logo

XV December AD

Az ember, akiből király lesz

Heródes kegyetlenebb uralkodónak bizonyult, mint az apja. Nagy Heródes néven ismerjük, mert első volt egy dinasztiából, s leszármazottai egészen i. sz. 100-ig uralkodtak a római Palesztinán. Ezzel az erővel azonban Rettegett Heródesnek is hívhatnánk, mivel hosszú uralmát félelmetes kegyetlenség és elnyomás jellemezte.

Heródest a Zsidók Királyának és Izraelföld egyedüli uralkodójának nyilvánították. I. e. 40-ben Rómába utazott, és sikerült meggyőznie az akkor még egymással szövetségben álló Antoniust és Octavianust, hogy tegyék őt meg Júdea királyává. Felismerték: csak Heródes szilárdíthatja meg a palesztinai római uralmat a keletről folyamatosan támadó párthusokkal szemben.
Heródes megkoronázásakor Octavianus és Antonius támogatásával áldozatot mutatott be a Capitoliumi Dombon Jupiternek, majd visszatért Palesztinába és nekifogott északon Galilea leigázásának, továbbhaladt délre, Somron felé, majd végül a római légiók támogatásával Jeruzsálemet vette ostrom alá. Irgalmatlanul lemészárolta minden ellenzékét, és i. e. 37-ben uralmát megszilárdítva hivatalosan is mint a Zsidók Királya foglalta el az immár vérrel bemocskolt trónt. Heródes anyja zsidó volt, apja, Antipáter azonban idegen a keleti Idumeából.
Heródes Mariamnét vette feleségül, aki a Hasmóneusként vagy Makkabeusként ismert papi famíliák leszármazottja volt. Noha a család dávidi kapcsolatot felmutatni nem tudott, ők uralkodtak az országon annak egy rövid független periódusa alatt, 165-től a rómaiak 63-ban történt érkezéséig. Királyi dinasztiát alapítottak, s az általuk veretett pénzérméken a „király” titulust tüntették fel. Nem kevés misztikum vette körül ezt a famíliát, amely sikeresen űzte ki a szíreket száz évvel korábban Izrael Földjéről. Heródes, a „félzsidó” úgy vélte, legitimitását növelheti, ha oldalán tudhatja a szépséges Mariamnét.

I. e. 31-ben hatalmas földrengés pusztított Júdeában, s a halottak száma harmincezerre rúgott. Mindazok, kik megvetették Heródest és azt, amit képviselt, a történteket Isten büntetésének minősítették, amit azokra a zsidókra mért ki, akik alávetették magukat a római uralomnak. Octavianus ugyanabban az esztendőben legyőzte Antoniust, és új császárként, Augustus néven egyik első dolga volt Heródes királyi címének megerősítése. A koronát a formális ceremónia keretében Rhodoszon illesztette Heródes fejére, ahol gratulált neki.
Heródes egyik első cselekedete pedig az volt, hogy a hetven tagú zsidó Szanhedrin – a legfelsőbb ókori zsidó bírói testület – negyvenöt tagját kivégeztette. Uralma kezdetén megnagyobbíttatta és megerősíttette a Hasmóneusok által alapított különféle sivatagi erődítményéket, köztük Maszadát, az Alexandriumot, Machareust és Hyrcaniát. Fegyverrel, élelemmel és ivóvízzel szerelte fel őket arra az esetre, ha krízishelyzetben családostul menekülnie kéne. Leginkább egy olyan népi felkeléstől rettegett, amely elég széles körű támogatást élvez azok részéről, akik Izrael élére legitim, Dávidházi uralkodót keresnek.
Nagy Heródes kegyetlen, buja hatalmáról és hatalmas építkezési programjairól lett nevezetes. Somronban ő építtette Sebastiát, a védelmi fellegvárat, amelyet egy Augustus császárnak ajánlott templommal egészített ki.
Dacára annak, hogy zsidó ország zsidó trónjára formált jogot, s valamilyen szinten figyelemmel volt a zsidó vallási érzékenységre, Nagy Heródes szíve szerint római maradt. Abbéli erőfeszítésében, hogy Izrael Földjén meghonosítsa a rómaiak által már korábban adoptált görög kultúrát, még színházat és amfiteátrumot is épített Jeruzsálemben, nem beszélve a saját extravagáns palotájáról, amely a város felső részén helyezkedett el. Heródes nem korlátozta grandiozitását a saját területére. Közmunka-projekteket kezdeményezett mindenütt a Birodalom keleti végében. Fiai, Antipász és Archelaosz Rómában nőttek és nevelkedtek, magának a császárnak a felügyelete alatt. A Földközi-tenger keleti térségében nem volt még egy ilyen hatalmas család.

Heródes i. e. 22-ben kezdte meg az új kikötőváros, Caesarea építését, amelyet Augustus császár után nevezett el. Hatalmas, pénzpazarló, tizenkét esztendős vállalkozás volt ez, benne egy gyönyörű mesterséges kikötővel, a Földközi-tengerre néző színházzal, egy jókora hippodrom amfiteátrummal, valamint a saját királyi palotájával. A kikötőre nézett egy Augustus tiszteletére épített, Róma istennőjének szentelt óriási templom. Ez volt Heródes ablaka, amely a római világra nyílott, ő pedig büszke volt, ha a Rómából érkezett látogatókat fogadhatott provinciájában, melynél fényűzőbb a Birodalomban csak kevés volt.
Körülbelül ugyanebben az időben, i. e. 20 körül indult be Heródes legnagyobb projektje, amely magában foglalta a jeruzsálemi Templom újjáalakítását és udvarainak tekintélyes megnagyobbítását. Josephus szerint tízezer munkást alkalmaztak ennél az építkezésnél. Heródes nem élte meg a Templom felépülését, annyi azonban biztos, hogy nem kímélte a pénzt: a római világban bármely templommal versenyre kelhetett a jeruzsálemi a maga szépségével, márványával, aranyával, falikárpitjaival, korinthoszi oszlopaival. Ám ami még sokkal fontosabb: Heródes azt kívánta, úgy emlékezzenek rá, mint a második Salamon királyra, Dávid fiára, aki a Biblia szerint az i. e. 10. században fejezte be az első Templom építését, éspedig olyan stílusban, hogy az egész régió irigykedett rá.
A turisták a mai napig megcsodálják a Templomhegyet határoló óriási kövek szépségét és nagyszerűségét. Ezek a kőfalak valaha egy 144 ezer négyzetméteres területet fogtak közre. Nagy precizitással vágták ki őket a helyi mészkőből, és habarcs nélkül illesztették őket a helyükre. Az 1967-es arab-izraeli hatnapos háború óta az archeológusok a lélegzetelállító építmény teljes déli és nyugati falait feltárták. Az alsóbb kősorok, amelyeket sokáig törmelék borított, a mai napig a helyükön vannak. Az eddig feltárt legnagyobb kő tizenkét méter hosszú és három méter magas, s több száz tonnát nyom.
De honnan volt minderre pénz? Miként tudta Nagy Heródes finanszírozni ezeket a programokat? A palesztinai gazdaság egyedüli szignifikáns bázisa a mezőgazdaság volt. Heródes gazdagságát lényegében a paraszti munkaerő szolgáltatta, amelytől adók formájában csikarta ki a pénzt, de ezt el is inflálta az a népvándorlás, amelynek köszönhetően az emberek a családi gazdaságokból a nagyobb birtokokra vándoroltak. Létezett úgynevezett „piaci adó” is, amit kivetettek mindenre, amit csak vettek vagy eladtak a kis- és nagykereskedelemben. Az egész Birodalomban dívott ez a megoldás, s a városi gazdagok vagyonokat halmoztak fel, míg a vidék egyre reménytelenebbül süppedt bele a szegénységbe.

Heródesnek kilenc felesége és több tucat gyermeke volt. Féltékenykedések, belharcok, no meg gyilkosságok jellemezték uralmát. I. e. 7-ben megfojttatta két legnagyobb fiát, és meggyilkoltatta háromszáz követőjüket, mert azt gyanította, összeesküvést terveznek ellene. A fiúk a királyi trón várományosai voltak, a szeretett Mariamné gyermekei. Nem sokkal később a király magát Mariamnét is kivégeztette azzal a váddal, hogy a sógorával megcsalta őt. Csak öt nappal a halála előtt adott parancsot a harmadik fiú, Antipáter meggyilkolására.
Rómában közszájon forgott egy görög szójáték, miszerint jobb Heródes disznajának (husz), mint fiának (huiosz) lenni. Végső tébolyában több száz vezető hivatalnokot börtönöztetett be családostul a hippodromba azzal a paranccsal, hogy ha meghal, őket is mészárolják le, s így majd nem marad Jeruzsálemben olyan család, aki ne gyászolná az ő elhunytát. Ezeket a parancsokat sohasem hajtották végre, ám ékesen tanúskodnak arról, élete vége felé milyen fokon kerítette Heródest hatalmába az őrület.

Heródes masszívan alkoholizált, amellett egy sereg betegségben szenvedett – Josephus szerint ezek közt voltak belső fájdalmak, daganatok, asztma, nemi szervi „gangréna”, továbbá: „férgek”. A legvégén már fel sem bírt kelni, s jerikói palotájában maradt, a Holt-tenger közelében. Jeruzsálemben zavargás robbant ki, s két igen népszerű rabbi-prédikátor – Júdás és Mátyás – arra biztatta követőit, verjék le a Templom kapuja fölül az arany sast, amelyet Heródes tétetett fel, szimbolizálandó a római uralmat. A rabbikat negyven követőjükkel egyetemben tartóztatták le és hajtották Jerikóba, ahol Heródes betegágyáról felkelve levezényelte a tárgyalási komédiát, majd elevenen elégettette őket.

Nem sokkal halála előtt a Holt-tenger mai jordán oldalán található Callirrhoe melegforrásaihoz utazott, hátha a gyógyvizek valamicske enyhet hoznak számára. E források ma is megvannak: forró víz bugyborékol fel a megviselt kőmedencékbe. Néhány éve elvittem oda diákjaimat, s voltak, akik bementek a vízbe. A fejünk feletti sziklákon láthattuk Machareus romját: ez volt az erőd, ahol Heródes fia, Antipász fejét vétette Keresztelő Jánosnak. Valami módon mind a két történet kilépett a szövegből, és számunkra új életre kelt, mintha a sivatagban, ahol kétezer év alatt sem változott túl sok minden, megállt volna az idő.

Amikor Heródes i. e. 4-ben meghalt, Jézus hathónapos csecsemő volt, és Galileában élt. Heródes végrendeletileg felosztotta három fia közt a királyságot. Heródes Antipász lett Galilea és a Jordánon túli Perea ura. Idősb édestestvére, Archelaosz Júdea „etnarchája” – a kifejezés értelme: „a nemzet uralkodója” – lett. A harmadik, más feleségtől született fiú, Fülöp kapta a Genezárettől északkeletre fekvő területeket.
Augustus császár ratifikálta a végrendeletet, s mindhárom fiú Rómába utazott az ünnepségre. Augustus kedvence Archelaosz volt, akinek azt ígérte, királyt csinál belőle, amennyiben értékesnek bizonyul Róma számára. Archelaosz körülményes temetésben részesítette apját, akit a Heródiumon belül, egy titkos sírkamrában helyezett örök nyugovóra. Ezt a Jeruzsálemtől hat mérföldnyire délre lévő nagy várkastélyt Heródes építtette, éspedig a saját mauzóleumául. Magát a sírt e sorok írásáig nem találták meg, noha az erődöt feltárták.

Jeruzsálemben ez idő tájt zavargások voltak, s közelgett a Pészách. Archelaosz erővel reagált: csapatai legyilkoltak mintegy háromezer embert. Hamarosan hadban állt az egész ország; Varus és a légiói ekkor nyomultak be Szíriából Galileába, rombolták le Sepphorist, masíroztak be Jeruzsálembe, perzselték fel az útjukba eső településeket és feszítettek keresztre mindenkit, aki ellene szegült a római uralomnak. Történt mindez röviddel Jézus születése után. Galileában egy Ezékiás fia Júdás pattintotta ki a felkelés szikráját: betört a sepphorisi királyi fegyverraktárba és azt kifosztotta. Josephus szerint a szóban forgó Júdás király szeretett volna lenni.
Délen egy bizonyos Simon, Heródes rabszolgája gyűjtött maga köré csoportot, proklamálta önmagát királlyá, s felégette és kifosztotta a jerikói királyi palotát. A rómaiak elfogták és lefejezték. Egy Athronges nevű pásztor négy fivére támogatásával önmagát királlyá kiáltotta ki, s jókora fegyveres banda élén hónapokon át dúlta a vidéket. Josephus szerint mind a három vezető viselte a diadémot, amely trónigényüket jelezte. A zsidó hagyomány szerint a király „messiás”, azaz felkent uralkodó, így hát akkor járunk el helyesen, ha ezeket az uralkodókat olybá tekintjük, mint ilyen vagy olyan típusú önjelölt messiásokat.
Archelaoszról kiderült, hogy még apjánál is sokkal arrogánsabb és kegyetlenebb. A júdeaiak annyira megutálták, hogy Augustus i. sz. 6-ban megfosztotta a hatalomtól és Galliába száműzte. Róma a fővárossal, Jeruzsálemmel együtt annektálta Júdeát, s a tartományt közvetlen római katonai igazgatás alá helyezte, amelyet egy prokurátor vagy kormányzó irányított.
Augustus a magas rangú szenátort, Quiriniust bízta meg azzal, hogy Szíriáért felelősséget viseljen. Quiriniust egy római lovag, Coponius kísérte el, akinek Júdea prokurátori posztját kellett átvennie. Coponius különleges hatalmat kapott arra, hogy szükség esetén akár a halálbüntetést is kiróhassa. Quiriniusnak számba kellett vennie Archelaosz hatalmas birtokát, így adóztatási célokból népszámlálást rendelt el.

Júdeát ekkorra még messze nem sikerült pacifikálni. Egy Galileai Júdás nevezetű robbanékony, szenvedélyes figura kihasználta az őrségváltást. Arra biztatta honfitársait, ne fizessék meg Rómának az annexióból következő adókat. Júdás azt prédikálta, Isten az egyedüli úr, nekik pedig az a dolguk, hogy lerázzák a római jármot. Josephus szerint Júdás volt az alapítója annak a bizonyos pártnak, aminek a zsidók később a zelóta nevet adták.
Azt ma nem tudjuk, Júdás Dávidtól származott-e, vagy csak hitte magát messiásnak és királynak. Josephus nem tudósít a sorsáról, evangélistánk, Lukács azonban második művében, az Apostolok cselekedeteiben azt írja, „elpusztult azonban ő [Galileai Júdás] is, és minden követője szétszóródott” (ApCsel. 5:37). A követők feltehetően visszamentek Galileába, ahol a velük rokonszenvezők bujtatták őket.

Galileai Júdás e lázadása sokkal fontosabb volt a Heródes halála utáni korábbi kísérleteknél, mert komolyabb politikai és vallási célokat hordozott. Bármekkora szörnyeteg volt is Heródes, ő legalább névlegesen zsidónak számított, s halála után területeit fiai örökölték. Augustus szándéka Júdea annexiója volt, s az, hogy a tartományt közvetlenül a római közigazgatás – és adóztatás – alanyává tegye. Júdás nem pusztán személyes hatalomért harcolt, de kezdeményezője volt egy mozgalomnak – a zelótáknak –, akik a független zsidó államot kívánták megvalósítani.
E cél nem csak politikai volt, de vallási is egyben, a zelóták szerint ugyanis e kettőt szétválasztani nem lehet. Izrael Isten kiválasztott népe, amely az ígéret Földjén él, s amelyet a mózesi törvények, a Tóra kormányoznak. A tény, hogy Izrael Földje római kézre jutott, Isten és akarata kifigurázásának és meggyalázásának számított. Júdás azonban, úgy tűnik, bizonyos családi „mintába” beillett, amennyiben fiai, Jakab és Simon nyomdokában jártak, s a római prokurátor Jézus halála után mintegy évtizeddel egy perben mindkettejüket halálra ítélte.

Érdekesek a nevek: egy Júdás, akinek Jakab és Simon nevű fiai vannak. Akkoriban mindennaposnak számítottak ezek a nevek a zsidóknál, és különösen az olyan galileai családok körében, akik azonosultak az idegen uralom lerázásának céljával, a zsidó függetlenséggel. E nevek attól a Makkabeus családtól eredtek, amely sikeresen űzte ki a szír-görögöket az i. e. második században. Nyilván nem lehetett véletlen, hogy Mária, Jézus anyja ugyanezt a három nevet – Jakab, Simon, Júdás – adta a fiainak, s az sem, hogy Simon kiérdemelte a Zelóta melléknevet.
Jézus a Júdás-lázadás idején tízéves volt, és csak feltételezhetjük, hogy a helyi galileai lakosság élénk figyelemmel kísérte az idevonatkozó híreket. Mária feltehetően szolidaritásból és a Galileai Júdás ügye iránti tiszteletből választott neveket – mely ügynek köszönhetően öt fia közül kettő kínhalált hal: Jézust megfeszítik, Simont megkövezik.


Forrás: James D. Tabor - A Jézus dinasztia Fordította: Rákócza Richárd