logo

XX September AD

Vergilius.

Vergiliust (Kr. e. 70-14) a 2000 év híven megőrizte. Servius, Donatus (Donatus Aelius grammatikus és rétor, a Kr. u. IV. században Vergilius Georgicájához és az Aeneishez írt magyarázatokat, megvan az előszó és a bevezetés, a többi elveszett) és Martialis, a nagy szatirikus tanúskodik arról, hogy Maecenasszal nagyon közeli barátságban volt. Frandsen kiemeli a költő szeretetreméltóságát, szelídségét.
Andesban, egy Mantua melletti kis faluban született. A parasztfiú nagyon jó nevelést kapott. A szülők birtoka nem nagy, Vergilius és testvérei valószínűleg a birtokon dolgoztak. Ahogy az lenni szokott, a szülők taníttatták a tehetséges, de gyenge fizikumú gyermeket. Először a közeli Cremonában, majd a lombard Mediolanumban (Milánó).

Eleinte szokás szerint politikai pályára készült, de gyengé egészsége, visszahúzódó természete miatt erról lemondott. Jól tudott görögül, Syros epikureus filozófiai iskolájához tartozott. Politikai szempontból szintén Julius-párti volt, híve a monarchiának.
Donatus írja, hogy Octavianus a költővel korán kapcsolatba került, és pedig egyáltalán nem a Múzsák hozták össze őket, hanem Augustus istállómestere. Ő említette, hogy Vergilius kitűnően ismeri a ló- és kutyaápolás, valamint a tenyésztés művészetét. A farmer fia valószínűleg az apja házában töltött ifjúkorából hozta ezeket az ismereteket.
A császár érdeklődött származása felől és Asinius Pollio, a neves politikus figyelmébe ajánlotta. Asinius Pollio volt Vergilius első patrónusa, ő mutatta be a költőt Maecenasnak. Ribbeck szerint lehet, hogy Rómában Epidius rétor iskolájában Octavianus iskolatársa volt.

Az első triumvirátus megkötésénél a cisalpinai földeket Antonius katonáinak osztották ki. Asinius Pollio volt a hivatali kiküldött, így ekkor Vergilius a földjeit visszakaphatta. Vergilius utal is Asinius Pollio szerepére: „Pollio szereti a Múzsámat, habár paraszti."
A perusiai csata után a katonák újra betörnek birtokára. Ekkor veszélyben forgott az élete a veteránok durva földfoglalása miatt. Rómába menekül a többi száműzöttel. Közben megjelenik a tíz pásztoridill (Eclogák), melyek megalapozták Vergilius hírnevét. Valószínű Maecenas közbenjárására kapott egy birtokot Nápoly mellett, Nola közelében. Maecenas ebben az időben Vergiliust nem ismerte személyesen.

Az idillek közül a leghíresebb a negyedik ekloga. Ez a vers egy reményteljes ifjú születéséről szól. Sokféle találgatás volt kétezer év óta, ki ez a fiú. Többen úgy gondolják, hogy Augustus nővérének fiáról, Marcellusról van szó. Marcellus korán meghal, Vergilius a harmadik művében, az Aeneisben meg is siratja.
Augustus ezt a valószínűleg tehetséges ifjút nagyon szerette, még örökösének is elképzelte. A IV. eklogát a keresztények Jézus Krisztus születése megjövendölésének is tartották, de ez szinte lehetetlen. Vergilius nem tudhatott a kereszténységről. (Később ezt a kérdést bővebben tárgyaljuk.)

A Georgica négy könyve a földművelésről a szőlészetről, az állattenyésztésről, a méhészetről szól. Vergiliusnak kitűnő gazdának kellett lennie, hogy hétköznapi témákról ilyen nagyszerű verseket írjon.

„Quid faeiat laetas segetes, quo sidere terram
vertere, Maecenas, ulmisque adiungere vites
convenit, quae cura bourn, qui cultus habendo
sit pecori, apibus quanta experientia parcis,
hinc canere incipiam."

„Hogy lesz dús a vetés, mely csillag alatt ugaroljunk,
Szilre mikor jó, Maecénás, aggatni borágat,
Marhatenyésztéshez mint fog, juhokat hogyan ápol,
Es kicsi méheivel mily gondot vállal az ember:
Ezt dalolom."

