logo

XIX October AD

Zsidóként nőtt fel Názáret faluban

Jézus egy vidéki, galileai zsidó településen nevelkedett, szegényen. Ebben a régióban több száz kisváros és falu bújt meg, s ezeket kiterjedt klánok és nemzetségek lakták, akik a környező földeket művelték. A régészet kimutatta, hogy szerény terméskő házikókban laktak, amelyet vályoggal vakoltak be. Döngölt föld volt a padló, az ablak ritkaságszámba ment; fent zsúptető volt: a nádat fagerendákra fektették és sárral kenték be, így hozva létre a lapos tetőt, amely szinte egész évben szolgált alvásra, evésre, az apróbb házimunkák elvégzésre.
A házak gyakran rendelkeztek tárolási célokat szolgáló földalatti kamrával. Bútor nem nagyon akadt, a cserépedények helyben készültek és praktikusak voltak; alig-alig dekorálták, díszítették őket. Nem volt mozaik, import kerámia, üvegedény, arany vagy ezüstpénz, kozmetikum, ékszer vagy bronzváza, tehát mindaz, ami megszokottnak számított Sepphorisban vagy Jeruzsálemben. A nagyobb házak udvarral, több szobával rendelkeztek, és több nagycsalád osztozott rajtuk; ezek a házak gyakran megosztott struktúrák esetleges hálózatát alkották.
Az állatok a házakhoz épített toldalékokat vagy kivájt vermeket, barlangokat lakták, és gazdáik, ahol a hely engedte, kisebb konyhakerteket műveltek. A főbb termények az olajbogyó, a kenyér és a lencse voltak, a tojás, tej, sajt, sózott hal, hús, a zöldség és a gyümölcs pedig szívesen látott kiegészítők. A csontvázmaradványok étrendi elégtelenségről tanúskodnak, és mindennaposnak számított, hogy valakit negyvenéves kora előtt vitt el egy betegség.

Ha a mai modern Názáretben meglátogatjuk a Názáretfalu régészeti projektet, fogalmat alkothatunk magunknak, miképp mentek akkoriban a dolgok. Olyan ez, mintha a williamsburgi kolónián át pillanthatnánk be egy zsidó falu életébe, de ezúttal az első századba. Az archeológusok és a történészek azon vannak, hogy a lehető legnagyobb részletességgel rekonstruálják az első századi Názáretet, éspedig a korabeli módszerekkel és építőanyagokkal.
Kísérletet tesznek arra is, hogy a lehető legautentikusabban reprodukálják a földművelés, az állattenyésztés, a kézművesség akkori módozatait. Názáretben járva az embert lenyűgözi az erőfeszítésben látható szakértelem. Ám sok minden hiányzik: a zaj, a szag, a tömeg, a mindennapi paraszti élet szennye-piszka, a katonai megszállás alatti élet érzése, no és persze Heródes éber felügyelőkből, ügynökökből és adószedőkből álló virtuális hadserege.

A vidéki Galilea valamennyi régészeti bizonyítéka tipikus paraszti életről tanúskodik – csakhogy ez zsidó paraszti élet volt. Szép számmal találtak rituális tisztálkodási célokra szolgáló kőedényeket, valamint a rituális alámerüléshez használt bevakolt medencéket, mikvéket. Az itt talált állati csontok kecske-, birka-, csirke-, ritkán szarvasmarha-tenyésztésről tanúskodnak, disznótartásról azonban soha.
A sírok a lakóterületen kívül helyezkedtek el, többnyire természetes barlangok voltak, vagy a sziklába vájták őket. Mint a Bevezetésben tárgyaltuk, a holttestet egy padra vagy loculusra fektették az oszlás idejére, s egy év múlva a csontokat összegyűjtötték, majd csontládikába vagy külön falmélyedésbe helyezték. Szóba sem jöhetett a rómaiak által preferált hamvasztás, valószínűleg a holtak feltámadásába vetett hit miatt.

A zsidó falu polgári és vallási életének központja a zsinagóga volt. Legalább két első századi zsinagógát találtak – egyiket a Genezáret keleti oldalán, Gamlában, a másikat a sivatagi erődben, Maszadában, így van némi elképzelésünk arról, milyenek lehettek. Sábát napján, a péntek esti napnyugtától a szombat esti szürkületig az egész faluban megállt az élet, szünetelt a munka. Hangosan felolvasták és megtárgyalták a nagy gonddal, kézzel írott Tórában, a zsidó törvényben foglaltakat.
A köznyelv az arameus volt, a holt-tengeri tekercsekből ítélve azonban a szent könyveket az ősi héber nyelven írták. Lukácsnál olvashatjuk, hogy Jézus, amikor harmincéves kora körül visszatért szülővárosába, Názáretbe, „szokása szerint bement szombaton a zsinagógába”, felállt az emelvényre és hangosan felolvasott Jesája könyvéből. Majd leült, s beszélni kezdett az egybegyűltekhez, értelmezve az imént felolvasott szöveget. Feltehető, hogy különleges alkalmakkor voltak imák, énekek és egyéb ceremóniák, a központi tevékenység azonban alighanem az Írás felolvasása és megbeszélése volt.

A holt-tengeri tekercsek közt megtalálták Jesája teljes könyvét, amely a tudósok szerint i. e. 100-ban íródott; innen pontosan tudjuk, miként nézett ki egy bibliai tekercs Jézus idejében. Kétezer éven át rejtőzött egy lepecsételt kőkorsóban, egy Kumrán melletti barlangban. A Jesája-tekercs ötvennégy oszlopnyi héber szöveg. Huszonnégy láb hosszú, és tizenhét kecskebőrdarabból öltötték össze, tíz hüvelyk magas. Jobbról balra kellett forgatni, s a kitekeréshez és az olvasáshoz asztal vagy pódium szükségeltetett.
A Nagy Jesája-tekercs, ahogyan nevezik, vitathatóan az egyedüli ilyen elképesztő felfedezés a bibliai archeológia történetében. Amikor előkerült, mindenkinek, még a tudósoknak is nehezére esett elhinni, hogy ilyen régi lehet. Ha a holt-tengeri tekercsektől eltekintünk, a héber Biblia könyveinek legrégibb példányai az i. sz. 9. századból származnak.

Hogy Jézus felcseperedése közben mennyit beszélt és mennyit hallgatott a felnőtt-gyülekezetekben, azt már nem tudhatjuk meg, de nyilván fiatal korától elkezdte a különféle gondolatok és egymásnak ellentmondó vélemények feldolgozását. A később a Misnában írásba foglalt zsidó Szóbeli Tanból, valamint a holt-tengeri tekercsekből és az evangéliumokból ítélve a tárgykörök száma gyakorlatilag végtelen lehetett. Mit szabad és mit nem Sábát napján? Fizessünk-e adót? A zsidó naptárat a nap vagy a hold járása után határozzák meg, esetleg mindkettőt figyelembe véve? Kinek fizetendő a tized? Az idők végezetével csak egy-két halott támad fel, egy se, vagy mindegyik? Milyen ok kell ahhoz, hogy valaki elbocsássa a feleségét? Hogyan tevődik át a rituális tisztátalanság, és mik a megtisztulás követelményei? Hol és mikor várható a különféle messiási alakok megjelenése? Szabad-e feleségül venni az unokahúgunkat? Milyen ügyes-bajos dolgaink lehetnek egy nemzsidóval? Isten királysága szó szerinti módon manifesztálódik a földön, vagy csak a halál után a mennyekben? Vajon visszatérnek-e Izrael szétszórt, „elveszett” törzsei a Hazába a messiási napokban? És aztán ott voltak a sztorik, Ábrahám, Izsák, Jákob, József, Mózes, Dávid király történetei, meg valamennyi prófétáé, amelyeket újra meg újra elmondtak a Szentírásból, s ott voltak a hol szórakoztató, hol figyelmeztető, hol oktatási célzatú legendák.

Forrásainkból ítélve nem létezett szisztematikus eljárás minderre és sok száz más, a júdaizmus lényegét képező tárgykörre nézve. A zsidó életet, a paraszti életet is, a történetek, a tórai és a prófétai tanítások feletti végtelen viták jellemezték. El lehet képzelni, milyen szintű az írásbeliség és az általános műveltség még a szegények között is. A zsidók a Könyv Népe voltak, s a rómaiak lassan megtanulták, hogy ez különbözteti meg őket az összes többi leigázott néptől.

A júdaizmus négy fontos alapzaton nyugszik: Isten, Tóra, föld, valamint a kiválasztott nép. Jézus zsidóként nyilvánvalóan osztotta az egy teremtő Istenben való hitet, aki fölötte áll valamennyi istennek vagy szellemi teremtménynek; hitt a Tórában mint a társadalom, az erkölcs és a vallás mintájában; hitt Izrael Földjének szentségében, valamint abban, hogy a népnek ehhez a földhöz mindörökké joga van; Ábrahám leszármazottaiban, Izsákban és Jákobban, s abban, hogy őket Isten választotta ki valamennyi nemzet okulására.
Történelmi küldetésük az volt, hogy az emberiséget közelebb hozzák Istenhez és az ő Tórájának revelációjához. Jézust mint zsidót körülmetélték nyolcnapos korában a jeruzsálemi Templomban; megtartotta a heti pihenőnapot, a Sábátot, kerülte a tiltott állatokat és a vér fogyasztását, megünnepelte az előírt zarándokünnepeket, és a Tórában foglaltaknak megfelelően gyakorolta a rituális tisztaságot. Felnőtt férfiként Jézus viselte a rojtos imasálat, a ciceszt, a rojtokat kívül, jelezvén, hogy szigorúan betartja a micvákat, a tórai parancsolatokat. Ilyen értelemben – a szó „modern” értelmében – semmiféle liberalizmusnak nem hagyott teret vallási kérdésekben. Amit nem fogadott el, mint rögvest látni fogjuk, az néhány szóbeli tanítás volt, olyan interpretációk, amelyeket rabbi-tanítók illesztettek hozzá a bibliai kommentárokhoz.

A júdaizmus bizonyos viszonylatban egyszerre exkluzív és univerzális. A zsidó lét „jegyei” társadalmi „vízválasztóként” is felfoghatók, s a római társadalomban jól ismerték őket. Vannak római írók, akik támadják a zsidókat és megvetést táplálnak irányukban, de vannak olyanok is, akik csodálják őket, sőt egyes szokásaikat a magukévá teszik. Komoly bizonyítékok vannak arra, hogy nemzsidók nagy számban vonzódtak a zsidósághoz az egész római világban, és még a zsinagógákban is megjelentek. Ez nem volt kötelességük, csak azoknak, akik formálisan betértek és zsidóvá lettek, noha mód volt rá. A nemzsidókat, akik elfordultak a „bálványoktól” az „igaz és élő Isten” felé, és tartózkodtak a lopástól, gyilkosságtól és az erkölcstelen szexualitástól, „igaz nemzsidóknak” vagy „istenfélőknek” tartották. A különféle zsidó csoportok hozzáállása a nemzsidókhoz radikálisan különbözött, a teljes kirekesztéstől egészen a szíves befogadásig.
Azt hiszem, biztonsággal feltételezhetjük, hogy az apró, Názáret nevű faluban nem, vagy alig egy-két nemzsidó lakhatott, noha lakosai a közeli Sepphorisnak köszönhetően nyilván naponta érintkeztek nemzsidókkal. Úgy fest, hogy Jézus megszokta az idegeneket, és joggal tehető fel, hogy bizonyára nevelkedésének köszönhető ez. Nézetei sem provinciálisnak, sem szeparatistának nem nevezhetők. A római előkelőségeket láthatóan megvetette a zsidó kollaboránsaikkal együtt, ugyanakkor viszont szívesen látta azokat az egyéneket, akiket szellemileg értékesnek tartott. Ha biológiai apja római volt vagy elrómaiasodott, ez további magyarázat a nyitottságára.

Ha Názáret olyan falu volt, amely nevét csakugyan a királyi Dávid-házból ide koncentrálódó lakosok miatt kapta, jogos a kérdés: ez milyen hatással volt Jézusra. Felnőttként hazatérve ugyan némi reputációt vívott ki magának prédikációival és gyógyításaival, a falusiak nagy része azonban mégis leginkább csak gúnyolódni tudott azon, hogy Jézusnak valamilyen speciális prófétai szerepe lenne. Híres kifakadása – „Bizony mondom nektek, sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint a saját hazájában, a saját rokonai közt és a saját házában” – ékesen jelzi, milyen társadalmi elszigeteltséggel kellett megküzdenie még felnőttként is.
A helyieket láthatóan nem hatotta meg az anyai ágról való, tiszteletreméltó dávidi pedigré, mivel hallották a törvénytelenségével kapcsolatos történeteket, ráadásul tektonként teljes mértékben ágrólszakadtnak számított. Jézus a jelek szerint „még a saját házában” is szkeptikus reakciókkal találkozott, amikor arra a meggyőződésre jutott: Isten választotta ki, sorsa pediglen, hogy Dávid trónusát elfoglalja. A Dávid-házi származás egy dolog volt, a tettek mezejére lépés viszont teljesen más dolog: egyszerre őrültség is, meg veszedelmes is.
Túl a názáreti falusi élettel kapcsolatos általános megfigyeléseken, mi egyebet is állapíthatunk még meg, amikor megpróbáljuk megválaszolni a kérdést, miféle zsidó is volt Jézus? Elmondhatta-e magáról bármelyik akkori zsidó vonulat: „Nos, ő a mi emberünk”?


Forrás: James D. Tabor - A Jézus dinasztia Fordította: Rákócza Richárd