logo

XIV December AD

Vergilius - kétezer év tükrében

Vergilius munkáinak értékelésével olyan hatalmas irodalom foglalkozik, hogy mi itt erre nem térhetünk ki. A költő magasztalása általában nem hiányzik az értékelésekből, bár vannak korok (XVIII-XIX. század), amikor Vergiliust nem is tartják eposzköltőnek, mert csak a homéroszi, valójában a nép ajkán született, hagyományőrző műveket tekintik igazi eposznak. (Mint a mi Szász Károlyunk.)

A költő kétezer éves elismertségének, kedveltségének bizonyítékaként említsük meg talán a negyedik eclogát. A költő 28 éves, mikor a pásztorverseket írni kezdte. Otthonából elűzve, elég reménytelen helyzetben, nagyon komolyan vehette jótevője, Asinius Pollio barátságát. Az ecloga Pollio konzulsága idején született.
Pollio fia, Asinius Gallus hangoztatta, hogy a költő az eclogában az ő születését jósolta meg. Ezt a tényt Suetonius is elfogadta. Az eclogában azonban ennél több van. „Azt hirdeti, hogy béke és boldogság köszönt be az emberek közé, nem kell majd dolgozni, felesleges lesz a tengeri utazás, mert mindent megterem majd a föld, nem lesz szükség cserére. Eljön az új aranykor."
A Messias, az új megváltó eljövetelét a kor emberei már Jézus megszületése előtt megjósolták. Vergilius bizonyosan ismerte azokat az alexandriai elgörögösödött zsidók által gyártott ál-Sybilla jóslatokat, melyek a Messiás eljövetelét hirdették.

Említettük, hogy a költő, bár falusi magányban élt, de mindig könyvei között, doctus poéta volt. Bizonyíthatatlan, hogy Vergilius egy új megváltó eljövetelét hirdette volna. A kereszténnyé vált Itália azonban szívesen fogadta ezt a magyarázatot. Vergilius megdicsőült, mert jóstehetségével megjövendölte Jézus Krisztus születését.
A császárok keresztényüldözése Itália földjét a mártírok vérével itatta át, szent földdé téve Európa keresztényeinek. A mártírok sírjait szent helyként tisztelték, legtöbbször templomot emeltek fölé, ahová elrejtették a szent maradványokat, ereklyéket. A zarándokok ezrével keresték fel a szent helyeket.

„... Llltima Cumaei venit iam carminis aetas:
magnus ab integro saeculorum nascitur ordo.
iam redit et Virgo, redeunt Saturnia regna,
iam nova progenies caelo demittitur alto. tu
modo nascenti puero, quo ferrea primum
desinet ac toto surget gens aurea mundo."


„Íme betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:
Újraszületve az évszázak roppant sora tárul. Eljön a
Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma, Már a
magasságból küld új ivadékot a mennybolt. Óvd
csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan
Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort: "


Vergilius kétségkívül, minden belemagyarázás nélkül egy új jövevényről beszél, aki az elveszett aranykort hozza vissza a földre. Megjelenik a Szűz is, az emberek valóban elgondolkodhattak azon, hogy Vergilius megjövendölte az új gyermek, a Megváltó születését.
A második évezred elején Vergilius nimbusza nemhogy sérült, hanem hallatlanul megnőtt. Hiszen a másik, az új toszkán, az új itáliai nyelv megteremtője, Dante veszi őt tollára. A híres eclogai sor Dante művéből sem maradhat ki, a Purgatorium XXII. énekében így szól a költő:


„Ed egli a lui: - Tu prima minviasti
Verso Parnaso a ber nelle sue grotte,
E prima appresso Dio malluminasti.
Facesti come quel the va di notte,
Che porta it lume dietro, e sé non giova,
Ma dopo sé fa le persone dotte;
Quando dicesti: »Secol si rinnova;
Torna Giustizia e primo tempo humano:
E progenie discende dal ciel nuova.«"
Per te poeta fui, per te cristiano."


„Te mutattad meg a Parnasszus ormát
s itattál forrásából - szólt - tebenned
találta lelkem világítótornyát.
Úgy tettél, mint kik sötét éjbe mennek
s fáklyát visznek, de nem látják a fényét,
csak az utánuk jövő örül ennek.
»Új század száll - daloltad - új remény ég;
új nemzedék jön, égből ereszkedvén;
igazság és aranykor visszatér még.«
Általad lettem költő és keresztény; "


Érdemes megfigyelnünk a Dante-kiadás jegyzetírójának véleményét is: a „quando dicesti„ („mikor azt mondtad") a IV. ecloga híres sorára utal. „Secol si rinnova" - új idők jönnek. A keresztény írók - köztük Szent Ágoston is - úgy gondolják, hogy Vergilius ezekkel a szavakkal (jóslattal!, amit a Sybilla-könyvekből vett) a Megváltó érkezésére utal. Az idézet utolsó sora - általad lettem költő, általad lettem keresztény - Dante nagy elismerése Vergilius hatásáról. Az utolsó három szó használatát („per te cristiano”) csak Dante tudná megmagyarázni, hiszen Vergilius még csak nem is tudhatott a kereszténységről.

Vergilius alakja elismert nagy költőként a századok folyamán nem homályosult el, de néha átalakult, sőt el is torzult. Dante szerény etruszk ősét a legnagyobb elismeréssel, tisztelettel veszi körül; nemcsak vezetőül választja az óriási költemény első két részében (szerintem legszívesebben magával vinné a Paradicsomba is), hanem Vergilius képeit is megjeleníti.
Az egyik legérdekesebb momentum az, ami az etruszk pogány költőt és a toszkán keresztény utódot a politikai felfogásban összeköti. Akármennyire is elfogadhatatlannak tartjuk, hogy Vergilius Augustus és családja megdicsőülése kedvéért írta az Aeneist, azt el kell ismernünk, hogy Augustus barátja, híve volt élete végéig. Brundisiumi útján még halálos betegen sem hagyta el a császárt.
Vergilius a monarchia híve volt, ami úgy tűnik, az etruszk-toszkán gondolkodásnak jobban megfelelt, mint a római demokratikus-arisztokratikus köztársaság. Láttuk, hogy Maecenas is ezt a gondolatot, felfogást képviselte. Az etruszk városok kezdetben városállamok, de vezetőjük a király volt - legalábbis Horatius Maecenast királyi vérből származtatja. Az egy kézben tartott szigorú rendre Vergilius is utal, mikor szülővárosáról beszél.

Dante, a másik etruszk-toszkán sokáig nem tudott dönteni, hová álljon. Szülővárosa, a „drága" Firenze, a guelf-párthoz tartozott, a feketékhez, akik a pápához húztak. A ghibellinek a német-római császárt ismerték el a főhatalom székében. A városban állandó harcok folytak, Dante házát, mely a Portinari, Beatrice szülei háza mellett állt, felégették. Dantét Firenze városa súlyos vádakkal illette és száműzte. További élete örökös vándorlásban telt, főleg a toscanai városokban talált menedéket.
„S Dante, ki a világ és az emberiség összességének uralmát két részre: a szellemire a pápa, a világira a császár alatt akarta megosztani, székhellyel Rómában mind a kettő számára, aki mind Olaszország egységének, mind a világ üdvének eszméjét e tanban fejezte ki, nem választhatott vezérül mást magának, mint azt a költőt, ki a világbirodalom dicsőségét énekelte meg, és ki mint jós, keresztény szellemmel törte át pogány volta korlátait, az egyetemes császárság prófétáját, Vergiliust."

