logo

XIX Junius AD

Caius Crispus Sallustius

romaikor_kep



Sallustius, Caius Crispus (Amiternum, Kr. e. 86 körül - Róma?, Kr. e. 35 körül) Római politikus és történetíró.

A lovagrendhez tartozott, s ezért a római politikai életben éppúgy homo novusnak (új ember) számított, mint Cicero, akinek levelezésében több Sallustius is előfordul. Ezek egyike, akivel a nagy szónok művészi-politikai vitákat folytatott, feltehetőleg azonos a történetíróval. Pályája kezdetén feltehetőleg Cicero bizalmas familiarisa volt, politikai karrierjét quaestorként kezdte.

Kr. e. 52-ben néptribunus volt, s ekkor Clodius meggyilkolása után fellépett a felbujtással vádolt Milo s az őt védő Cicero ellen. Pálfordulása miatt Kr. e. 50-ben erkölcsi okokra hivatkozva kizárták a senatusból. Hogy politikai pályáját újrakezdhesse, a Kr. e. 49-ben kirobbanó polgárháború során Julius Caesar mellé állt, aki megtette quaestorának, s így Sallustius visszatérhetett a senatusba.
A dictator később kinevezte az új afrikai tartomány (africa nova) helytartójának (Kr. e. 46), s ilyen minőségében Sallustius óriási vagyont harácsolt össze. Tetteiért Caesar bírósága előtt kellett felelnie, ahol felmentették ugyan, de a politikának örökre hátat kellett fordítania.

A szerző neve alatt ókori viszonylatban nagyszámú mű maradt ránk. Az egyes írások sorrendje a következő:

„Invectiva ad Ciceronem” (Támadóirat Cicero ellen), Kr. e. 54-ben keletkezhetett, nem sokkal azután, hogy Crassus elvonult a párthusok elleni hadjáratára. A sallustiusi stílusban megírt pamflet minden bizonnyal egy Augustus-kori rétor hamisítványa, aki jól ismerte a Kr. e. 50-es évek római belpolitikáját, s tudott Cicero és Sallustius kapcsolatának átmeneti megromlásáról, így a munkának, bár nem hiteles, van némi forrásértéke.

Szintén vitatott a szerzősége annak a két levélnek, amelyet Caesarhoz intéztek, s amely Sallustius neve alatt maradt fenn („Epistulae ad caesarem senem”, Levelek az idős Caesarhoz). A két levél közül sorrendben a második keletkezett előbb, mégpedig Kr. e. 50-ben, vagy közel ez időben, amikor Caesar még elsősorban „dignitas”-áért (méltóság) küzdött, s aligha voltak messzetekintő céljai.
Az „Első levél”, amely a valóságban később keletkezett, minden bizonnyal Kr. e. 46-ban, a thapsusi csatát követően íródhatott. A korábban írt levél azt fejtegeti, hogy az állam érdekében a plebs ugyanúgy köteles engedelmeskedni a senatusnak, ahogyan a test teljesíti a lélek parancsát. A később íródott levél a római állam eltorzulását a társadalmi bűnökben látja.

Kr. e. 44-43-ban született meg talán legsikerültebb műve, a „De coniuratione Catilinae” (A Catilina-összeesküvésről, amely a római történelem Kr. e. 66-62 közti érdekes eseményét dolgozza fel. A mű Platón, Arisztotelész és főképp Cicero nyomdokain haladó filozófiai bevezetője a res publica alakulásának három szakaszát különbözteti meg. Az első az atyák vagy patríciusok döntésén nyugvó királyság, a második a választáson alapuló res publica, a harmadik szakasz pedig Karthágó lerombolásával kezdődik, amikor megszűnik az ellenségtől való félelem, s az állam a zsarnokság irányába mozdul el.

A 2. triumvirátus idején készült el Sallustius második történelmi monográfiája, a „Bellum Iugurthinum” (A Iugurtha elleni háború), amely a numida király elleni háború (Kr. e. 112 - Kr. e. 106) eseményein keresztül drámai módon jeleníti meg a római állam válságát.
A történetírónak -miként híres kitérőjében (excersus) kifejti- az a véleménye, hogy a régi res publica összhangjának megbomlásáért mind a nemesség (nobilitas), mind a popularisok, tehát a Gracchusok és maga Marius is felelősek.

Sallustius utolsó, Sisenna művét folytató munkája, a „Historiae” (Korunk története) a Sulla halálát követő változatos eseményeket adta elő: Lepidus és Sertorius háborúját, valamint a Spartacus-féle rabszolgahadjáratot.

A feltehetőleg Kr. e 39 utám, öt részben megírt műből ránk csupán töredékek maradtak. A mű folytatását később Asinius Pollio készítette el.


,