logo

XVIII Novembris AD

A bukás (Caius Marius)

Ezzel persze eljátszotta a néppárt rokonszenvét - az optimatákat azonban mégsem tudta maga mellé állítani. A hadsereg újjászervezője, a Jugurtha ellen viselt háború győztes bevégzője, aki a kimber-teuton betörés idején megmentette Rómát, és akit ezért hálából a „város harmadik megalapítója" címmel tüntettek ki, hatodik consulsága alatt ingadozó, bizonytalan magatartásával, azzal, hogy hol azokat hagyta cserben, akik fenntartás nélkül támogatták, hol meg az optimatákat, akikhez időnként közeledni próbált, elveszítette minden népszerűségét. Kiderült, hogy igazában senki sem bízhat-e benne. Nemcsak egykori patrónusával, Metellusszal szemben volt hálátlan, elárulta későbbi szövetségeseit, Saturninust és Glauciát is. A néppárthoz csak azért csatlakozott - átmenetileg -, mert ennek a segítségével akart érvényesülni. Arról, hogy magáénak érezte volna a nép ügyét, nem beszélhetünk. Elfordult szövetségeseitől is, amikor az volt a benyomása, hogy a másik oldal az erősebb.
Marius ezután tíz évig nem jutott közéleti szerephez. Várhatott a következő válságos pillanatra, amely újra eszébe juttatja majd honfitársainak az ő katonai tapasztalatait. Az első ilyen alkalom a szövetséges, vagy mint az ókoriak közül sokan nevezték: a marsus háború volt.

Ennek a kitörésére az itáliai szövetségesek elégedetlensége adott alkalmat. Ezek a nagyrészt nyelvükben sem latin, velük csak rokon itáliai népek már régen ugyanazokat a terheket viselték, mint a rómaiak maguk; ugyanazok voltak kötelességeik háborúban és békében egyaránt - épp hogy csak nem részesültek azokban az előnyökben, politikai kiváltságokban, mint a római polgárok. Helyzetüknél fogva ezek lettek volna a nincstelen, de szabad római proletárok természetes szövetségesei. Ezért gondolt már Gaius Gracchus arra, hogy meg kell adni nekik a római polgárjogot.
De semmi sem lett ebből mindaddig, amíg i. e. 91-ben az „ifjabb Livius Drusus" néptribunus elő nem készített egy erre vonatkozó törvényjavaslatot. (Csak mellékesen említjük meg, hogy ez a tribunus éppen annak a Livius Drususnak volt a fia, aki 30 évvel korábban demagóg javaslataival kiütötte a nyeregből Gaius Gracchust. A fiú azonban egy emberöltővel később sokkal egyértelműbben a nép ügye mellé állt, mint korábban apja tette volt.)

Már-már úgy látszott, hogy az itáliai szövetségesek megkapják a polgárjogot, amikor az érdekükben buzgólkodó néptribunus politikai gyilkosság áldozata lett. A polgárjogra váró italikusoknak pedig be kellett látniuk, hogy Róma nem hajlandó megosztani velük kiváltságait. Egy darabig ugyan még tovább folytak a tárgyalások, de aztán döntöttek: elszakadnak Rómától, és „Itália" néven önálló, független szövetséges állam lesznek.
Fővárosnak megteszik Róma helyett Corfiniumot a paelignusok földjén, nem messze attól a Sulmótól, ahol később a költő, Ovidius született. Államuk élén római mintára két consul áll majd, és mellettük 12 praetor intézi a közigazgatást. Még pénzt is verettek hamarjában, amelynek jelképes ábrázolása volt: az itáliai bika, amint felökleli a római anyafarkast.

Minthogy ügyes, bátor hadvezérek álltak a szövetség élére, azonkívül az új „állam" megpróbálta bevonni harcaiba a pontuszi királyt, Mithridatészt is, aki szinte ugyanebben az időben a keleti provinciákat fenyegette, Róma egyszerre megint súlyos helyzetbe került. Arról, hogy azonnal engedjenek, ezúttal már nem lehetett szó. Előbb le kellett győzniük - legalább részben - a felkelőket, hogy ezzel némileg helyreállítsák Róma megrendült tekintélyét. Most már csak később tehették meg, hogy teljesítik azt a méltányos igényt, amit kezdettől fogva nem lett volna szabad elutasítaniuk.
Nem is tudták másképp lecsendesíteni a szövetséges háború viharát, csak úgy, hogy lépésről lépésre megadták a polgárjogot minden itáliai szövetségesnek. De miután elmulasztották a békés rendezés lehetőségét, és az erőszakos ellenállás útjára léptek, egyelőre kénytelenek voltak fölvenni a harcot a támadók ellen.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985