Az idősebb és a fiatalabb etruszk-toszkán költő között a kapcsolat olyan mély, hogy a megható jelzőt sem sajnálom. Csak egy-két sort említsünk:

„Non corse mai sí tosto acqua per doccia
a volger ruota di molin terragno,
quandella piú verso le pale approccia,
come 1 maestro mio per quel vivagno,
portandosene me sovra suo petto,
come suo figlio, non come cornpagno."


„Malomnak hajtván kerekét előre
nem hull gyorsabban hulló víz futása,
amikor már-már a lapátig jő le,
mint mesterem szállt le a szírtnyilásba
oly gonddal fogva engem kebelére,
minthogyha fia volnék, nem a társa. "


Dante és Vergilius kapcsolatáról most egy másik részt szeretnék bemutatni: a két alvilági vándor a Hades borzalmai között csuhás barátokkal találkozik. Nem értik, miért haladnak olyan lassan. Ekkor így szól Dante:


„Per ch io al duca mio: „Fa che tu trovi
alcun ch al fatto o al nome si conosca,
e li occhi, sí andando, intorno movi."
E un che ntese la parola tosca,
di retro a noi gridó: „Tenete i piedi,
voi che correte sí per aura fosca!"

„És én, míg síró sorukat tekintem:
„Nézz körül, Mester, hátha szemed lelhet
hírest, vagy ismerőset szemeiben."
És egy, ki érté a toszkáni nyelvet
Mögöttünk: „Lassan lépjetek!" - kiált már
Te, aki itt jársz, nem viselve terhet,
tán tólem kapod meg, amit kívántál."


Azt hiszem e pár sor világosan beszél. Dante Vergiliushoz „toszkánul" szólt, mert csak az érthette meg az ólomcsuhás barátok közül, mit mondott, aki értette a toszkán nyelvet. Nézzük, a kitűnő Dante-ismerő jellemző sorait a költőről: „Közepes termet volt, háta görbe az évek múlásával, járása komoly és szelíd, öltözete finom és illendő; mindig szomorú, de mosolya szeretetreméltó. Sasorra, nagy szeme, hosszúkás arca, emelt álla volt, felső ajka előreállt, csontozata erős; bőre barna, haja, szakálla sűrű, fekete és göndör. Bőbeszédű szónok, de a társalgásban kevés szavú és elmés. Méltóságteljes, udvarias ember volt, önmegtartóztató és rendszeres az étkezésben, éber. Tudott rajzolni. Barátja volt Giotto, akinek úgy mondják, tanácsadója volt, majd a gubbiói Oderigo, miniatűrfestő, az énekes Casella. Ő is tudott énekelni."
Nem távolodtunk el az eredeti tervtót. Az élő, szerető, szenvedő, gyötrődő, elragadtatott, az élet értelmét kereső etruszk embert akartuk megismerni. Századok futnak el szemünk előtt, de az alapvonások nem változnak. Dante is görbe hátú, mint Maecenas. Sokat ad illendő külsejére. Mennyit csodálták Maecenast Rómában szokatlan, de gyönyörű öltözete miatt! Dante is bőbeszédű, ha szónokol. Mennyire szidja Augustus a nagy tanácsadót, hogy nem vigyáz a nyelvére. A mindennapokban azonban keveset szólt, mondja Horatius. Barna a bőre, mint Vergiliusé, fekete, göndör a haja, mint az évszázadokkal előtti sírlakóké. A külső végeredményben mellékes.

A lényeg az európai kultúrember megszületése, a sok-sok évszázados európai kultúra és tudás hordozója. Dante Giottóval beszélget, neki ad tanácsot, akinek a nagysága előtt megszólalni sem tudunk. Dante is tudott énekelni, mint Vergilius. Semmi sem hiányzik a képből. Dante is szereti a végtelen finomságokat, a miniatűrfestőket, mint Maecenas a drágakő-vésnököket. A költő nemcsak ír, de rajzol, énekel is. Csak így születhetett meg Toscana új termése, az emberi fantázia utolérhetetlen csodája, a Divina Commedia.
Vele együtt egy új nyelv kelt életre, a latin nyelv leánya, amely dallamosságával elbűvöli fülünket. Nem tudhatjuk, hogy a latinok hogyan ejtették szavaikat, de bizonyos, hogy keményebben, mint a mai olasz nyelv. Mivel ez az új nyelv Toscanában született, nem tudok más magyarázatot találni, mint azt, hogy itt a finom, lágy, zengő etruszk nyelv hatása érvényesült. Az etruszk kultúra igazi győzelmét a reneszánszban aratta.

