine versét idézi:


„Mécenes fut un galant homme;
Il a dit quelque part: Qu on me rende impotent
Cul de jatte, goutteux, manchot pourvu qu en somme
je vive, c est assez; je suis plus que content."

„Maecenas gáláns férfi volt;
Ezt mondta valahol: nevezzenek impotensnek,
Nyomoréknak, köszvényesnek, ügyetlennek, én csak
Éljek, ez elég: több, mint boldogság.
(vagy: ez az igazi öröm)."


Maecenas államférfiúi tevékenységét még ellenségei is elismerik. Láttuk, hogy gyakran szerepelt a hajóorros fórum szószékén, a nép szerette, ha a szakértők bírálták is virágos stílusát. Mi megértjük, nem latin, hanem etruszk volt. Irodalmi hagyatéka elveszett, és amit ránk hagyott, alig több egypár molyette papirusztekercsnél.
Igazi nagysága akkor bújik elő, mikor félreállítják. Sehol egy szót sem találunk, hogy sérelem érte volna. Az a méltóság, ahogy ezt viselte jellemének fényes dísze. Boissier a Maecenasról írt sok elmarasztaló megjegyzést így magyarázza: „A tömeg nem szereti, ha valaki másképpen gondolkodik, más véleményen van."

Dio Cassius, a császárság egyik történésze, még kétszáz évvel később is úgy véli, hogy Maecenas állt Augustus mögött, ő sugalmazta a reformokat. Meibom szerint Maecenas tökéletes példája a politikai tevékenységnek, aki a császárt és a birodalmat szolgálta, de a tudás birtokosa, a tudományok védelmezője, számos művész és tudós odaadó patrónusa, röviden: Musarum evergetes optimus maximus. (A fordítás nehéz, az evergetes szó még a Georgesben sincs meg.) Így mondhatnánk: aki a Múzsák barátja, vagy aki a Múzsák kegyeltje.

Végül említsük meg Szász Károly véleményét: Mondják, hogy Augustus nagy belső reformjait is Maecenas sugallta. De bármennyire része volt is azokban megbízottjának és miniszterének, elég, hogy a császár magáévá tette annak eszméit s azok és megvalósítása Augustus nevéhez kötődik. Azaz a Drusus-család háttérből irányított kormányzása alatt minden dicsőség a császári trón jogos tulajdonosát illeti.
Amikor a XIX. század közepén Frandsen megírja - főleg Meibom latin nyelvű munkája, illetve más számos megbízható vagy kétes adatokra támaszkodva - Maecenas élettörténetét, a Római Birodalom dicsőítése még nem fakult meg, a hatalmas birodalom glóriája még elérhetetlen fényben tündökölt a darabokra szakadt Európában. Így érthető, hogy Maecenasban is a harcias katonát, a jó hadfit igyekezett megtalálni. Ez nem sikerült. További szempontjait sem igen vehettem figyelembe. A rideg, főként filológiai alapokon nyugvó kutatás az élő, mozgó, szenvedő, de a körülményekkel megküzdő, a szép életet igénylő, a lélek nyugalmát örökké kereső embert nem tudta megtalálni.

Maecenas sovány, beteges, sőt az is lehetséges, hogy nyomorék, rokkant ember volt. Aki a múlt idők nagyjaival sokat foglalkozik, tudja, hogy régen az emberek sokkal több fizikai fájdalmat viseltek el, amiket ma néha könnyűszerrel meg tudnak gyógyítani, vagy legalábbis a fájdalmat lehetséges csökkenteni. Maecenast, a „nedves Etruria" gyermekét a köszvény kínozhatta. A fájdalmak fokozatosan hatottak lelkiállapotára is; a diszkrét barát, Horatius tollából is ez derül ki. Maecenas félt a haláltól is, mint a legtöbb halandó, de nyugalommal elfogadta.
Nem emelt magának mauzóleumot, bár megtehette volna. Ez a természet rendje, az élet törvénye. Akaratlanul is, a szálakon egyenesen haladva, ugyanoda jutottam, mint a Rómáról szóló könyvemben. Az élet kérlelhetetlen törvényeit el kell fogadni, ez az igazi emberi magatartás. Maecenasból is ez az emberi méltóság, bölcsesség sugárzik, az etruszk ember természettól el nem szakadó világa. Seneca őrizte meg szavait: „Nec tumulum curo, sepelit natura relictos." Nem törődöm sírommal, a természet eltemeti az elhagyottakat. (Boissier Maecenas legszebb verssorának tartja e kis hexametert.)
Maecenas Kr. e. 8 őszén meghalt. Az Esquilinuson temették el. Egy hónappal később Horatiust is mellé temették.

Fejezzük be Maecenas méltatását Horatius szavaival:

„domus hac nec purior ulla est,
nec magis his aliena malis;"

„Nincs tisztább ház, amely inkább
ment az ilyen álnokságoktól."

(Bede Anna fordítása)


Végül beszéljünk legfőbb érdeméről, melyet ma így nevezünk: mecenatúra. Mint más tehetős etruszk-római polgár, szerette és pártolta a kultúrát és annak hordozóit. Bizonyos, hogy a kor csodálatos véletlene volt a világirodalom költőóriásai és a finom érzékű etruszk nagyúr találkozása. Így minden nagy embernek megvolt a maga védence - mondja Frandsen.
A császárok megkívánták, hogy pártoltjaik dicsőítő műveket írjanak. Tacitus azt mondja, hogy Augustusról sokan írtak, de ezeket a munkákat főleg a hízelgés szülte, ezért aztán a pártfogoltak néha dúsgazdagok lettek; amint a gúnyos Seneca is.

Hamis az a nézet, hogy Maecenas minden költőt, írót támogatott volna. Ovidius meg sem emlékezik róla. Maecenas szerethette az embereket és szívesen látta őket asztalánál. Horatius szavai szerint azonban ezeket az asztaltársakat nagyon is megválogatta. Frandsen szerint tudósok, szónokok, sőt szórakoztató gárda (bohócok, színészek, énekesek, lantosok) is megfordultak Maecenas házában. Szokás volt ez más gazdag római nemes házában is. Ahogy az évek múltak, mind kevesebben vették körül az őszülő pártfogót.
Varius, Vergilius meghalt, a nagyok közül csak Horatius maradt. Ő azonban a síron túl is megmaradt barátjának. Nem hallunk arról, hogy Maecenas mást is megjutalmazott volna. Vergilius vagyona végeredményben kárpótlás volt a család elkobzott birtokáért. Horatius sem kapott virágzó, művelt földeket. Bizonyos, hogy voltak barátai. Horatius úgy mondja, hogy Maecenas őt barátai közé fogadta. (Maecenas me coepit habere suorum in numero.)

Maecenasszal kapcsolatban eljutottunk a legkényesebb, egyben utolsó kérdéshez: ha egyszer annyi irodalom-pártoló élt századok, évezredek folyamán, miért az ő neve lett a fogalom, amely egyet jelent a kultúra felkarolójával. Miért és hogyan lett a neve halhatatlan? Azt hiszem e könyv olvasója tudja a választ: mert halhatatlanoknak nyújtotta segítő kezét, hogy tehetségüket teljességgel kibontakoztathassák. Felismerte a költőóriásokat, akiknek ércnél maradandóbb neve a csillagokat verdesi. Ők tették pártfogójukat halhatatlanná. Minden nép, nemzet eljut egyszer a csúcshoz.
A római, a mi időszámításunk előtti és utáni első században éri el teljesítőképessége legmagasabb fokát. Utána már lassú hanyatlásról beszélhetünk. Már Tacitus nyelve sem olyan tiszta, világos, aranyveretű, mint az Augustus-kori. Ez a kor az emberi szellem szerencsés véletlenjeinek találkozása volt; amikor találkozhatott a háromlevelű lóhere és a kis, sovány, bicegő járású, furcsa öltözetű, de drágakövektől csillogó etruszk nemes: Maecenas. Sokat halljuk ma Maecenas nevét. Vajon vannak ma Maecenasok?


Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas