logo

XVII December AD

Jézus beskatulyázása

Josephus, a mi első századi kortárs tanúnk elmondja nekünk, hogy az akkori júdaizmus három főbb csapásiránnyal, avagy „filozófiával” bírt: voltak farizeusok, szadduceusok és esszénusok. Egy ponton elárulja, hogy létezett egy „negyedik filozófia” is, amelyet az úgynevezett zelóták követtek, ők azonban Josephus szerint vallási nézeteikben leginkább a farizeusokra hajaztak. Magáról elmondja: a farizeusokhoz tartozik, noha fiatalabb éveiben az esszénusokkal is elidőzött.

Josephus művelt római olvasóközönségnek írt, szándéka pedig az volt, hogy honfitársait a lehető legjobb fényben tüntesse fel. Amikor 66-ban kirobbant a nagy Róma-ellenes szabadságharc, az akkor még csak harmincéves Josephus a galileai zsidó haderő parancsnokaként szolgált. Hamarosan belátta a harc reménytelenségét, és megadta magát a rómaiaknak.
Vespasianus római tábornok és fia, Titus, a palesztinai hadjárat vezetői baráti viszonyba kerültek vele. Vespasianus 69-ben császár lett, s Josephus végül Rómába került, római polgár lett, császári nyugdíjat húzott, memoárjait pedig Vespasianus volt palotájában írta. Mikor Jeruzsálem már romokban hevert, a zsidó szabadságharcosokat pedig lehengerelte a túlerő, Josephus rehabilitálni szerette volna népét, amelyet tiszteletre méltó hagyományokkal és törvényekkel rendelkező ősi népként festett le.

A félrevezetett fanatikusokat és a kisebbség köreiben tapasztalható testvérgyilkos féltékenykedési tette felelőssé a lázadásért. Mikor leírta a négy főbb zsidó vallási irányvonalat, szántszándékkal „filozófiáknak” nevezte őket. Josephus zsidó „szektái” igencsak a görög filozófiai iskolákra emlékeztetnek, nevezetesen az epikureus, a sztoikus, valamint a pithagorászi vagy platonikus iskolákra.
Josephus olyan benyomást akart kelteni, miszerint a zsidó nép egyáltalán nem a római társadalom elmaradott, rebellis része, hanem ősi, nagytiszteletű faj, amely a vallásfilozófia terén is figyelemre méltó irányzatokkal rendelkezik. Még a három fő iskola hitét is úgy ábrázolta, hogy a művelt olvasó azonnal meg tudja feleltetni a szadduceusokat az epikureusoknak, a farizeusokat a sztoikusoknak, az esszénusokat pedig a platonistáknak vagy a pithagorásziaknak. Miután céljai apologetikusok voltak, mondanivalóját komoly fenntartásokkal vagyunk kénytelenek kezelni.

Röviden, néhány sorban jellemezte a farizeusokat és a szadduceusokat, s főként a „sorssal” és a „halál utáni élettel” kapcsolatos nézeteiket ütköztette. Állítása szerint a farizeusok azt hangsúlyozták, mindent Isten irányít, és hittek a halál utáni életben, valamint a lélekre kimondott örök ítéletben.
A szadduceusok viszont tagadták a „halál utánit”, és a hangsúlyt erre a világra helyezték. Nem hitték, hogy mindent Isten irányít, azt viszont igen, hogy az ember szabad akaratánál fogva választhat jó és gonosz között, jutalma pedig ennek megfelelő lesz. Josephus azt állította, a farizeusok sokkal nagyobb népszerűségnek örvendtek, s integrálódtak a helyi közösségekbe, szemben az elit és arisztokratikus szadduceusokkal.

Josephus leírása alapvetően összecseng azzal, amit az Újtestamentumból és a későbbi zsidó forrásokból tudunk. A szadduceusok leginkább a papi osztályokból kerültek ki. A római politikai hozzájárulással kinevezett főpapot saját soraikból választották. Ennek megfelelően ők gyakorolták a világszerte a júdaizmus mindenekfölötti fókuszpontjának tekintett jeruzsálemi Templom feletti főhatalmat, valamint ők uralták a Szanhedrint, ezt a zsidó „tanácsot” vagy „szenátust”, amelynek megnyirbált jogkörét meghagyták a rómaiak.
A zsidó jog szadduceus interpretációja általában szigorúbb és merevebb volt, mint a farizeusoké, s miután ők inkább a jelen, semmint az „eljövendő” világra koncentráltak, szkepticizmussal viseltettek a mennyei világhoz tartozó, vagy akár az idők végével foglalkozó témákkal – angyalok, démonok, holtak feltámadása – szemben. A farizeusok viszont szabadon spekuláltak ezekben a témákban, a zsidó törvényeket sokkal liberálisabban értelmezték és a változásokhoz igazították. Noha volt a farizeusok közt egy sokkal merevebb irányvonal is, amelyet az első századi Sámáj rabbi vezetett, nagy ellenfele, Hillél jóval komolyabb befolyásra tett szert.
Általános hiedelem, hogy Jézus valamennyi farizeus esküdt ellensége lett volna, holott a zsidó joggal kapcsolatos nézetei valójában nagy átfedésben vannak Hillél sokkal elfogadóbb álláspontjával. Hillél is, Jézus is hangsúlyozták a felebaráti szeretet szükségességét, valamint idézték az „aranyszabályt” mint a tórai és prófétai hagyományok tömör összefoglalóját. Végül azonban szadduceus papok és a farizeusok közt lévő követőik együttesen állították Jézust Pontius Pilátus római kormányzó elé.

Josephus, aki csak rövid összefoglalóval szolgál a farizeusokról és a szadduceusokról, bőségesen és részletesen ismerteti meg velünk az általa láthatóan szimpatikusnak tartott esszénusokat. Ám úgy tűnik, szándékosan kihagyott az ismertetőből mindent, ami az esszénusok radikális apokaliptikus várakozásairól kellett volna szóljon, hiszen az ilyesmi a zsidó lázadás után aligha nyerte volna el a római olvasó tetszését. Mint már láttuk, az esszénusok, a holt-tengeri tekercsek szerzői a világ végére, illetőleg két Messiás – egy papi és egy dávidi-királyi – eljövetelére vártak.
Heves Róma-ellenességük mellett megvetették a jeruzsálemi zsidó klérust, lett légyen az farizeus vagy szadduceus, mivel reménytelenül romlottnak és korruptnak tartották a képviselőit. Az esszénusok önmagukat az „új szerződés” népének tartották, s úgy hitték, ők képviselik majd a korszak végén az új, megtisztult Izraelt. Az esszénusokról fura módon elszántan hallgat az Újtestamentum, mialatt a szadduceusok és a farizeusok rendszeresen jelennek meg Jézussal szemben.
Jézus magáénak vallotta az esszénusok egyes fontos elméleteit és praktikáit, a holt-tengeri tekercsekből ítélve azonban az esszénus kemény mag nyilvánvalóan megvetette és elítélte volna különféle nézeteiért: a nemzsidók és a nők felé való nyitottságáért, a szombati munkatilalommal és a rituális tisztasággal kapcsolatos nézeteiért, mert mindezek sokkal megengedőbbek voltak, mint az esszénus nézetek. Azt azonban ne tételezzük fel, hogy minden esszénus vagy akár csak az, akik többé-kevésbé esszénus nézeteket vallott, egyazon merevséggel értelmezte a zsidó jogot.

Az első századi római Palesztinában rendkívül sokszínű volt a zsidóság. Josephus kategóriáival az a gond, hogy az olvasóban támadó benyomás szerint a legtöbb zsidó formálisan „tartozott” valamilyen csoporthoz. Nem nehéz úgy gondolni erre, mint napjaink felosztására, miszerint vannak baptisták, katolikusok, reformzsidók. Hiszen tudjuk, hogy a dolog ma sem így áll. Az akkori Palesztina zsidó lakosságának száma felőli becslések megoszlanak, a szakértők ezt a számot egy- és hárommillió közé teszik. Josephus szerint hatezer farizeus és négyezer esszénus létezett. Philo, a másik első századi zsidó tollforgató ugyancsak négyezer esszénusról tud.
A vallási gondolkodás és filozófia széles kategóriáiról van szó, de csak a maroknyi elitet, a tanult embereket skatulyázták be formálisan. Ráadásul az összes, komplex történelemmel rendelkező csoportban volt egy sor irányzat, a liberálistól a konzervatívig. S noha sokan próbálkoztak azzal, hogy Jézust valamelyik irányzathoz besuvasszák, az ilyen kategorizálás erősen kérdéses. Jézus úgy nőtt fel, hogy ismerte valamennyi iskolát. Valószínűtlen, hogy Názáretben nagyobb számban éltek volna szadduceusok, az viszont annál valószínűbb, hogy farizeusok meg esszénusok laktak arrafelé. Josephus szerint minden városban éltek esszénusok, a helyi lakosság körében pedig a farizeusok voltak a legnépszerűbbek. Az evangéliumok utalni látszanak arra, hogy Galileában szép számmal, mindenütt éltek farizeusok, és Jézus rendszeresen találkozott is velük.