Még egy kérdést érdemes megemlíteni. Ez Dante bálványa: Beatrice. Mennyire etruszk volt ő is, e keresztény toszkán! Nem harsány híresztelések, de mégis fennmaradtak megjegyzések, hogy kilengéseit, időleges hűtlenségeit a szűz kedves iránt bevallotta, megbánta. Családja tanácsára megnősül, de feleségét nem szereti.
Szókratész feleségéhez, a szörnyű Xantippéhez hasonlítják a kardos asszonyt, aki olyan lehetett, mint általában az etruszk nők. Gemma Doratinak fel kellett nevelni Dante öt gyermekét, amely a költő száműzetése miatt nem lehetett könnyű dolog. Dante politikai elveiról nem tudott lemondani, egyik leányát Imperiának nevezte, amit célzásnak tartanak a császár iránti hűségre.

Dante életének is az egyetlen nő a meghatározója. A középkori keresztény világ áthághatatlan elvei mellett ez nem lehetett más, csak egy szende szűz, a megközelíthetetlen, az elérhetetlen Beatrice. A kis firenzei lány akaratlanul is eszünkbe juttatja az etruszk férfiak egyetlen nőjét, Propertius Cynthiáját, Maecenas Terentiáját, akit senki sem pótolhatott.
Végül, ki vitatná el Dantétól a toszkán elragadtatást? Az életrajzíró így szól: „Dante egy új Beatricét teremtett magának." A kétezer éves Európa tradíciótisztelő volt. Vajon mit vesz át ebből a harmadik évezred? Európa elvesztheti semmihez sem hasonlítható, a szellem, a lélek hazájának arculatát?

Még mielőtt Vergilius értékelésére rátérnék, meg kell említeni az eposz különleges szerepét a költészetben. Az eposz kezdettől fogva nem mentes a varázslás, a jóslás bizonyos formáitól. Tele van csodálatos megjelenésekkel, melyek a valóság tükrében nem magyarázhatók (deus ex machina), hirtelen gyógyulásokkal, nem várt eseményekkel.
A Múzsák segítségül hívását is varázslatnak gondolták: csodálatos erejüknél fogva súgják a költőnek a gondolatokat. Maga a carmen szó is a dal, a vers, az ének jelentés mellett jelenti a jövendölést, a jóslatot, az igézetet, a varázséneket is - az elragadtatásból születik. A francia charme szó mind a mai napig ezt fejezi ki. (Ennek a kérdésnek óriási az irodalma, részletesen nem térünk ki rá.)

Ismeretes, hogy a nagy jósok a Sybillák voltak. A cumaei, delphoi Sybilla - mindketten nők, mint a boszorkányok. Erre a tényre még nem találtam magyarázatot, talán a nők irreális világ iránti érzékenységében kellene keresni. A kincsként őrzött Sybilla-könyvekból úgy is jósoltak, hogy rámutattak egy szóra, mondatra és így vélték a feleletet megtalálni.
Az ilyenféle varázslatra - mondják - Vergilius eposzát is felhasználták, az elégetett Sibylla-könyvek helyett. Horatius, a nagy barát egyenesen nevetségessé teszi a varázslattal foglalkozó boszorkányokat.


„Vidi egomet nigra succinctam vadere palla
Canidiam pedibus nudis passoque capillo,
cum Sagana maiore ululantem: pallor utrasque
fecerat horrendas adspectu. Scalpere terram
unguibus et pullam divellere mordicus agnam
coeperunt; cruor in fossam confusus, ut inde
Manis elicerent animas responsa daturas."


„Láttam jól Canidiát: jött
meztélláb, csapzott hajjal, fölgyűrve sötétlő
palláját, az öreg Saganával, üvöltve. Halál-szín
tette az arcaikat rémessé. Kezdik a földet
vájni körömmel s marcangolni fogukkal a zsenge
báránykát; vérét árokba csöpögtetik: ezzel
csalnak elő Manest - lelket -, hogy jóslatot adjon."

(Horváth István Károly fordítása)

Vergiliust a IV. ecloga jövendölése hozta varázsló hírébe. Az európai varázslat igazi hazája Egyiptom. Az állam, az egyház természetesen tiltotta ezt a tevékenységet. Dobrovits, a kitűnő magyar egyiptológus szomorúan említi, hogy a mágia üldözése idején sok értékes papiruszt elégettek, melyeket mágikus recepteknek véltek és nem tudtak elolvasni. Természetesen a szerény, szép hangú költő erről semmit se tehetett.

A XIX. (felvilágosodott) század meg akar szabadulni a tévelygésektől, de a múltat mellékgondolatok nélkül nagyon tiszteli. Az iskolákban az oktatás nyelve eleinte minden tárgyban a latin, a megmentett latin irodalmat végig magas fokon tanítják. Hölderlin (1770-1843), a nagy német költő, Schiller követője, még szinte gyermek, amikor megírja antik ihletésű verseit.
Kerényi Károly 1955-56 telén Bonnban, barátokkal, tanítványokkal Hölderlint olvas. Előkerül Vergilius IV. eclogája is. Kerényit megihlette Vergilius és Hölderlin találkozása. Az európai kultúrában a múlt és a jelen találkozása állandóan föllelhető. A jelen tanul a múlttól. Kerényi ezt a visszasugárzást (Rückstrahlung) akarja kifejteni: „... ahogy a jelen a maga részéről az irányvonalat a múlttal megtapasztalja." Nem hanyagolhatjuk el a tényt, hogy az újabb kor költője segítségül hívja a régit. Ilyen segítség a IV. ecloga.

Kerényi is megemlíti, hogy Vergiliust sokáig pogány jövendőmondónak hitték. Az ecloga azonban a keleti jósirodalomtól, a keleti színtót távol áll, a legtöbb kutató ezt el is utasítja. „Az egzotikus vonzerőt elvették, a sajátját nem adták vissza."fi3 Még azzal sem kapta vissza igazi értékét, hogy elismerték a legnagyszerűbb eclogának, kiváló költészetnek. Kerényi szerint az ifjú Hölderlin adta vissza igazi értékét.
Hölderlin írt egy költeményt Friedensfeier (Békeünnep) címmel. Leginkább ez ragadta meg Kerényi gondolatvilágát. Hölderlin kolostori iskolákban nevelkedett, ahol a szűkös körülmények, a dogmatikus oktatás, az őt körülvevő vigasztalan levegő elkeseríti a lobogó lelkű, szabadságra vágyó ifjút. Csak a barátság vigasztalja ebben az elkeserítő életben. Az 1789-ben kitört francia forradalom reménnyel tölti el a 19 éves ifjút.