(Lakatos István fordítása)


Amikor Octavianus az actiumi csata után visszatért Rómába, Vergiliusnak fel kellett olvasnia a költeményt Caesarnak. A sok háború miatt a földeket elhanyagolták, a téma nagyon időszerű volt. Vergilius négy álló napon át olvasta a gyönyörű sorokat, ha elfáradt, azaz elment a hangja, akkor Maecenas váltotta fel. Feltűnően szép, meleg hangja volt, hallgatóit szinte elragadtatta varázslatos előadása.
Természetesen, ha ma valaki felolvasná a Georgicát, nem tartana négy napig. Az egész mű körülbelül 50 lap, pár óra alatt el lehet olvasnia. Csakhogy a régiek nem olvasták, hanem elénekelték a verses költeményeket. Vergilius meg is mondja, hogy ő énekel (canere). Kerényi szerint egy kvintben, öt hang távolságban énekelhették a szépséges verslábakat. A disztichonnak, hexameternek, stb. valószínű megvolt a szokásos dallama.

Vergilius így elég korán magáénak tudhatta a leggazdagabb pártfogót, a császárt és Maecenas barátságát. A hányatott életű, beteges költő nyugodtan élhetett kedves birtokán, de szülőhelyét, melyet nem a kis faluban, hanem Mantuában jelöli meg, nem felejtette el. Vergilius az epikában alkotott halhatatlan műveket. A lírikus költőt könnyebb megismerni közelebbről, hiszen tulajdonképpen önmagáról beszél.
Az epikus költő elrejtőzik a sorok mögé. Onnan kell kibogoznunk, ki is volt ő igazán. Mikor először hallottam a földművelésről szóló könyveiről, annyira prózainak éreztem a témát, hogy sehogy sem tudtam elképzelni, hogyan tud valaki arról nagyszerű költeményt írni. Csak úgy, hogy Vergilius benne élt abban a világban, amelyről ír, és meglátta annak szépségét. Ő valóban értette a természettel való bánás ezer fordulatát, tanácsait a gazdák ma is elfogadhatnák. Földjein, szőlőskertjében boldogan élt és a Múzsák súgták a fülébe a csodálatos hexametereket. (Az állatok kedvelése, a természet különös szeretete, megértése a későbbiekben mélyebb magyarázatot nyer.)
Jó módban élhetett, nyilván szolgáit kellett csak irányítania, így legtöbb idejét a könyvei között tölthette. Óriási korabeli műveltsége volt, filozófiában, mitológiában, földrajzban és népismeretben. (Nem szabad azt képzelnünk, hogy a mitológiát minden római részletesen ismerte.)

Vergilius óriási tudása harmadik művében, az Aeneisben kerül igazán napfényre. Kerek tíz évig írta. Vajon Augustus családfáját akarta megörökíteni? Ne kutassuk a miértet! A lényeg, hogy megírta az európai irodalom halhatatlan, felülmúlhatatlan eposzát.
Évszázadokon keresztül nemzedékek nőttek fel e hősi eposszal a kezükben, a XX. században a nagyapák még szavalták a hibátlan hexametereket: „Arma virumque cano qui Troiae primus ab oris..." („Fegyvert s vitézt éneklek, aki először Trója partjairól...")

Az eposz tartalma könnyen összefoglalható. Trója pusztulása után Priamus király fia, Aeneas összeszedi a megmaradt népet és hosszú hányattatás után megérkezik Itáliába, ahol az istenek jóslatai szerint új haza és új feleség vár rá. Az eposz első hat éneke a hosszú vándorlásról szól. Itália törzsei azonban nem szívesen fogadják az idegent, és Aeneasnak meg kell küzdeni a földért és a latin királyleány, Lavinia kezéért. Az eposz másik hat éneke e harcról zeng. Az Aeneis alapgondolata az Iliász XX. énekének 293-306. sorához fűződik:

„Ó, jaj, a nagyszívű Aineiász szomorít, ki Akhilleusz
által sújtva hamar Hádész házába hanyatlik, hogyha
tovább hallgat hangjára a Messzehatónak,
balgatagon: hiszen az nem védi meg őt a haláltól.
Ámde miért szenvedjen most ez a bűntelen ember,
mások vétke miatt méltatlanul, ő, aki oly sok
kedves ajándékot küld mindig az égilakóknak?
Rajta tehát, a haláltól őt szabadítani szálljunk,
meg ne nehezteljen Kronidész, ha e hőst nagy Akhilleusz
elpusztítja: mivel neki sorsa, hogy élvemaradjon,
hogy ne legyen mag nélküli és nyom nélküli eztán
Dardanosz ága, hiszen Zeusz őt kedvelte leginkább,
minden gyermeke közt, kit néki halandó nő szült."

(Devecseri Gábor fordítása)

E Homérosz-részletből két dolog világos: Aeneasnak élnie kell, hogy nemzetsége fennmaradjon. Vergilius tehát tollára veheti sorsa fordulását. A másik, hogy Homérosz Aeneasa az a kegyes hős, aki nagyon is megfelelt az érzékeny lelkű, az isteni világot tisztelő költőnek. „Egy jóslat azt hirdeti, hogy Trója elfoglalása után Aeneas és nemzetsége fog uralkodni a trójaiakon."
Stesichorus, a VII. században élő költő úgy tudja, hogy Aeneas Trója égése után apjával, Anchisesszel és feleségével, gyermekével elhagyja a várost, magukkal viszik a házi isteneket és elindulnak Hesperiába, azaz Itáliába, hogy új hazát alapítsanak.

Aeneas a harcokban nincs egyedül. Nemcsak anyja, a szép Venus támogatja, de társakat is talál Itália népei között. A harcok megállás nélkül folynak, mert Vergilius bizonyítani akarja a trójai hősök kiválóságát. Aeneasra iszonyú küzdelem vár, és Vergilius, a gyönge egészségű költő - akiről nem derül ki, hogy egyetlen csatában is részt vett volna -, aki napjai nagy részét falusi magányában töltötte, olyan szemléletességgel írja le az öldöklő csatározásokat, a patakokban ömlő vért, a szörnyű sebeket, hogy ha mélyen belegondol a mai ember, elretten. A golyó gyorsabb és kegyesebb, mint a tőr, a kopja, a kelevéz.

Vergilius Itália népét két részre osztja. A nagy ellenség, a rutulusok királya, Turnus, a latin királylány, Laviniának a jegyese. Mezentius, Caere királya, akit az etruszkok kegyetlensége miatt elűztek, a Kisázsiából származó lídek, végül a durva volscus törzsek. Nézzük, kik voltak Aeneas mellett. Elsősorban említsük Euandert, az árkádiai királyt, aki Trója feldúlása előtt 60 évvel népével Latiumba költözött Pallantiumból, a pelasgus gyarmatról.
A Palatínuson, ahol később Róma élete elindult, várost alapított, melyet fiáról Pallasról Pallatiumnak nevezett. A monda szerint ő ismertette meg az írást és a zenét Latium durva lakóival. Pallas az Aeneis egyik legkedvesebb alakja.

A költő a X. ének elején felsorolja az etruszk tengerparti városokat, amelyektől Aeneas segítséget kér. Az első Clusium, Porsenna városa, aztán Cosa, a ma alig ismert, pedig nagyszerű romokat őrző hegyi város. Populonia, mely fegyverkovács-művészetéről volt híres, 600 hadban jártas ifjút ad Aeneasnak.
Populoniával szemben, Ilván (Elbán) vasércet dolgoztak fel, ezért hívták Korom-szigetnek. Vergilius emlegeti a chalybes törzset. A chalybes egy vad törzs Armenia határánál, nekik tulajdonítják a vasérc felfedezését. Az ércben kimeríthetetlen sziget 300 harcossal vesz részt az ütközetben.

Az etruszkok; ha nem voltak is szenvedélyes hadfiak, de az érc kezeléséhez, a fegyverek, a használati tárgyak művészi készítéséhez annál jobban értettek. Elba szigetén a vasat kibányászták és tiszta ércet állítottak elő.
Az érc feldolgozása azután a közeli városok lakóinak műhelyeiben történt. Azután jön Pisa, Vergilius külön aláhúzza, az „urbs etrusca" (az etruszk város), majd Caere, Gravisca, Tarquinia kikötője; (Vergilius nyilván a várost akarja említeni) mind hozza a segítséget Aeneasnak. A végére kerül Mantua, 500 fegyveressel.

Aeneas kéri az etruszk király, Tarchon segítségét. A király azonnal kész szövetséget kötni. „...aztán /Kéri szövetségesét, társul tüstént vele Tarchon /S hozzá fűzi hadát." A költő az etruszk részvételnek Aeneas harcában különleges szerepet juttat. A rengeteg Vergilius magyarázó figyelmét e lényeges szerep valahogy elkerülte.
Az etruszkok nemcsak a harcban, a gyászban is együtt sírnak Aeneasszal. Az ádáz harcban elesik Euander király fia, Pallas, a gyönyörű ifjú harcos. Amilyen heves, kíméletlen a harc Vergilius tollán, olyan féktelenül heves a gyász, a fájdalom kitörése is. A bátor férfiak, akik kíméletlenül ledöfik dárdájukkal az életükért könyörgő ellenséget, sírnak, zokognak, a fellegvár jajaiktól hangos, lobognak a fáklyák a széles mezőkön, a földeken. A mai kultúrember az érzelem ilyen fokú kimutatására képtelen, szégyelli, magába fojtja, mely aztán elemészti. Vergilius igazi antik ember.


„quin ego non alio digner te funere, Palma,
quam Pius Aeneas et quam magni Phryges et quam
Tyrrhenique duces, Tyrrhenum exercitus omnis."

„S most gyönyörűbb temetést, Pallás, én sem tudok adni,
Mint aminőt kegyes Aeneás ad e phryg nagyurakkal,
Tyrrhén hadfőkkel az egész tyrrhéni sereggel."

(Lakatos István fordítása)


Korántsem idézem az eposz összes helyét, ahol Vergilius az etruszkokat említi. Tegyük fel, Maecenasnak akart kedvezni. Ezt nem lehet kizárni, de nem is bizonyítható. Mantua (Mahtoua; Mantova). Kedvem kerekedik utánanézni, mit mond a bölcs lexikon Vergilius szülővárosáról: a Mincius folyó szigetén fekvő etruszk eredetű város Gallia Cispadaná-ban, amelynek közelében, Andes faluban született Vergilius.
Ennyi, nem több, a mitológia „bölcsebb": Mantua városát egy Manto nevű jós-szűz alapításának tulajdonítja. Manto, egy hagyomány szerint Teiresiasnak, a vak jósnak volt a leánya. Nevezik Daphenak is, aki a madárjós Mopsus anyja, értette a madarak beszédét. (Kifejezetten toszkán elem!) Sajnos, tovább nem léphetünk, mert a mitológia a göröggel már annyira összekeveredett, hogy nincs módunk kibogozni, miért éppen egy görög vak jós leány alapítja meg az etruszk Mantuát. Vergilius Mantuát a Georgicaban említi először:


„primus ego in patriam mecum, modo vita supersit,
Aonio rediens deducam vertice Musas;
primus Idumaeas referam tibi, Mantua, palmas
et viridi in campo templum de marmore ponam"


„Mert, ha megérem, a múzsákat legelőször e földre
Én hozom által majd, hazatérve az áoni hegyről;
néked Idúméból pálmát én szerzek először
Mantua; sőt márvány szentélyt emelek virulózöld
Rét közepén, a nagy ár mentén"

(Lakatos István fordítása)


Vergilius verseiben ritkán találunk ilyen egyéni megjegyzést. A meglehetősen szerény költő boldog, hogy szülőhelyének ő hoz először költői pálmát, dicsőséget: Mantua levegőjét szívhatta magába, nem felejti el a kis Mincius folyót, a tágas síkságot, melyet a „siralmas Mantua elvesztett". Megértjük a siralmas hangot, hiszen Vergilius nem került vissza szülőhelyére.


„et qualem infelix amisit Mantua campum,
pascentem niveos herboso flumine Cycnos;"

„És, amely mezőt elvesztette a szerencsétlen Mantua
Hol hó hattyúk szittyes vízen ülnek."


A hangja nem annyira fájdalmas, mint Propertiusé, de ő nem lírai alkat, másképp áll szemben a világgal. Mantuával kapcsolatban Vergilius pár sora a X. énekből a leghíresebb:

„Ille etiam patriis agmen ciet Ognus ab oris,
fastidicae Mantus et Tusci filius amnis,
qui muros matrisque dedit tibi Mantua nomen,
Mantua dives avis; sed non genus omnibus unum:
gens illi triplex, populi sub gente quaterni,
ipsa caput populis, Tusco de sanguine vires."

„Otthoni partjairól vezet osztagot Ocenus is aztán Magzata Manto jós-szűznek s ama
tuskusi habnak: Mantua, néki köszönd falaid, neved anyja nevének, Mantua, dús te az ősökben, ha kevert is a fajtád, Mert három faj alatt négy-négy törzs él kebeledben, Ám te vagy úr rajtuk, tuscus vérség erejével.""


Ezekről a sorokról sokat írtak, de nem az etruszk városról, hanem a város kitűnő szervezettségéről. Ma már nem csodálkozunk, Vergilius világosan megmondja, hogy az etruszk faj volt az uralkodó. A költő soha nem említi, hogy ő melyik népcsoporthoz tartozott, de szimpátiája az etruszkoké.
Augustus is gyenge egészségű volt, mégsem mondott le a politikai, katonai pályáról. Vergilius, ha tehette, sietett az ő árnyas tanyájára, ahol foglalkozhatott nemes lovaival, házőrző kutyáival és könyveivel.

A Georgicában megemlíti, hogy rész vett etruszk áldozatokon. A költő világosan mondja, első személyben, hogy áldozati italt öntött az oltárra, ahol még gőzölögtek a leölt állatok belső részei.


..hic fertilis uvae,
hic laticis, qualem pateris libamus et auro,
inflavit cum pinguis ebur Tyrrhenus ad aras,
lancibus et pandis fumantia reddimus exta,..."

„Ily televény ad a legjelesebb venyigét, csoda-dúsat
Bacchusi bornedüben, kitűnőt fürtjére, levére Mint
aminőt aranyos csészéból hinteni szoktunk,
Hogyha kövér tyrrhén pap ivor sípjába beléfú, Míg a meleg
belrész oltárra kerül teli tálon.""


Nem tagadhatjuk, hogy a költő azt a népet kedveli, amely között felnőtt, de hibáit sem titkolja. Trachon, az etruszk király buzdítja seregét, ne hátráljon az ellenség elól:


,,...quis metus, o nunquam dolituri, o semper inertes
Tyrrheni, quae tanta animis ignavia venit?
femina palantes agit atque haec agmina vertit!
quo ferrum quidve haec gerimus tela irrita dextris?
at non in Venerem segnes nocturnaque bella
aut ubi curva choros indixit tibia Bacchi,
exspectate dapes et plenae pocula mensae
(hic amor, hoc studium) dum sacra secundus haruspex
nuntiet ac lucos vocet hostia pinguis in altos!"


„Honnan e félelem, ó ti, kiket sose mardos a szégyen,
S ó, mi e nagy remegés szíveden, mindig tunya tyrrhén?
Ily szörnyű hadat egy szűz szór-e vajon, ver-e vissza
Hát kezetek mért kap kardrá s kelevézre hiába?
Nem vagytok bezzeg lomhák Venus éji csatáin,
Vagy ha a görbe tülök Bacchus táncát toborozza,
S vár a tivornya, a megterített asztal, teli kancsó,
Szívetek erre szokott, azt lesni, a szent lakomához,
Zsíros torra, a berkek ölén buzdít-e a béljós!"


Világos, hogy Vergilius jól ismerte a népét. Azonban gondolnunk kell arra, hogy a puritán latinok, az egyéb egyszerű törzsek eltúlozták az etruszkok életszeretetét és irigykedtek magasabb életszínvonalukra, kultúrájukra. A lakoma, a bor, az elragadtatás, Dionysos világa. Erről Kerényi ezt mondja: „Dionysosi ez a világ. Törvényeit magunkban működni hagyni egyszersmind kultúra.
Az isteneknek szánt áldozat általában véres volt. A gondolat a kultúrkörökben azonos: az áldozati „báránynak" meg kell halnia, magára veszi a nép, az egyes ember bűneit. Az áldozati vér megtisztít a bűnöktől. Nem sorolom fel a különböző vallások (Mithras, a krétai bikakultúra stb.) véráldozatait, de Vergiliusszal kapcsolatban is azt kell látnunk, hogy még ebben a szellemileg magasabb etruszk kultúrában sem emelkedik fel az ember arra a szintre, hogy a véráldozatot helyettesíteni tudja. Vergilius, ez a szelíd ember, akit a kétezer év is elfogadott mint az erkölcsi tisztaság képét (mondják, hogy el akarták csábítani, de nem sikerült), ott áll az áldozati oltár előtt és kezébe veszi a véres poharat.