A mozgalom, amit végül Jézus létrehozott, főként azok számára bírt vonzerővel, akik azonosultak a júdaizmus egyik vagy másik filozófiájával. Jézus öccsét Zelóta Simon néven ismerték. Ő tagja lett a tizenkét apostolból álló belső körnek is. A rómaiak a végén zendülés szítása miatt feszítették meg Jézust – azért az állításért, hogy ő a zsidók jog szerinti királya. Jézus ezzel olyan zelóták társaságába kerül, mint Galileai Júdás vagy Bar Kochba, az utolsó „messiás”, akinek mozgalmát a rómaiak 135-ben fojtották el.
Jézussal szimpatizálók még a farizeusok közt is voltak. Sőt, a Szanhedrin két tagja elég befolyással rendelkezett még ahhoz is, hogy Pontius Pilátusnál, Júdea római kormányzójánál elérje Jézus holttestének kiadását. Végső soron Jézus öccse, Jakab harminchárom évi dinasztikus uralma alatt számos farizeus azonosult a Keresztelő János és Jézus által szervezett mozgalommal.

Noha a mai fülnek furán hangzik, hogy léteztek nazarénusok vagy „keresztény farizeusok”, voltak ilyenek, nem is kevesen. Lukácstól még azt is tudjuk, hogy a jeruzsálemi szadduceus papok „tömegesen” léptek be a mozgalomba, noha Jézusnak látszatra a szadduceusokhoz volt a legkevesebb köze (ApCsel. 6:7). S Jakab, Jézus öccse az ő támogatásukkal kezdi meg bizonyos papi messianisztikus funkciók gyakorlását.
Noha az esszénusok törvényértelmezése jóval szigorúbb volt, mint Jézusé, bizonyosan köztük is voltak, akik azonosultak a Keresztelő János és Jézus által országszerte támasztott apokaliptikus izgalmakkal. Leszögezhetjük, hogy Jézus leginkább az első századi palesztinai Messianisztikus Mozgalommal azonosítható. Ez a mozgalom igen apokaliptikus volt, s noha osztotta az esszénusok egyes nézeteit, a zsidóság sokkal szélesebb köréhez szólt, akiket egyesített az isteni megváltásban való hit. Jézust csak akkor leszünk képesek megfelelően elhelyezni az első századi palesztinai zsidóság igen színes palettáján, ha meg tudjuk ragadni ennek a mozgalomnak a történelmét, alapvető értékeit és mitológiai világát.

Voltak zsidók, akik nagyban otthon érezték magukat a politikai és társadalmi világukban, elfogadták a status quót, még ha azt Róma diktálta is, és megpróbálták belőle a legjobbat kihozni. Voltak azonban mások is: akár farizeusok, akár esszénusok, akár szadduceusok, akik egyáltalán nem békéltek meg a fennálló helyzettel, s a héber próféták messianisztikus jövendölései alapján radikális változásokra számítottak. Nem annyira a címke fontos tehát, hanem a látásmód – a hit, miszerint Isten e messiási jövendölések beteljesítése végett beavatkozik.
A mozgalom nem Jézustól eredt; igazából formálódni kezdett az már két évszázaddal a megszületése előtt. De Jézus, rokona, Keresztelő János és öccse, Jakab adtak a mozgalomnak olyan formát, hogy az végül képes volt új irányt szabni a történelem menetének. Jézus valamikor harmincéves kora előtt látott neki terve végrehajtásának. Az úton kétségkívül voltak stációk. 26 őszén azonban Jézus kész volt arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen. S a Jézus-dinasztia csillaga emelkedni kezdett.



Forrás: James D. Tabor - A Jézus dinasztia Fordította: Rákócza Richárd