logo

XXIII Junius AD

Enni vagy politizálni - Lucullus.

Napjaink jóléti társadalmaiban gyakori aggodalom, hogy az életszínvonal emelkedése, az evilági élvezetek lehetősége elfordítja az emberek figyelmét a közélet kérdéseitől. Kevesen tudják, hogy a lakomáiról és gasztronómiai élvezetekről híressé vált Lucullus életformája nem más, mint menekülés a politikai csalódások mezejéről. (A szerk.)

„Lucullus különösképpen szerencsés volt élete végén: meghalt, mielőtt a nagy változás bekövetkezett, amelyet a végzet a polgárháborúkkal hozott a köztársaságra, és akkor távozott az élők sorából, amikor hazájában, ha zűrzavarosak voltak is az állapotok, de a szabadság még nem veszett oda” – írta a Kr. u. 2. század elején Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzok szerzője, az ókor legismertebb ínyencéről. (Fordította: Máthé Elek.)

De miért tartotta Plutarkhosz szerencsésnek Lucullust idejében bekövetkezett halála miatt? Hiszen jót enni akkor is lehetett, „amikor a szabadság már odaveszett”. Sőt, a húsosfazék sokszor jelentett kárpótlást a politikai döntésekből kizárt emberek számára. A szolgaság ideje – Plutarkhosz itt a köztársaság sírját megásó császárkorra gondolt – még inkább kedvezett az élvezetek hajszolóinak.
Más persze a helyzet akkor, ha valakinél az asztal élvezeteinek túlhajtott szeretete nem beteges falánkság, hanem egy tudatosan vállalt magatartásforma része. A Hannibált legyőző Scipio (kb. Kr. e. 235–183) vidéki birtokára visszavonulva tiltakozott a sikereire féltékeny senatusi oligarchia áskálódásai ellen. Később a filozófus Seneca koplalva fejezte ki utálatát őrült neveltje, Nero császár iránt. Lucullus másképp mutatta ki megvetését kora politikai viszonyaival szemben: ő evett.



Kertész István.

.