1788-ban mint a születésnapi vers költője részt vesz a Würtemberg tartományi gróf pompás ünnepségén, Maulborn-ban. A Festgedicht nem maradt fenn, de ő maga idéz belőle egy másik versében, a Der Freundschafsfeier-ben (A barátság ünnepe). Hölderlinnek, a kolostori diáknak - mondja Kerényi -, nem lehetett külön szobája, de volt egy terem a kollégiumban, ahol összejöhettek a barátok, akiknek közös mondanivalójuk volt. A kevesek ihletett gyülekezetének adhatta elő Hölderlin vízióit egy jobb korról, amikor az emberiség boldogan, félelem nélkül élhet.
A barátság ünnepében megvan minden, amit akár egy etruszk ünnepről mondhatunk. Rózsakoszorúk, zöld szőnyeg, arannyal szegett kelyhek, illatfelhő az áldozati füsttót és a költő Larjai (házi istenei). Szól a fuvola, a citera, a kürt és az oboa; rózsakoszorús lányok énekelnek. „Az ünnepen egy bölcs is jelen van, talán egy tanár - gondolja Kerényi -, aki a beszédet mondja. Az ember az istenekkel együtt van, béke és boldogság szállt le a Földre.
Hölderlin menekülését a múltba könnyen megérthetjük. Hyperion című művében ő a görög remete, aki felolvad a Természet halhatatlanságában. „Eines zu sein mit allem, was lebt." (Egyesülni mindennel, ami él.69) Hölderlin versében az ünneplők együtt vannak. Nincs égi csoda, de a kórusban a boldogok vannak jelen. Krisztus sem hiányzik a vacsoránál, de itt van az emberi nem is.

A vég- és ősidő-vízió a IV. ecloga után újra megjelenik. Kerényi nem lát abban különbséget, hogy Vergiliusnál az új, boldog kor csak kezdődik, Hölderlinnél már a végénél tart. Egyetlen latinistának sem sikerült a költeményt visszahódítania. Hölderlin a Friedensfeierben közel hozta a „nagyságot".


Nézzük, mit mond Vergilius a gyermekről:

„ille deum vitam accipiet divisque videbit
permixtos heroas et ipse videbitur illis."

„Ő pedig istenként él majd, aki lát az egekben
Isteni bajnokokat s őt is látják azok éppúgy"

Mindez azonban nem az Olymposon történik, hanem a földön. A gyermek nem isten, embernek született. A fiú születése emberi milióben történik, Vergilius jótevője, Asinius Pollio idősebb fia születését ünnepli. A költő határozottan Pollióhoz fordul, Lucinát hívja segítségül a szerencsés szüléshez.
A másik tény, mely a mai napig félreértést okozott, hogy Vergilius kiindulópontját a politikai eseményekben keresték (Octavianusra is gondoltak) és nem ott, ahol valójában volt, az emberiben, egy általa szeretett család belső történetében. A híres Ladewig-kiadás jegyzetében így áll: „ille =der gottgesandte Knabe", ő az istenek küldötte gyermek. Nem isten, de úgy él majd a földön, mint a Paradicsomban.

Ez egy új világrend kezdete, a Szűz csillagkép, Diké, az igazságosság istennője. Visszatér a saturnusi világ. Vergilius víziói egy új nemzedék megérkezését fejezik ki. Kerényi is ebben látja a megoldást. A fiatal, sorsüldözött Vergilius ebben a bizonytalan, véres korszakban az új nemzedékről álmodik, amely boldogságot hoz a földre. Akárcsak a kietlen, terméketlen kor rabságában szenvedő Hölderlin.

A költő gondolatmenete Vergiliuséval csodálatosan találkozik. „Igen, isteni lényeg a gyermek, ameddig az emberek kaméleon színében el nem merül. A törvény kényszere és a sors nem érintette: akkor a gyermekben van egyedül a szabadság. Benne béke van."67 Vergilius eclogájának életre keltése nem abban van, hogy elismerték a legkiválóbb eclogának, sem abban, hogy „nagyszerű költészet". „Ez most megvalósul Hölderlin révén. Ő a Békeünnepben közel hozta nekünk a „nagyságot", ami megvan Vergiliusnál, mikor a gyermekről jövendöl." Hölderlin reménysége is egy új nemzedék: „Szeretem az eljövendő századok nemzetségét."

Forrás: Cser Lászlóné - A halhatatlan Maecenas