Sehol sem olvastam még az antik áldozat borzalmáról, a ledöfött állat üvöltéséről, a szétszedett test kegyetlen látványáról, az oltáron lévő belső részek égő valóságáról. Az áldozat menetét biztosan szigorú szabályok írták elő, melyek megsemmisültek. Nekünk nehéz elképzelni, a lélek hogyan élhette át a megtisztulást. Vergilius pedig, ez a megtisztult költő, akinek hőse a „pius", a kegyes Aeneas, aki a hátán cipeli ki agg atyját az égő Trójából, aki az istenek akaratát semmi módon nem szegi meg. Ezért választja Dante, ez az elragadtatott toszkán keresztény az antik költőt az alvilágban vezetőjéül, atyjaként tiszteli, sőt azt állítja, hogy általa lett kereszténnyé.
Kerényi hasonlóan nyilatkozik az iliászi véres áldozatról." A görögök 100 tehenet áldoznak fel Apollónak, engesztelő („Versöhnungsopfer") áldozatként. A mai ember elborzad a rengeteg áramló vértól, „... a bűnnek és az istentetszésnek ez a fajtája, amely száz szép tehén levágását és elfogyasztását követeli, nekünk elég idegenszerű". Az áldozati állatok elfogyasztásánál az isten jelen van. Aztán az isteneket énekkel engesztelték, miközben elosztották a kelyheket és itták az áldozati bort.
Az áldozati állatot a kenyér és a bor helyettesítheti, a Vesta-szüzek is a mola salsát, egyfajta kenyérfélét használnak áldozatul. Az áldozati jelenet43 megint közelebb hozott bennünket Vergilius alakjához. Részt vett az etruszk isteni rítusnál, de még ebből se mondhatjuk ki, hogy etruszk volt. Az Aeneist vallásos eposznak tartják, Vergiliust áhítatos költőnek.

Az ókori vallásokról, helyesebben világnézetekről (hiszen ők nem vallottak semmit) sohasem lesz pontos tudásunk. A titkokat tartalmazó könyveket a későbbiek folyamán üldözték, elégették. Még a XII. századbeli francia albigensekről sem tudunk semmi pontosat. Az északi franciák mindent elégettek, ami róluk szólt.
A tradíció csodálatos érték, csak a dolgok sokszor összekeverednek. Dobrovits Aladár írja, hogy az egyiptomi görög a Nagy Sándor-i korban éppen úgy istennek tartotta Zeuszt, mint ahogy áldozott Isisnek, félt Osiris haragjától stb. Az első századra Kr. e. Rómában is eléggé sok idegen isten talált otthont. De egyik sem ígért örök életet, feltámadást.

Az európai hagyományok hanyatlása a huszadik század végére megtörtént. Ugyan ki olvas ma latinul Vergiliust? Gyermekeink, ifjaink számos szakkifejezést tanulnak, legtöbbször fogalmuk sincs, mit mondanak. Csak arra kellene figyelnünk nekünk magyaroknak, hogy Európa óriás többsége érti, amit mond. A mi sok tízezer éves gyönyörű nyelvünk ebben a közös világban nem segít bennünket, a támaszt pedig eldobtuk.
A sok kalandozás, kitérés után térjünk vissza a hazaalapító Aeneas megpróbáltatásaihoz. A király buzdítására óriás harc keletkezik. A legbátrabb ellenség az amazonok királynője, Camilla. Arruns, az etruszk harcos ejti el, de ő a halál „kiszemeltje", mert az örök törvényt megsértette, szűzleányt ölt meg. Emiatt halállal lakolt.

Mit mondhatunk Vergiliusról? Tőle, magától semmit nem tudunk meg, de etruszk környezetben nőtt fel, etruszk vallási áldozatokon vett részt, ismerte a természetet. Neki is az Esquilinuson volt a háza. Éppen itt találtak egy díszes festett úri házban egy képet, mely Manto apját, Tiresiast ábrázolja Odüsszeusszal. Tiresias botjára támaszkodik, alakját csaknem eltakarja a palást, melyet augurok módjára fedett fejjel (capite velato) visel.

Amint e régmúlt világot szeretném felidézni, eszembe jut a mai Mantua. Késő délután érkeztünk a városba. Jobbról a lusta Mincius sötét vize csillogott, balról óriás betűkkel a camping felirata: Sparafucile. Borzongás fut végig a hátamon, éppen Sparafucile, a bérgyilkos?!
A város kedves, nincs tömeg, rengeteg gépszörnyeteg. Az est lassan ráborul a házakra, terekre. A nagy tér a hercegi palota előtt tele van asztalokkal, székekkel. A műanyag székeket ügyesen álcázták főúri kék és arany párnákkal. Az árkádok oszlopait csak belülről világítja meg fény, a téren az asztalokon csak gyertyák pislognak. Kérünk valami italt. A hatalmas tálcát bíbor-arany terítő takarja, rajta a poharak több színben játszanak.
Mellettük apró bonbonok, sütemények. Lehetetlen nem gondolnunk Verdi hercegére, a fényes palotára, a vendégseregre, a bohócra(!), a tréfálkozó főurakra, a könnyelmű nőkre. Verdiben szerintem a kétezer éves vagy idősebb „bel canto" él. Megjeleníti a hetérát, akinek bűvös dalával a halál jár együtt. Az etruszk sírfestmények táncoló, csábító hetérája szólal meg a kocsmáros lány bódító dalában.

Kerényit 1972-ben, már élete végén felkérte a Die Grossen der Welt enciklopédia zürichi kiadója, hogy írjon Vergiliusról egy esszét. Kerényi a feladatra szívesen vállalkozott, Vergiliust különösen szerette. Szemináriumain, előadásaiban Vergilius úgyszólván mindig napirenden volt, különös tekintettel a VI. énekre, a vergiliusi alvilágra. Ez a vergiliusi világ egyértelműen az antik alvilág volt, minden különösebb jelző nélkül. 0, aki az etruszkokkal sokat foglalkozott, nem említette, hogy Vergilius etruszk volt.
A 30-as években az etruszkológia nem érte el azt a szintet, hogy a nevekből következtetni tudjon a származásra. 1972-ben már kimondhatta: Vergilius, bár gall faluban, de etruszk szülőktől származott. A Vergilius név ismerős, azaz a sírfeliratokon megjelenik Volterrában, Veiben, Sutriban, tisztán etruszk környezetben.
A maro vagy maru etruszk tisztviselői cím volt. Vergilius nagyapja Magius volt, ami Kerényi szerint viatort, azaz utazót, vándorlót jelent. Anyja, Magia Polla, aki Vergilius apja, a fazekasmester házában központi szerepet játszott, igazi etruszk asszony volt.

Így tehát bátran kimondhatjuk, Vergilius etruszk volt. Ez a tény mindent megmagyaráz körülötte: a természet fokozott szeretetét, megbecsülését, az elkívánkozást a hivatali élethól, a tudományok, a könyv szeretetét, a csillogó fantáziát, a hasonlíthatatlanul gyönyörű, zengő verssorokat. Ez a magas, napbarnított arcú férfi műveiben a zenélő nyelvet - „singende Sprache" - alkotta meg. Kerényi kiemeli a 4. bukolika csodálatos énekesét, Orpheust, aki leszáll, bár hiába Eurydikéjéért. Drámája ihlette meg Angelo Polizianót (1480) és Claudio Monteverdit, aki Alessandro Striggio szövegkönyve alapján írta meg a Favola di Orfeo című operáját.
Kerényi, aki a Trianon utáni elkeseredett, komor hangulatú, reménytelen időben még bízott abban, hogy a horatiusi „sziget-elmélettel" meg lehet menteni, meg lehet újítani a magyar szellemi életet, 1972-ben azt kérdezi, lehet-e még Vergilius-olvasókra találni. Azzal biztatja olvasóit, hogy Vergilius zengő sorai akkor is megérintik az embert, ha a latin nyelvet nem érti. (Ezért bátorkodtam magam is a számos költői idézetet latinul is közölni.)

Vergilius és Octavianus kapcsolatáról Kerényi a következőket mondja a költő védelmére, akit az utókor sokszor hízelgéssel, talpnyalással vádolt: „Minket nem zavar Róma dicsőítése, még ha zeneileg hat is. Tudunk e dicsőség rövid és a költészet sokkal hosszabb életéről."
A költő egész életében gyomorbajjal küszködött, így a nagy társasági lakomákon valószínűleg nem vett részt, de az igaz barátság Maecenasszal és Augustusszal végig megmaradt. Aránylag fiatalon Kr. e. 19-ben athéni útjáról hazajövet Brundisiumban halt meg.

Augustus utolsó óráiban mellette volt. Nápolyban, második szülőföldjén temették el, a Puteoliba (Pozzuoli) vezető úton. Az Aeneist nem tudta befejezni, 59 sor csonka maradt. Tíz millió sestertiust hagyott hátra. De mi ehhez képest igazi öröksége? Ő máig az eposzok költőinek fejedelme. Maecenas asztalához nem ülhetett akárki.

Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas