logo

XXIV Junius AD

Propertius - Az etruszk költő

Először is ismerkedjünk meg a korabeli Róma irodalmi életével. Divat volt verset költeni görög mintára, amit minden fűzfapoéta kipróbált. Emlékezzünk Horatius tolakodójára, aki kilószámra írta a verseket és mindenáron Maecenas közelébe akart jutni. A kor kedvelt műfaja az elégia volt. Görög földön született, a szó eredetileg panaszdalt, gyászdalt, gyászkölteményt jelentett. A formája disztichon: egy hexameter és egy pentameter váltakozva. A klasszikus görög irodalom legnevesebb elégiaköltője Archilochos, aki a szatirikus, gúnyolódó hangot is megpendíti. Róla Horatiusszal kapcsolatban többet fogunk szólni. Divattá a műfaj az alexandriai korban lett, főleg Kallimachos és. Philetas hatására.
Az ókorban az elégiát mindig fuvola kísérte, így elképzelhető, hogy a verseket nem elmondták, hanem elénekelték. Ezt a gondolatot Kerényi sokszor említette, még epikus költőkkel kapcsolatban is. Később a tárgy és tartalom már tág keretek között mozgott. Az elégiában hangot kapott minden őszinte érzés, öröm, fájdalom, szerelmi vágy. Lényeges a bánatos, édesbús, mindinkább a lírához közelítő, egyéni hang. Az elégiával majdnem minden nagy római költő (Catullus, Gallus, Tibullus, Propertius, Ovidius) megpróbálkozott. Ovidius finom, kesergő, fájdalmas hangjával görög példaképeit is felülmúlta az utókor kritikája szerint.

Sextus Aurelius Propertius Kr. e. 47 táján született Umbriában, Asisiumban (Assisi). Ribbeck33 megjegyzi: Asisium magaslatán született 700 körül. Ez a megjegyzése különösen érdekes nekünk, mivel tudjuk, hogy a hegyi városok Itáliában főleg etruszk eredetűek. A ma szinte csak a szakirodalomban ismert költő a maga korában nagy népszerűségnek örvendett, kilenc város tartotta szülöttének.
Régi plebejus családból származott, helyesebben szólva régi, nemes etruszk családból. Fontos itt megjegyeznünk, hogy Assisi az elragadtatások, Szent Ferenc és Szent Klára városa, etruszk föld, az őrületes lovasjátékok földje, ahol az ember be akar hatolni a természet titkaiba. Az elragadtatottságot e költőtót sem vitathatjuk el.

Egészen kis gyermek még, mikor a Kr. e. 41-ben történő földosztáskor (a pharsalosi győzelem után) a család vagyonát Antonius veterán katonái között szétosztják. A család elszegényült, az apa meghalt, de a költő édesanyja, az etruszk anyák szívós akaratával fiának kiváló nevelést tudott biztosítani. E nevelés nyilvánvaló bizonyítéka (hiszen mindig csak következtetni tudunk), hogy Propertius behatóan ismerte a görög nyelvet és irodalmat, az újfajta dicsőséges verslábas költészetet.
Hamarosan Rómába kerül, de a római ifjak vágya-célja, hogy jó szónokok legyenek és politikai pályán érvényesüljenek, nem érdekli. Kallimachos és Philetas alexandriai költők verseit olvasgatja, őket választja példaképül. Rómában az Esquilinuson lakik, Maecenas és Horatius közelében. Költeményeiből érezhetjük, hogy Maecenasszal jó kapcsolatban volt, de nem bókol a nagy férfiúnak, függetlenségét végig megőrzi.

Propertius költeményeit négy könyvre (tekercsre) osztotta. A legmegdöbbentőbb az első könyv, amivel berobban a nagyváros irodalmi életébe. A könyv Kr. e. 28-ban jelenik meg, a költő ekkor kb. 19 éves. Azonnal az élre tör, Róma legkedveltebb költője lesz, különösen a nők körében. Bennünket elsősorban azok a versei érdekelnek, amelyekben - abban az életrajzban szegény korban - magáról ír.
Az első könyv utolsó (22.) dalában származásáról beszél, mintegy bemutatkozik Rómának. Ez az elégia rövid, a többi sokkal hosszabb, érezzük, tudtára akarta adni Rómának, ki ő voltaképpen.


„Qualls et unde genus, qui sint mihi, Tulle, Penates,
Quaeris pro nostra semper amicitia.
Si Perusina tibi patriae sunt nota sepulcra,
Italiae duris funera temporibus,
Cum Romana suos egit discordia cives
(Sic, mihi praecipue, pulvis Etrusca, dolor,
Tu nullo miseri contegis ossa solo),
Proxima supposito contingens Umbria campo
Me genuit terris fertilis uberibus."
„Kiktól származom én, s a szülőházam hol is állott -
tudni barátodtól, Tullusom, ezt akarod.
Hogyha hazánknak sírja, Perusia, ismeretes tán,
és ama gyászfelleg Itáliának egén,
hol testvéreivel szállt harcba a római polgár
(etruszk föld pora, mély bánat az én szivemen,
tűrted, hogy szétszórják holttetemét rokonomnak,
és nyomorult csontját most se takarja rögöd!)
hát itt - itt, hol a dombhátak völggyé szelidülnek,
dúsgazdag földjén jórögű Umbria szült."


A költő a verset egy bizonyos Tullushoz intézi. Róla csak annyit tudunk, hogy ő L. Vocatius Tullus consul (Kr. e. 33-ban) unokaöccse, Propertius barátja volt. Ebből arra következtethetünk, hogy a költő Róma előkelő társaságában megjelenhetett, kevésbé szorult pártfogókra, mint az alacsony sorból származó Horatius.

A szülőföld említése az elégia szomorkás, bánatos hangulatának felel meg, hiszen a legfájdalmasabb eseményre emlékeztet, szülőföldje pusztulására. Idézzük csak fel, a perusiai (Perugia) csata Octavianus számára az egyik legfontosabb esemény volt. Agrippa, Octavianus hadvezére a csatát megnyerte, Perusia gyönyörű városát lerombolta, felégette. A patria szó itt a költő szűkebb hazáját jelenti.
Propertius nem hallgatja el, hogy az etruszk föld pusztulását akarja gyászolni. Ebben a csatában halt meg nagybátyja, akinek csontjai temetetlenül hevernek, az „etruszk rög" nem takarja tetemét. Ma talán merész gondolatnak tartanánk, hogy a győztes Octavianus Rómájában valaki ilyen nyíltan beszél fájdalmáról. Nekünk mindenesetre az a legfontosabb, hogy a költő minden kétséget kizáróan etruszk származású.
Az első könyv utolsó előtti (21.) elégiája még kézzel foghatóbban szól a költő származásáról. Nagybátyja, Gallus nevében szólal meg, aki a perusiai csatában halt meg.


„Tu, qui consortem properas evadere casum,
Miles, ab Etruscis saucius aggeribus, Qui
nostro gemitu turgentia lumina torques, Pars
ego sum vestrae proxima militiae. Sic te
servato, ut possint gaudere parentes, Nec
soror acta tuis sentiat e lacrimis: Gallum
per medios ereptum Caesaris enses Effugere
ignotas non potuisse manus, Et quaecumque
super dispersa invenerit ossa Montibus
Etruscis, haec sciat esse mea."


(Bajtársam, ki cudar sorsomtól vágysz szabadulni,
s etruszk sáncokról megsebesülve szaladsz,
kínomtól mért fordítod el könnyes szemedet, mondd?
Vert hadnépedból egy vagyok én magam is.
Úgy óvd életedet, hogy örüljenek édesanyádék,
s könnyedből a húgom sejtse ki bús esetem:
Gallus, Caesar kardjai közt áttörve vitézül,
rablókézre került, s így utolérte a vég.
S bárhol az etruszk hegy lankáin messzire szétszórt
porló csontot lel, tudja: e csont az enyém."

(Horváth István Károly fordítása)


A versből nyilvánvaló, hogy a perusiai csatában az Octavianusnak ellenálló etruszkok véreztek el. Így aztán érthető, hogy ebben a korban, amikor a győztes hadvezért az egekig istenítik, Propertiust Maecenas sem tudta rávenni, hogy Octavianus Augustust dicsőítő verset írjon. Csupán néhol találunk egy-két versbe szőtt sort Augustus dicsőségéről a következő könyvekben, érthetően Maecenas hatására.
A harmadik, már hosszabb, szintén etruszk vonatkozású elégia az etruszk istenségről, Vertumnusról szól. Propertius csak ennek az egy istenségnek szentel egy egész verset, nagyon otthon érzi magát e tárgyban. Azért is említem, mert talán van bennünket érdeklő vonatkozása is.


„Quid mirare meas tot in uno corpore formas?
Accipe Vertumni signa paterna dei.
Tuscus ego et Tuscis orior, nec paenitet inter
Proelia Volsunios deseruisse focos.
Haec me turba iuvat, nec templo laetor eburno:
Romanum satis est posse videre Forum."

„Mért ámulsz, hogy ilyen sok alakban látod a testem?
Hallgasd Vertumnust: isten ez ősi szobor.
Etruszk volnék, Etruriába való; csata űzött
erre, de nem siratom Volsiniit, falumat.
Élvezem itt a zsivajt, elefántcsont-templomom untam;
nékem elég a Forum római néptömege!"

(Kerényi Grácia fordítása)

Majd így folytatja:

„Vertumnus verso dicor ab amne dens.
seu, quia vertentis fructum praecerpimus anni,
Vertumni rursus creditur esse sacrum."

„Vertumnus lettem: „fordul a víz" - ez a hír.
Vagy, mert hogyha az év fordul, hozzám jön a termés,
lettem Vertumnus, „fordulat-ünnepelő";


Vertumnus a gyönyörű, hegytetőn fészkelő városból Volsiniból (Orvieto) származik. A költő büszkén vallja az istenség etruszk származását. Vertumnus élvezi Róma forgatagát, zajló életét, de ő etruszk isten marad, a fordulat istene, akinek nem épül Rómában elefántcsont templom. Vertumnus soha nem lett a legelső sorban trónoló istenségek egyenlő társa. Propertius annál inkább magáénak érzi. Hiszen ő is élvezi Rómát, de nem tud benne elvegyülni, megőrzi etruszk egyéniségét, ma úgy mondanánk, identitását.
Vertumnus sohasem állandó alak, ő az örök változás megjelenítője, a változás pedig a végtelenséggel egyenlő.
Elsősorban az a megfoghatatlan, a kezünkből kicsúszó valami változik, amit „időnek" nevezünk. Az idő változása pedig egyben az „időszakok" változása is. Így Vertumnus a termés istene, ami lehet jó és rossz is. Ha Cos (Kósz) szigeti ruhát ölt, selymes bőrű leányka, ha tógát, igazi férfi. Lehet harcos, de megfogja az aratók kosarát is. Bacchus lesz, ha a borhoz nyúl, és Phoebus, ha a lanthoz. Lesz kocsihajtó, pásztor és horgász, gyümölcs terem ujjai nyomán.

Propertius egyenesen kimondja, hogy a „patria lingua", a hazai nyelv adta Vertumnusnak a nevet, amit Róma úgy hálált meg, hogy van egy etruszk utcája (vicus Tuscus). Ma úgy mondhatjuk, lehet a név etruszk is, de csábít a latin vertere ige is, ami fordulást jelent. Kifejezi a lélek mélyén lévő rácsodálkozást a világ folyton változó, ezerféle arculatára, mely minden pillanatban meglep bennünket - mondaná Kerényi...
Vertumnust, a természetben szerepet játszó istent gyakran azonosítják Silvanusszal. A Louvre-ban levő márvány Vertumnus a földművelő vagy inkább gyümölcstermelő alakját vetíti elénk. Köténye tele van gyümölccsel, mely mintha egy zsákba zúdulna. A jobb kezében egy késféle szerszám, alakja leginkább arra a késre hasonlít, amit a gazdák a szóló gondozására, szemzésre, oltásra használnak. Vertumnus így az új élet, a nemzés istenévé lépne elő.

Sem az ókorban, sem a későbbi írásokban nem találtam semmi Propertius származására vonatkozó megjegyzést, azaz, hogy mennyiben jelentett e származás mást, mint a latin. Egyszerűen tudomásul vették, hogy etruszk, hiszen a költő maga jelenti ki ezt, de nem foglalkoztak ennek jelentőségével.
Az etruszkok iránti érdeklődésem nagyon régi, visszanyúlik a harmincas évekre. Akkor még a megragadó sírvilág volt a téma, az élet és halál etruszk megítélése. Kerényi legjellegzetesebb gondolata az etruszk halálfelfogás volt. Persze ő sohasem sarkította a kérdést, a dolgok mögött mindig az általános emberi állt. A halál önmagában az ember számára elviselhetetlen; csak az önmagunkból való kifordulás teszi elviselhetővé. Ilyen elszakító felszabadulás a tánc. A sírfestmények alakjai táncolnak, a fiatal lenge fátyolban, az idős papnő nehéz selyem köpenyben.
A tánc zene, ritmus nélkül elképzelhetetlen, ezért fuvoláznak a különben néma sírok lakói. Minél ősibb világba merülünk, annál fontosabbnak kell tartanunk a táncot, a ritmust, a zenét. A mi világunk és az övék között az a különbség, hogy ók tudták, mit táncolnak meg: lelkesedést, örömet, ünneplést, vagy éppen a halált.

Íme, hallgassuk meg mit mondanak a firenzei Szt. Ferencról avatott életrajzírói. Szent Ferenc megtérése előtt a „Táncosok társasága" vezetője volt. „Egész életére belevésődnek Ferencbe ezek az évek. Többen is bizonyítják, hogy lelkesedésében, prédikációi közben is gyakran tánclépéseket tesz. Isten szeretetéről szóló beszédei pedig balladaszerűek.
A játék, a színjátszás és a költészet mindig fontos marad számára." Csak úgy érthetem meg e szavakat, ha Szt. Ferencet az etruszkok utódjának tartom, ő, ha már nem tudta is, de érezte a mozdulatok, a ritmus ősi mondanivalóját. Még felszabadítóbb mozzanat a nevetés. Amikor a fájdalom már elviselhetetlen, a nyomorult embert feloldja a nevetés. Kerényi szerint az európai bohóc, a hegyes sipkás, felemás tarkabarka ruhás, festett arcú (az igazit elrejti!) bohóc eredetileg etruszk halálisten, aki ott botladozik a temetési menetben és oldani igyekszik az elviselhetetlen fájdalmat.

Az európai irodalomban, művészetben a bohóc kifejezetten a tragikum képviselője. A művész megérzi a dolgok lényegét. Későbbi megfigyelők szerint Toscanában még a múlt században is éjjel végezték a temetést és igyekeztek sietve hazafutni.
Az etruszk ember megtanult latinul beszélni, de nem lett igazán latin. A kétezer éves Európában a latin szellem lett az uralkodó. A latin a dicsőség embere (Dulce et decorum pro patria mori! Édes és dicső a hazáért meghalni!), a rideg ráció vezeti, a romló erkölcs előtti időben büszke a becsületére. Az etruszk a szép élet embere. Az élet rövid, egy szempillantás csak, próbáljuk ezt a rövid életet kellemesen, nyugodtan, békében eltölteni.

A saját nyelvükön írott könyvek elvesztek, így nem tudhatjuk, volt-e kidolgozott filozófiájuk, tetteikből, viselkedésükből mégis következtethetünk elveikre. Milyen jellegzetességekkel találkozhatunk az etruszk emberrel, életével kapcsolatban? Mindenekelőtt a következőkkel: magas szintű szervezőképesség, a család, az anya szerepe, ragaszkodás származásához, a családi hűség, a nő megbecsülése, a hitves tisztelete, a béke, a nyugodt élet igénylése, a rang megvetése, nem vágyik katonai dicsőségre, a szép élet kedvelése, a tudomány, a könyv szeretete, a lélek élete, a sírvilág, a „másik" világ különböző elképzelése.
Frandsen nem sokra tartja Propertiust, az erotikus költőt. A ő porosz világa távol áll e kedves költőétől, aki a saját, már kissé romanizált korát olyan hitelesen, őszintén, még kétezer év múltán is elevenen tudja bemutatni. Mindent leleplező képeit csodálatos színekkel festi. Nekünk, ebben a ezredvégi világban, amely gyökeresen eltér az eddigi zárkózottságtól, Propertius nem tűnik merésznek. A képernyőn százával jelennek meg naponta sokkal „meztelenebb" képek.

