logo

XXIV Junius AD

Titus Livius .

Livius, Titus Livius (Patavium - ma Padova -, Kr. e. 59 – Patavium, Kr. u. 17) római történetíró (a vele nem azonos irodalmár Liviusról ld.: Livius Andronicus)


Élete


Élete folyásáról alig tudunk valamit. Szülővárosa, Patavium a római polgárjogot csak Kr. e. 49-ben, Julius Caesartól kapta, az ezért járó hála később is megfért a kisváros köztársaság-párti érzelmeivel. Augustus „pompeianus”-nak tartotta Liviust, ám ahogy Tacitus később írta: „de barátságuknak ez sem ártott”. Ifjúkorában alapos képzést kapott, ezt tehetős családi környezete biztosította számára. Rómát jól ismerte, görögországi tanulmányútjáról nincsenek közelebbi adataink.

Hivatalt, köztisztséget soha nem viselt, mindvégig hű maradt szülővárosához. A család sírköve ma is Padovában látható. Nagy történeti művén egész életén át dolgozott. Filozófiai dialógusairól, illetve fiához intézett leveléről, amelyben Démoszthenészt illetve Cicerot állította elébe példaként, csak közvetve tudunk.

„Ab urbe condita” (A város alapításától) kezdett évkönyvei Drusus haláláig (Kr. e. 9) követik a római történelmet. A 142 „könyvből” ránk az első 10 (Kr. e. 293-ig), majd a 21-45. maradt (Kr. e. 218-tól Kr. e. 167-ig), az utolsó öt könyv itt-ott hiányos.
Ezenkívül ránk maradt egy Sertoriussal foglalkozó töredék a 91. könyvből, valamint Cicero halálának leírása és a nagy szónok jellemzése a 120. könyvből. Az elveszett könyvek tartalmát kivonatokból, néhányét papirusztöredékekből ismerjük. A Kr. e. 190 - Kr. e. 11.-ig terjedő időszak csodás eseményeinek leírását Julius Obsequens kivonatolta, illetve a késői Cassiodorus krónikájában megtalálható consuljegyzék is Liviusra vezethető vissza. Maga Livius a „végeláthatatlan mű” elkészült részeit kezdetben öt vagy tíz könyvet egyesítő pentasokban, illetve decasokban adta közre.

Így kerek egész például az első öt könyv Róma alapításától a camillusi újjáépítésig, az első pun háborúnak egy pentas, a 16-20. könyv, a másodiknak egy teljes decas jutott, a 21-30. könyv. Ez a beosztási rend a 31. könyvtől kezdve egyre inkább elhomályosodik. A mű első fő része Gallia meghódításával zárul a 108. könyvben, majd a polgárháborús (109-116. könyvek): „civis belli libri” következtek.
A 133. könyvvel Actiumig jutott el az író, míg az utolsóak Augustus forma szerint megújított res publicájának voltak szentelve.

Livius elsősorban író volt, nem pedig történetíró, műve ezért modern (akár thuküdidészi értelemben) történeti mű nem kérhető rajta számon. Az első decasban a késői annalisztika képviselőit (Aelius Tubero, Valerius Antias, Licinius Macer, Claudius Quadrigatus) vette alapul, a második pun háború eseményeit elsősorban Coelius Antipater, majd Polübiosz nyomán foglalta össze.
Munkája későbbi szakaszában is gyakran támaszkodott Polübioszra, ami tanulságos összehasonlításokra ad alkalmat a szépíró Livius és a pragmatikus görög történész között. Történetíró elődeinek tévedéseit, ferdítéseit, sőt néhol kitalációit legfeljebb olyankor korrigálta, ha azok hihetetlensége nyilvánvaló volt. Ő maga mindenesetre nem toldotta meg a korábbi hamisításokat, hanem egyeztetni próbálta az adatait, és legfőképp minél eszményibb képet igyekezett festeni a régi, néha korántsem mindig jó időkről, amelyek felidézése közben – amint ezt maga írja- az ő lelke is valamiképp régivé válik.

A forráskritika számos egyenetlenséget, tévedést mutatott ki Livius munkájában, mindezen hibákat bőségesen kárpótolja Livius írásművészete. Leginkább ennek köszönhette a mű rendkívüli sikerét. Lehet, sőt csaknem bizonyos, hogy az annalistáktól örökölt, s még színesebbre formált sok történet a Horatiusok és Curiatusok, Lucretia és Verginia, Coriolanus és Camillus- nagyrészt kitalálás, az utókor mégis úgy látja Róma hajdankorát, ahogy azt Livius megírta.

Livius pozitív értékelését még az sem ronthatja le, hogy egyesek szerint stílusa túlontúl szónokias. A ciceroniánus Quintilianus Livius stílusát „lactea ubertas”-nak jellemezte, s áradó, színes stílusa valóban igazolja ezt a jelzőt.

Livius volt az utolsó történetíró, aki még a szabad „res publica”-ban élt. Munkájából még az augustusi béke árad, Augustusban ő az ősi államforma visszaállítóját tisztelte. A principatus és a libertas problémájával csak később Tacitus néz majd szembe. Műve fogadtatásának sikerét mutatja, hogy annalista elődei feledésbe merültek. Forrása volt Lucanus „Pharsalia”-jának, Silius Italicus „Punica”-jának, Valerius Maximus, Eutropius és Orosius buzgón kivonatolták. Népszerűsége mind a mai napig töretlen.


..