Propertius édesanyja bizonnyal azok közé a szigorú, a család fennmaradásáért küzdő anyák közé tartozott, akikkel az etruszk és toszkán történelemben gyakran találkozunk. Az etruszk nő nem Petőfi simogató édesanyja. Propertius egyetlen versében sem emlékezik meg róla, pedig apa nélkül biztosította fia számára a gondos nevelést.
Annál nagyobb szerepet kap Propertius lírájában a nő, az egyetlen szeretett kedveshez való hűség. A sors kegyetlensége folytán néha a kapcsolat csorbát szenved, de végeredmény ben a kedves a költőé marad a sírig. Nem szokásos hang ez a latin irodalomban. A költők verseiben a női nevek, alakok gyakran váltakoznak, de Cynthiája, akit a költő élete végéig szeretett, csak Propertiusnak van. Nem ismerek még egy kultúrát, ahol a férfi és a nő örök összetartozása annyira kifejezésre jutna, mint az etruszkban. A számtalan szarkofág a házaspárral ilyen nagy számban nem található más népek világában. Ez nem jelenti az etruszk társadalom primitívségét, sőt éppen ellenkezőleg.

A költő szól a hűségről, a nő megbecsüléséről. E pontnál akár majdnem minden elégiát idézhetnénk. Az ifjú költő élvezi Róma sokszínű életét, forognak körülötte a hetérák, de végeredményben csak egyetlen nő létezik, aki leköti egy életre, Cynthia, a libertina, igazi nevén Hostia.
Propertius egy évig ostromolja a csodaszép leányt, míg az végre kiköt mellette. Öt évig élnek viharos, szenvedélyes, „elragadtatott" szerelemben. A szegény költő nem tudja drága kincsekkel teleaggatni a büszke leányt, akit a gazdag római urak néha elcsábítanak, de az mindig visszatér és szerelmüknek csak a halála vet véget. Vagy még az sem, hiszen a csontjaik együtt fognak porladni. Ezek a szenvedélyes kitörések gyönyörű dalokat szülnek. (Alig tudom megérteni, miért maradt Propertius kissé homályban.)

A kor másik elégia-költője Tibullus. A két költő érzelmi élete, így lírája is szöges ellentétben áll egymással. Tibullus latin vagy szabin, a lovagi rendhez tartozó család sarja, birtokai vannak. Mint ilyen, kénytelen-kelletlen egy darabig katonai szolgálatot teljesít Messala hadvezér mellett, de legjobban a falujában, idilli környezetben érzi jól magát. Ő szerintem Propertius mellé állítva a nyárspolgár költő. A hetérák őt is körülveszik, de nem érzem hitelesnek szerepüket életében. Egy nőhöz sem ragaszkodik, Déliája hűtlensége nem okoz neki szenvedést.

Propertius Cynthiája (ezt a szépen csengő nevet a római nők mind a mai napi viselik) a világ szerelmi költészetében is előkelő helyen áll. O az örök nő, az egyetlen, akit senki nem tud pótolni. Cynthia a megbecsült kedves, bármit megtehet, a költő még a megaláztatást is elszenvedi.
Cynthia a győztes nő, a költőn uralkodik, nem egyszer megalázza, de ő még ezt is szívesen viseli. Sorolhatnám a szebbnél szebb verseket, melyekben a költő a hűséges szerelemről beszél. Eléggé idegen hang ez a latin-római költészetben.

„A, mihi non maior carae custodia matris
Aut sine te vitae cura sit ulla meae."

„Oh, mert nálad nem drágább nekem édesanyám se;
nélküled élni? minek? semmi se kellene már!"
(Szabó Lőrinc fordítása)

Vagy:

„Mi neque amare aliam neque ab hac desistere fas
est: Cynthia prima fuit, Cynthia finis erit."

„Engemet égi parancs tilt minden más szerelemtől:
egymaga Cynthia lesz nékem a kezdet - a vég."

(Horváth István Károly fordítása)


Propertius az első kötet megjelenése után Róma kedvenc költője lesz. A nők egymásnak adogatják a tekercset a 22 elégiával és Cynthia nevét irigykedve emlegeti a római társaság.

A Saturnalia ünnepén (a mi karácsonyunknak felel meg) ajándékként adták Propertius köteteit. A második kötettói kezdve érezzük - talán Maecenas tanácsára -, más hangot is megüt a költő, de Cynthia újra és újra felbukkan. Nem mindig hűséges, elcsábítja a pénz és a kincsek, szeret pompás lenge ruhába öltözni, hintaján vágtat a Via Appián (ma nyitott, luxus sportkocsin hajtana).
A költő szegény ahhoz, hogy mindezt nyújtani tudná kedvesének: bortól nehéz fejjel botorkál éjjelente Róma utcáin. Etruszk vérének nem felel meg Horatius vizezett bora. A leány azonban mindig visszatér és a költő szenvedélyesen ünnepli a boldogság perceit.

Cynthia, a gyönyörű libertina, akit a költő még a piszkos Suburában, Róma szegénynegyedében ismert meg, nem lehetett a költő felesége, a társadalmi rend ezt nem engedte meg. A költő azonban többször megénekli a házastársi hűséget.


„Omnis amor magnus, sed aperto in coniuge maior:
Hanc Venus, ut vivat, ventilat ipsa facem."

„Nagy minden szerelem, de a hitvesinél hevesebb nincs:
ezt Venus élteti, ő szítja a fáklya tüzét."

(Kerényi Grácia fordítása)


A költő egész lényét, szívét-lelkét csak Cynthiája tölti be. A leány szép szeme, haja, sudár alakja elbűvöli, de még inkább műveltsége, lantjátéka, a Cos-i fátyolban lejtett tánca. Szívesen elemezném tovább ezt a heves, végeredményben megható kapcsolatot, mert gyönyörű versek születtek róla, de nem felejthetem el, hogy Maecenasról akarok írni.
Cynthia kicsapongó élete nem tart sokáig, előbb meghal, mint a költő. Azonban a halál sem választja el a szerelmeseket, csontjaik együtt fognak porladni a sírban.


„Nunc to possideant aliae: mox sola tenebo:
„Mecum eris, et mixtis ossibus ossa teram.
Haec postquam querula mecum sub lite peregit,
Inter conplexus excidit umbra meos."

„S légy most más nőké; az enyém, csak az enyém leszel
egykor,
csontom a csontoddal testtelen összevegyül.
Ennyit szólt panaszos-perelő hangján amaz éjjel,
majd ölelésemből árnya a semmibe hullt."

(Kerényi Grácia fordítása)


A szép magyar kiadás záró szövegében Szepessy Tibor így szól: „De éppen itt, a szerelemmel kapcsolatban tűnik ki az is, hogy a két költőt érzelmileg voltaképpen világok választják el egymástól." Éppen ennek a két különböző világnak a magyarázatát keressük. A kiegyensúlyozott, higgadt Tibullus nagyobb megrázkódtatások nélkül tud szakítani Déliával. Propertiust élete végéig egy nőhöz kapcsolja a szenvedély.
Propertius etruszk volt. Ribbeck, a XIX. századi irodalmár másszavakkal, de ugyanezt a gondolatot fejezi ki. „A magasabb és alsóbb rangú különféle alakok között, kiknek bájai a költő fogékony szívét mélyebben vagy futólag dobogásba hozták, mindig méltóságosan kiemelkedik a főúrnő impozáns személyisége, mert Diana a nymphák közt: ő egyedül hatott életére."

A korabeli római világ a férfiaktól mozgalmas életvitelt kívánt meg. Propertiust azonban hiába hívják a csatába, kalandos hajóútra, nem vágyik rangra, dicsőségre, ki kell mondanunk, a békés, nyugalmas életet szerette: vidám lakomázás közben borozgatni a barátaival. Néha elővenni a jegyzeteit és új dalt énekelni a római nőknek. Propertius elégiáit annyira szerethették a zárkózott életet élő római nők, mint a magyar honleányok a mi Himfynk édes-bús kesergő dalait.
Propertius a költői dicsfénnyel megelégedett és bár szerette a nyüzsgő fórumot, nem akar a szószéken ékes beszédet mondani, mindig feljebb jutni a ranglétrán. Megvet minden tisztséget, mert ezek csak korlátokat jelentenének neki. Ő csak a szerelem költője akar lenni, megénekelni hűséget, boldogságot, keserűséget, csalódást, melyek festésére ezer színű tolla van. Ezt a békét sugározzák a szarkofágok házaspárjai. Erre a békére mi is vágyakoznánk ebben a szárnya tört világban.

Igaztalanok lennénk, ha a költőt csak a nyugodt, kényelmes élet kedvelésével jellemeznénk. A római irodalmi világ nagyon kifinomult volt, értékítéletük mind a mai napig megállja a helyét. Propertius nagyon is rászolgál a doctus poeta elnevezésre. E kérdést igazoló versét teljes egészében szeretném idézni.


„Ergo tam doctae nobis periere tabellae,
Scripta quibus pariter tot periere bona.
Has quondam nostris manibus detriverat usus,
Qui non signatas iussit habere fidem.
Illae iam sine me norant placare puellas
Et quaedam sine me verba diserta loqui.
Non illas fixum caras effecerat aurum:
Volgari buxo sordida cera fuit.
Qualescumque mihi semper mansere fideles,
Semper et effectus promeruere bonos.
Forsitan haec illis fuerint mandata tabellis:
„Irascor, quoniam s lente, moratus heri.
An tibi nescioquae visast formosior? an tu
Non bene de nobis crimina ficta iacis?"
Aut dixti:" venies hodie, cessabimus una:
Hospitium tota nocte parabit. Amor,"
Et quaecumque volens reperit non stulta puella,
Garrula cum blandis dicitur horadolis.
Me miserum, his aliquis rationem scribit avarus
Et ponit duras inter ephemeridas.
Quas siquis mihi rettulerit, donabitur auro.
Quis pro divitiis ligna retenta velit?
I puer, et citus haec aliqua propone columna,
Et dominum Esquiliis scribe habitare tuum."


„Már odavesztek hát a sokat rejtő kicsi táblák,
és odavesztek mind nagyszerű jegyzeteink,
Mennyit forgattuk, kezeinktől jól lekopott már,
s bár nem zárta pecsét, tiszteletet követelt.
Nélkülem is meg tudta a lányt békíteni olykor,
nélkülem is mondott már gyönyörű szavakat.
Kedves volt, csattal ha nem is zártuk le, arannyal;
egyszerű puszpángból kapta szerény fedelét,
bármilyen is volt ám, készséges, hű segítőm volt,
sorra kivívta nekem sok ragyogó sikerem.
Tán effélék voltak e táblácskákra jegyezve:
„Megharagítottál, tegnapi késlekedő!
Tán bíz leltél mást, aki jobban tetszene? Tán bíz
prüszkölsz rám, s ocsmány vádat emelsz hazugul?"
És ilyenek: „Jöjj el, töltsük ketten ma az estét,
vendégül lát éjszaka-hosszat Amor."
S mind, mi csak egy nem-mafla leánynak eszébe ötölhet,
hogyha találkát ad, hogyha csacsog, csalogat.
Jaj nekem, és most tán egy fösvény számol a lapján,
s hozzácsapja rideg üzleti könyveihez!
Hogyha nekem hazahozza akárki, arany lesz a díja:
hogyha ki pénzt kaphat, mit neki ócska lapok?
Menj fiú, ezt függeszd ki egy oszlopot érve, sietve:
gazdád otthona - így írd oda - Esquilinus."

(Bede Anna fordítása)


Propertius haragszik a barátjára, mert megvárakoztatta, hívja a lányt a szerelmes légyottra, és a pár sorból kialakul a varázslatos éjszakát idéző elégia. A költő nem érti, miért vitték el tőle a jegyzeteit tartó ládácskáját, hiszen nem volt rajta aranyzár. A költemény utolsó sorai valahogy azt tükrözik, a világ nem sokat változott.
Propertius elküldi szolgáját, írja ki egy oszlopra, arany (pénz) jutalmat kap, aki visszahozza jegyzeteit. Írja oda, a gazdája az Esquilinuson lakik. Ebből arra is következtethetünk, hogy az emberek ismerték a költőt. Ezek a sorok annyira emberközelbe hozzák az etruszk költőt, hogy elfelejtjük a 2000 évet. Még egyetemi tanulmányaim idején is a római emberek számomra halott figurák voltak, akik úgy mozogtak, mint a bábszínház bábjai. Ha még megengedi a sors, hogy írjak a rómaiak mindennapi életéről, Propertius versei komoly forrásul szolgálnak.

Lassan kirajzolódik az ifjú költő alakja. Ragaszkodik származásához, a szülőföldhöz, családjához, szereti a békés életet, már ami a korabeli heves harcoktól való távolmaradását illeti. Nem vágyik dicsőségre, hivatali rangra, hogy bíborszegélyes tógában ünnepeljék a fórumon. Elképzelem, hogy az ő tógája szélén is etruszk írás kanyargott, amint a firenzei Museo Archeologico monumentális szobrán látható. Karját kitárja, beszél a néphez. Kevés olyan szobor van, melyen a tóga szépsége, eleganciája ennyire érvényesülne.

A Kr. e. III. századi szobrász a férfit idősebb korában ábrázolja, homlokán élesen kirajzolódnak a ráncok. A legérdekesebb a tóga vékony anyaga, a férfi lábszára átlátszik rajta. A rendkívül finoman megmunkált rövid csizma is az etruszkok kiválóságát dicséri a bőr feldolgozásában. A toga eredetileg etruszk viselet volt.
Irodalmi hagyatéka, már ami a mi korunkra megmaradt, elég jelentős. Erőfeszítés nélkül azonban semmi sem születik meg ezen a világon. Propertius nemcsak a könnyelmű ifjú, aki virágkoszorúval a fején, hetérákkal körülvéve lakomázgat barátaival, hanem tudatos költő, aki a munkáját nagyon komolyan veszi.

Említettük már, hogy az etruszk családok kitűnő nevelést adtak fiaiknak. Műveltség szempontjából Propertiust Tibullusszal szokták összehasonlítani. Tibullus az egyszerű falusi életet kedveli, nem szegi meg a grammatika szabályait, de nem is szárnyalnak versei, mint a heves, indulatos, mély érzésű Propertiuséi, aki otthon van a történelemben, filozófiában, a görög mitológiában, sokkal jobban tájékozódik, mint költőtársa. Példaképei, Kallimachos és Philetas, a híres alexandriai költők verseit nyilván eredetiben olvasta.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a görög nyelvet csak az iskolázott, tanult emberek beszélték, azok közül se mindenki. Az antik görög nyelv nehéz volt (a mai se könnyű!) és bár nagyra értékelték, mégsem tudott elterjedni, nem tudta a latint kiszorítani. Ahol görögök éltek, a lakosság görögül beszélt, ott a latin nem tudott tért nyerni, kivéve talán Szicília keleti részét. Európának ez a nyelvi kettéválása még ma is érezteti hatását, különösen ha a keresztény egyház ezeréves kettészakadására gondolunk. (A Kelet-Római Császárság Bizáncban már görög nyelvű volt.)

Propertius a tanulás, a tudás iránt többször kifejezi elismerését, csodálatát. Augustus dicsőségét ugyan lanyhán énekli meg, de annál inkább lelkesedik a palatinusi könyvtárért, melyet a császár gazdagon, pompás elképzeléssel építtetett meg. A harmadik könyv 21. dalát athéni utazásának szenteli:

„Illic aut stadiis animum emendare Platonis
Incipiam aut hortis, docte Epicure, tuis, Persequar
aut studium linguae, Demosthenis arma,
Libaboque tuos, scite Menandre, sales;"

„Itt a platói tanok tisztítják majd meg a lelkem,
s kerted felkeresem, bölcs Epicurus, avagy
nyelved fegyvereit, Demosthenes, itt kutatom fel
sorra; Menander, irott élceid is, nagyeszű."

(Kárpáthy Csilla fordítása)

Propertiust a korabeli költők is nagyra becsülték, említsük meg Ovidius sorait, a legnagyobb elégia-költőét. Ovidius fiatalabb volt Propertiusnál, és büszkén dicsekszik a költőtárs barátságával.

„Saepe suos solitus recitare Propertius ignes,
Iure sodalicio qui mihi iunctus erat."

„Propertius, akit hozzám a szoros barátság kötött, gyakran
szokta nekem felolvasni tüzes verseit."


Nem szentelnék ennyi sort Propertius műveltségének, könyvszeretetének, a tudatos költő mivoltának hangsúlyozására, ha az etruszk tárgyi emlékek nem utalnának olyan világosan az etruszkok tudás- és könyvszeretetére. Amikor először álltam az etruszk férfi életnagyságú fekvő szobra előtt, a szarkofágja tetején elnyúlva, amint kisodródik a tekercs a kezéből, úgy éreztem, hogy nagyon szerethette a könyvet, életének fontos része volt. Ez a szobor nem a halálról, hanem az életről beszélt.
Eddig a bontott tekercsek jelentőségére más magyarázatot nem találtam, minthogy az írás a halott alvilágba távozását akarja végigkísérni. Az etruszkok véleményem szerint nem a halált, hanem az életet akarták hangsúlyozni. A könyv jelkép, a rögzített tudás jelképe mind a mai napig és reméljük, az is fog maradni.

Maecenas Propertius verseiben csak a második kötetben jelenik meg. Elképzelhető, hogy a hirtelen híressé vált etruszk honfitársát Maecenas biztatta, hogy Augustusról írjon magasztaló dalokat. A második kötettói kezdve már érezzük, hogy biztatták a költőt Augustus hadi dicsőségének megéneklésére. Ez azonban nem volt a költő ínyére, és csak ímmel-ámmal teszi.
Sehol nem említi meg az irodalom, hogy Propertius inkább gyűlölte Augustust, a perusinai győztest, aki szétromboltatta ősei városát. Családja a tekintélyes vagyont is az egyeduralomért folyó harcban vesztette el. Úgy értelmezem ezt a helyzetet, mintha valaki dicsőítő verset írna arról, aki kivégeztette rokonát, államosította vagyonát. Az évek futnak, de az emberi természet ugyanaz marad. A költő azonban érzi, hogy lantja nem tud zengeni a csatazajban.


„Quod mihi si tantum, Maecenas, fata dedissent,
Ut possem heroas ducere in arma manus...

Te mea Musa illis semper contexeret armis, Et
sumpta et posita pace fidele caput."

„Ám, Maecenasom, ha a Sors úgy hozza magával,
hogy csatatérre tudom vinni a héroszokat...

tégedet is beleszőne a Múzsa a hősi dalokba,
harcban s békében hűszívü, drága barát."

(Horváth István Károly fordítása)


A magyar fordításban hűséges barát áll a latin hűséges fej helyett. A caput szó jelent embert, személyt, sőt még ennél is többet. A nagy Georges-szótárban az értelem, a belátás helye. Maecenas jellemében az ész, az értelem fontos - mondja Propertius. A költő nem tud eleget tenni a kérésnek, nem tud a hősökról énekelni. A költemény végén szinte magyarázza önmagát:

„Maecenas, nostrae pars invidiosa iuventae,
Et vitae et morti iusta meae,
Si te forte meo ducet via proxima busto,
Esseda caelatis siste Britanna iugis,
Taliaque inlacrimans mutae iace verba favillae:
„Huic misero fatum dura puella fuit."

„Maecenasom, az ifjú hajdani, drága reménye,
dicsfény életemen s fény a halálom után,
hogyha netán utad arra vezetne, hol égek a
máglyán, állítsd meg díszes külsejű brit fogatod,
ejts néhány könnyet, s ezt suttogd néma poromnak:
„O, az a kőszívű lány, íme, a végzete lett."

(Horváth István Károly fordítása)"


Örökre homály fedi, milyen kapcsolata volt az ifjú költőnek Maecenasszal. Ő is az Esquilinuson lakott, nem messze Maecenas házától, a közös származás is közel hozhatta őket egymáshoz. Propertius Maecenasról a III. könyv 9. elégiájában szól a leghatározottabban:

„Maecenas, eques Etrusco de sanguine regum,
Intra fortunam qui cupis esse tuam,
Quid me scribendi tam vastum mittis in aequor?"

„Maecenas, etruszk lovag, ősi királyok utóda,
többre ki nem vágyol, mint mit a Sors megadott,
mért küldsz engem a költészet tenger-közepébe?"

(Horváth István Károly fordítása)

Ebben az elégiában sok egyezést találunk azokkal a véleményekkel, melyeket majd Horatiusnál is látni fogunk. Maecenas szeretné, ha Propertius dicsőítené a hiú Caesart. A költő azonnal visszavág: „Hiszen te, Maecenas, olyan szerény vagy, hogy megelégszel azzal, amid van, miért küldesz engem a csatába?
Én nem erre születtem." Majd néhány sorral később: „Hic satus ad pacem, hic castrensibus utilis armis." „Van, aki a háború embere, van aki a béke vitéze." A költő Maecenast akarja követni, Maecenas is félrevonul árnyas, csendes lugasába. Az elégia azért is érdekes, mert akkor születhetett, mikor már Maecenas nem játszott szerepet a politikai életben, visszavonult, mégis értesülhetett arról, hogy Augustus értékelné Propertius verseit.

A harmadik könyv 4. elégiájában Caesar diadalmenetéról szól, de csak mint külső szemlélő, egy az utcai bámészkodók közül. A költemény külön érdekessége, hogy Propertius a kisember szerepét vállalja. Neki elég a dicsőségből, ha megtapsolhatja a Via Sacrán vonuló menetet.

„Qua videam spoliis oneratos Caesaris axes,
Ad vulgi plausus saepe resistere equos,
Inque sinu carae nixus spectare puellae
Incipiam et titulis oppida capta legam"

„kedveském kebelére borulván, bámulom egyre
Caesar zsákmánytól roskadozó kocsit,
s népek tapsától megbokrosodott paripákat,
és a dicsőn megvett városokat betűzöm,
„A költő nem irigyli a prédát, nem kell neki a hadizsákmány:
Nékem, a Via Sacrán ha tapsolok, ennyi elég."

(Jánosy István fordítása)"


Neveltetése, feltehetően a gyermeki élmények a család zártságában, vérmérséklete, az a titokzatos erő, a lélek világa, ami az embert egy közösséghez köti - mindez megkülönbözteti Propertiust a római életfelfogástól, de már latinul beszél, ismeri az övéitől eltérő elképzelést a síron túli világról.
Használja a latin elnevezéseket, beszél Lethéról, a Cerberusról, a Styxról, a szörnyű alvilági mocsárról, de az ő „másvilágában" nemcsak a hősök kerülnek a fényes mezőre, hanem „boldog szellő simogatja az elysiumi rózsákat, muzsikál a lant, Cybele dobol és a tánckar lyd zenére forog, fején a szent szalagos mitrával." (Dante Paradicsomában táncolnak a boldogok.)

„Ecce coronato pars altera vecta phaselo,
Mulcet ubi Elysias aura beata rosas,
Qua numerosa fides, quaque aera rutunda Cybeles
Mitratisque sonant Lydia plectra choris."

„másokat ím, koszorús csónak szállít el
a boldog Elyseum rózsás, lágy-lehű rétjeire.
Zengő lant muzsikál, a Cybele dobja kiséri,
s mitrás tánckar lejt ott, míg a lyd zene szól;"

(Kerényi Grácia fordítása)


Ez már nem a latin sötét Hades, ez már az etruszk sírvilág, ahol repkények borítják a sírlakások falait és lenge ruhában lejt a táncos a lant zenéjére. Szinte azt mondhatnám, száz nyelven szólalnak meg az etruszk sírok a halottak életéről, mely lehet kegyetlen is - az élet is az -, de itt minden többnyire kellemes, nyugodt; az élet élvezését ábrázolja.
Propertius ajkán ez a világ kap hangot, mely annyira különböző sorsot szán a lelkeknek, mint a sötét vergiliusi alvilág. A firenzei Dante világa semmiképpen sem az utóbbiakhoz hasonlít. Nagyon sokat lehetne itt elmélkedni, például honnan örökölte a kereszténység a rózsás, pufók arcú, felhőkön könyöklő angyalkás mennyországot, de bizonyos, az etruszkhoz közelebb áll, mint a rideg latinhoz.

Propertius „másik világa" élesen különbözik a részletesen megrajzolt vergiliusi másvilágtól (VI. ének). A római-latin sír-világ nagyon sötét. Tulajdonképpen mindenki ebbe az árnyékvilágba kerül, akár bűnös volt, akár nem. Emlékezhetünk Hadrianus császár versére, aki siránkozik, sajnálja szegény lelkét (animula, pallidula blandula), mely hűséges „társa" volt, és a sötét alvilágba kell jutnia.
A szerencsétlen csecsemők ott is sírnak, Didó, a karthágói királynő ott is szenved Aeneas hűtlensége miatt, a görög alvilágban Hector, a trójai királyfi poros bokáján hordja a szíjakat, melyekkel a bosszúálló Achilles a kocsijához kötötte. Ez annyit jelent, hogy a halál után ki-ki folytatja testtelen árnyék formájában a földi életet, ahol abbahagyta, Odysseus fekete állatok vérét áldozza fel és csak akkor érti a halottak szavát, ha azok isznak az állatok véréből - magyarázta a csodálatos esti előadásokon Kerényi.
Úgyszólván csak a nagy bűnökért jár büntetés, annak is szimbolikus jelentősége van. Az etruszk sírvilágot másképpen kell látnunk. A halott nem süllyed a sötét semmibe, folytatja a kellemes, színes életet, amit a földi életben megszokott. Az élet szép, és Cynthia fátyol-táncot lejtett a költőnek a lenge ruhában.

Propertius számos gondolata megérdemelné az elemzést, de vissza kell térnünk a fő kérdésünkre: Ki volt Maecenas? Az ő alakjában az etruszk vonásokat bőven megtaláljuk. A szervezés, városépítés, ország alapítás tehetsége természetesen nem vezethető le Propertius költészetéből. Azért, hogy közelebb férkőzhessünk hozzá, meg kell ismerkednünk a nagy barátokkal, akiknek élete szorosan összefügg Maecenaszéval.


Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas