logo

XXIII Junius AD

A főváros és lakosai 1 rész

Róma kultúrájának bemutatásánál az első természetes lépés magáról a világbirodalom fővárosáról és lakosairól adni lehetőleg világos képet. Csakhogy nehéz a mai Rómában az ókorit megtalálni és legokosabb a modern épületeket képzeletben eltüntetve egy ókori göröghöz csatlakozni útitársul, ki valamely keleti provinciából való és tengeren közeledik utazása céljához. Csakhamar eléri a Tiberis torkolatánál Ostiát, Róma tengeri kikötőjét.

Igen sok kereskedő-hajó rajzik itt a tengeren, római hajógyárosok tulajdona; a vitorlák és árbocok erdeje emelkedik föl, mert Rómának sok eleségre van szüksége; magából Egyiptomból évenként 175 millió liter búza érkezik ide. Állati ordítás is növeli a zajt, mert a teherhajókon oroszlánok nyugtalankodnak a ketrecekben.
Vermekben fogdosták össze Afrikában és vad éhségükben dühösen csóválják farkukat. Legközelebb vadászni fognak rájuk a római amphitheatrumban. Más teherhajók mélyebben merülnek a vízbe; nagy márványtömbök, egész monolith-oszlopok vannak bennük, pároszi márvány, numidiai giallo antico, egyiptomi porphyr, melyek császári építkezésekhez valók, vagy gazdag emberek palotáihoz és fürdőihez.

Ostia kikötőjét Claudius császár kedvezőtlen fekvése ellenére óriási építkezéssel és rengeteg áldozattal nagy forgalom színhelyévé tette. A bejárat közepén egy szigeten kiemelkedik a világító torony; távolabb lépcsőzettel ellátott ragyogó kőpart és nagy mólók tűnnek fel. Ma is megijed az utas a Földközi-tenger kikötőiben a csónakosok lármájától; az ókorban is fülsiketítő zsivajt csaptak a kikötő-munkások, zsákhordók, tutajosok, gabonakimérők, ácsok és vámtisztviselők. Ide hallatszik a hajógyárak lármája.

Boltozatos raktárak és félszerek hosszú sorát szobrok tarkítják; díszíti még a kikötőt a Dioskurosoknak, a hajósok védőszellemeinek, továbbá Vulcanusnak és Isisnek temploma; de van azért piszok is meg kátrányszag, a délvidéki kikötőnek ma is jellemző vonása.
Az utas Ostiában kis hajóra szállhatott, melyet a Tiberisen fölfelé Rómába ökrök húztak; de sokkal gyorsabban érte el utazása célját, ha kocsit fogadott, mely a kikötőben utasokra várt. És csakhamar Rómában vagyunk, hol az utcai zaj tán még fölülmúlja a tengeri kikötő lármáját, mert Róma városában ekkor talán másfél millió ember lakhatott.
Az utas könnyen kapott szállást vendégbarátoknál, akik már a városkapunál fogadták és végtelen sok szűk utcán át vitték gyalog magukkal haza, valószinüleg egy bérház negyedik vagy ötödik emeletére. A görög igen sok honfitársra akad a fővárosban, s egy szót sem kell neki latinul szólnia, mindenütt megértik anyanyelvén.

Ugyanez a görög nagy bámulója minden sikernek s azért alázatos tisztelettel hódol meg a mindenható Róma nagysága előtt. De a város külseje csalódást ébreszt benne. Az oszlopcsarnokokban és a templomok bejárásánál gyönyörű szobrokat talál; de ezek mind jó ismerősei. «Rablott jószág, hisz ezek a mi műveink!» gondolja magában, Róma csak olyan csóka, mely idegen tollakkal ékeskedik. Csakhogy e tollak örökre testéhez nőttek. Tényleg e korban a legkiválóbb görög szobrászok Rómában ütötték fel tanyájukat, mert itt, a világ központjában fizették meg legjobban mesterműveiket; ők tehát a hatalom szolgálatában gyakorolták művészi erejüket.
De mily csúnyák az utak, mily szűkek a házak és mily piszkosak a zúg utcák! Mennyivel szebb még Kr. sz. után is Alexandria, Antiochia vagy Magnesia. Tágas derékszögű úthálózat, nyílegyenes és széles sugárutak, melyek árkádsoraikkal merészen és hosszan vágják át a tengersok házat: ez volt a hellenistikus városok rendszere.
Róma háztömegében viszont hiányzik minden határozott vonal, szinte lehetetlen tájékozódni, ha nem megy föl valamely magaslatra az ember. A capitoliumi Juppiter-templom tetejéről bizonyára szemlét lehet tartani a városon és lábunk előtt bizonyára fenséges látvány tárul elő: a csak nemrég fölépített templomok és csarnokok vakító márvány-pompája. Mert Augustus császár volt az, ki a komor téglavárosból ünnepies márvány-Rómát alkotott. De minden oly szűk! Hogy a Caesar-fórumnak Venus-templomával és az Augustus-fórumnak Mars templomával szerény tért kerítsenek, egész városnegyedet kellett lebontani. Szebb még a kilátás, ha a Capitoliumból a Vatikán felé vagy a Monte Pincio (Pompeius kertje) felé nézünk. Feltárul ekkor lábunk előtt a sík Mars-mező, egy nagy külváros előkelő díszépületekkel.

Már Kr. e. 220 óta, mikor a Via Flaminiát építették, mely a mai Corso Vittorio Emanuele-nek felel meg, megkezdődött e sík terület beépítése. Az augustusi korszak ide építette a Pantheont Agrippa fürdőivel, szintúgy a Marcellus-szinházat; hozzájuk járultak gyönyörű árúcsarnokok, majd Augustus kerek mauzoleuma, mely a mai Rómának legszebb hangversenytermévé alakult át. A középkori pápaság uralma alatt ezt a sík területet építette tele rendetlen utcákkal a város; az ókorban nagy népkert és díszberkek foglalták el a tért. Ha viszont az ókori belvárosra nézett le a Capitoliumról az utas, akkor a háztetők és sikátorok regényes zűrzavarában minden rend és tervszerűség eltűnt.

Róma halmos talaja volt ennek az oka. A római császárkori városépítkezésnek eszményét legszebben a mai Turin szemlélteti, melyet Augustus alapított és nevezett el Augusta Taurinorumnak. Aki ma e várost meglátogatja, azt bizonyára meglepi a háznégyszögek sakktáblája széles utcáival, melyek sugár-egyenesen végtelen tornácok gyanánt engednek átpillantást az egész belvároson végig. Ez volt az antik alaprajz, melyen Turin még ma is elterül.
Körülbelül 60 egyenlő háztömböt 80 méter négyzetben építtetett föl Augustus. A város egészséges, elrendezése praktikus, de nagyon józan és száraz hatással volt a szemlélőre. Róma hét halmán azonban minden városépítő újítás mellett sem volt lehetséges ily várostervet megvalósítani; hasonlókép Pompeiiben sem.

A köztársasági korszakban a censorok hivatása volt a város- és útépítés fejlesztése. Később maguk a császárok építettek Rómában, még pedig saját tetszésük szerint, anélkül, hogy megkérdezték volna a senatust. Külön hivatalt teremtettek az utak rendbentartására és külön egyet a nyilvános építkezések ellenőrzésére.
A város nagysága miatt fontos dolog volt az árúk behozatala, fontosak voltak a kiskereskedés piacai. Mert csak képzeljük el, mit jelentett Rómát élelemmel ellátni. Nagy árú raktárak voltak különböző helyeken elhelyezve gabona, bor, só, sőt még papiros számára is, melyet Egyiptomból a papyrus nádleveleiből készítve szállítottak.

Az ókorban ez az iparág csak olyan években virult, mikor Egyiptomban jó volt a nádtermés; ha rossz volt, nagy hiány volt a papirosban és maga a senatus rendelkezett a meglevő készlet fölött. Ezért írtak oly sokat viasztáblákra.
Hogyan hiányozhatott volna továbbá Rómában marhapiac, sertéspiac, halpiac és zöldségpiac. De hasonló célból külön árú csarnokokat is építettek, amilyent Pompeiiben mindjárt a fórum mellett találhatunk: egy magas fallal kerített térség, melynek egy része nem volt befedve, de nagy része tető alatt állott.
A középen volt egy kerek csarnok haltisztítás céljára, köröskörül árnyas tornácok csinos falfestményekkel. Volt benne pl. egy fríz, melyen kacsák, libák, halak, kopasztott baromfik élethűen vannak festve; egy képen a kakas összekötözött lábakkal fekszik.
Az antik festészet már ismerte a csendéleti képek bájosságát. Ezek voltak tehát az árúk, melyeket e helyt eladtak; de volt ily helyeken húsvágó szék is, szintúgy pénzváltó hely, hogy akinek nem volt aprópénze vagy csak idegen pénze volt, rögtön be is cserélhesse.

Az aedilisek voltak a piaci rendőrség főnökei és az ellenőrzést alkalmas tisztviselőkkel végeztették. A kereskedők mérlegeit és űrmértékeit ezek vizsgálták meg; különben is minden városban volt hivatalos súly- és űrmérték felállítva, amint ezt Pompeiiben ma is láthatjuk. De mi a város, ha nincs jó vize, ha nem kap messziről egészséges vizet? Mert a lakosságnak szüksége van rá és ápolni akarja a tisztaságot. E célt is meghatározott hivatal szolgálta Rómában.
Télen a hosszú esőzés idejében a víz az utcákon át futott végig; ezt le kellett vezetni, ezért a városfalak alatt levezető csatornákkal távolították el. El voltak látva továbbá ezzel mindazok a helyiségek, melyeket a higiéné ma is minden házban, sőt nyilvános tereken is megkövetel és amelyek a császári Rómában sehol sem hiányoztak. De minderre vízvezeték kellett, s ennek szervezése Róma városának egyik legnagyobb büszkesége volt.

A római folyton folyó víz után sóvárgott, és Róma e tekintetben ma is kiválik nyilvános szökőkútjainak ékességeivel. Augustus idejében hét helyről folyt a víz a városba s a vezetékek száma Constantinus idejéig tizenkilencre szaporodott. Fenséges volt pl. a Claudius császárról elnevezett vízvezeték, mely 340 km távolságról, részben magas íveken hozta a friss vizet a szabin hegyekből. Ez ívek még ma is díszei a Róma körül elterülő Campagnának és a vidék hullámos talaján hernyók módjára hordják hátukon a kőlapokkal fedett vízcsatornát. Az ókor e vízvezetékei állandóbbak volnának Egyiptom piramisainál; de jött egy kor, midőn az emberek kőbányának használták fel.

A Kr. e. épült aqua Marciát 1869-ben újra helyreállitották; az ókorban naponként 290,000 köbméter vizet szállított a városba, ma már csak 120,000-et. Magas íveken hatoltak be a városi kapuk fölött e vezetékek Róma belsejébe, s még itt is nagy ívekre voltak fektetve a csövek, hogy a városi forgalom e boltívek alatt ne akadjon meg.
A város különböző részeiben nagy víztornyok egyenletesen osztották szét a kerületek számára a vizet, ezek táplálták a nagy fürdőket is. A magas víznyomást ép azáltal érték el, hogy hegyekből vezették a vizet, s így millió és millió ólomcső ágazott el e vezetékekből a város magasan álló épületeibe. Ez ólomcsövek gyári pecséttel vannak ellátva, szívós szerkezetük tartósság szempontjából messze felülmúlja az újkori gyártmányokat, s ez nemcsak a római vezetékekre nézve igaz. Minden nagyobb és kisebb városban volt rendes vízvezeték.
Ravenna 30 km távolságról kapta vizét, a francia Nîmes (Nemausus) ép oly szegény volt eredetileg vízben, mint Ravenna és a híres Pont du Gard fölött voltak fektetve a csövek, Lyon is jobban volt az ókorban ellátva vízzel, mint mai nap.

De nemcsak a fürdőket táplálták így vízzel; minden utcavégen kőmedencével ellátott nyilvános kútból éjjel-nappal állandóan ömlött a víz és minden jobb lakóház tulajdonosa állandóan csobogó szökőkutat állíthatott fel kis kertjében.
A vízsugár talán nem szökkent oly magasra, mint mai szerkezeteinkben, de a víz kedves csobogással, friss légáramot terjesztve esett a lépcsőre, vagy egy Satyros-szobor tömlőjéből a medencébe. Mily üdítő enyhülést nyújtott ez a délvidék hőségében. Még a szobákba is bevezették a vizet; a vezetékcső az asztal lábában szaladt föl és egy vízcsapon át öntözte az asztal fedéllapját.
Felemlíthetem a sparsiót, vagyis midőn a színházban a közönségre apró párákban hullott a hűsítő víz egészen a felső karzatig. És az ókor nem ismert vízmérő órát, sem vízdíjat; a város ingyen adott lakosainak vizet. De görög utas, ki Rómában körülnézett, mindebben csak a görög intézmények átvételét és fejlesztését ismerte fel. S ugyanezt tapasztalta az utak és utcák berendezésében is.

A mai kor a város széles utajit, valamint az országutat gyümölcsfákkal, akáccal, nyárfával, hársfával stb. ülteti be. Az ókor ezt a szép szokást nem ismerte; viszont Róma gondoskodott arról, hogy ahol az út kiszélesedik, pihenőpadok legyenek, melyeket olykor magánemberek ajánlottak fel, s e kifaragott félkörű kőpadokat alul oroszlánlábak ékesítették. De a városi építőhivatal főleg fedett sétacsarnokról gondoskodott. Mert mint a mai olasz, úgy a régi római is szívesen időzött tétlenül az utcán, órahosszat sétált, hogy üres délutánjait szórakozva tölthesse el. Erre szolgáltak a porticusok, vagyis oszlopcsarnokok, melyek néha két emelet magasságban nemcsak nyílt tereket töltöttek ki, hanem Róma mind a tizennégy kerületében még házsorokat is megszakítottak. Magában a kilencedik kerületben, a mai corso mellett, tizennégy ily oszlopcsarnokot építettek, összesen 14½ km hosszúságban.

A délvidéken télen heteken át ömlik az eső, nyáron viszont rekkenő a hőség; e bajon csak e fedett sétaterek és oszlopcsarnokok segíthettek végtelen hosszúságukkal és csillogó díszeikkel, melyek az oszlopok között szobrokból, a falakon pedig freskókból állottak.
Vegyük továbbá figyelembe, hogy az antik ember a városban nem viselt kalapot, csakis úton, szintúgy esernyője sem volt, s csak a napernyőt ismerte. A gyermekek hajadonfővel szaladtak iskolába; Cicero is fedetlenül ment a senatusba.

Caesar nagyon megörült, hogy a senatus engedelméből állandóan babérkoszorúval leplezhette kopaszságát, s ha Augustus a városban feltette kalapját, az általános feltűnést okozott. Caligula korán lett kopasz és haragudott, ha az emeletről valaki lenézett, mikor az utcán járt. Az asszonyok sem viseltek kalapot, hajukon fátyolszerű szövetet hordtak, ép ilyet vesznek fel ma is, ha a pápa elé akarnak járulni. A mai női kalapdivat szeszélyeit és szertelenségeit még talán Messalina is megmosolyogta volna.
Vessünk most egy pillantást az utcakövezetre. Sokszögű kőlapokból állott, mint még ma is az olasz városokban. A gyalogjárók olykor nagyon magasak voltak, egy méter magasságot is elértek, s közöttük a kocsi-út úgy szaladt, mint meredek partok közt a folyó. A gyalogjáró kövezetéről a háztulajdonos gondoskodott, ezért váltakozik Pompeiiben minősége a különböző házak előtt: majd a csupasz földtalaj, majd kőlap, majd téglatörmelékből összerakott durva mozaik.

De mivel a kocsiút sokkal mélyebben feküdt, a sarkokon és egyéb helyeken a gyalogjárókat a kocsiútra lefektetett kövek kötötték össze, hogy a járókelők azokon átjárhassanak. E lefektetett kövek között levő hézagok jelzik nekünk az antik kocsik szélességét, illetőleg a kerekeknek egymástól való távolságát. Innen következtetjük, hogy az antik ember szűk kocsin utazott.
A kocsi közlekedés nagyon nehézkes volt, különösen, ha egymással találkoztak. A kocsisoknak nagyon jól kellett ismerni a járást; igen sok utcában sohasem járt kocsi. Ezért volt a városokban a kocsi közlekedés nappal egyáltalán tilos. E körülmény miatt nagy különbség van az ókori és a mai városi forgalom között. Csak ünnepi menetekben, ha a pap vagy a Vesta-szűz a templomba hajtatott, vagy a császár és hadvezér diadalmenetében volt helye a kivételnek.

Ha már most valaki nem akart vagy nem tudott gyalog járni, annak másképp kellett intézkedni. Az automobiltulajdonos ma zavartalanul száguldhat végig az utcákon, ha városba ért; a régi utasnak a város kapuja előtt kocsijáról le kellett szállni és visszautazáskor csak a kapunál szállhatott fel rája.
A kapuknál voltak a kocsisok korcsmái és kifogó állásai; a város területén belül csak gyaloghintó közlekedés volt megengedve. Az utca tele volt ily gyaloghintóval, habár csak szabadszülött használhatta. Előkelő asszonyok, de férfiak is így feleltek meg társasági kötelezettségeiknek. A bennülő írhatott, olvashatott, a gyaloghintó ablakát kinyithatta, hogy ismerősével beszélgessen vagy kocsijába fogadja. És az elegáns utcai flört ép oly divatos volt, mint a mai kocsikorzó a Monte Pincion vagy nálunk a Stefánia-úton.

Midőn egy helyen Juvenalis az utcai tolongást leírja, a kocsikat nem is említi. A járókelőket csak az a veszedelem fenyegette, hogy valaki kíméletlenül oldalba löki, mert az előkelőket mindig nagy kíséret követte és helyszorítók előzték meg őket, akik durván látták el tisztüket. Voltak azután teherhordók, kik gyakran magas vagy széles tárgyakat cipeltek; szintúgy, kik a gyaloghintókat emelték és oly gyorsan szaladtak, hogy mindig félhetett a járókelő, hogy a hordórúd érccel kivert vége elüti. Kínában ily gyaloghintót négy kuli viszi; az elkényeztetett római úrnak hat szolga kellett, hogy ingadozás nélkül ülhessen kényelmes fekvőhelyén. Ez ime Róma utcai képe. Aki még ki akarja szinezni, képzelje el hozzá az emberek tarka viseletét, vagy inkább a genialisan hanyag ruházkodást. Nadrágot egyáltalán nem viseltek, mert csak Kr. u. a harmadik században jött át e ruha északról.

A gallusok hozták be először, a negyedik században már a bundát is lehozták az Alpesekről a germánok. A színes tunica, térdig érő ing, volt a római férfiak viselete; a nők bokáig viselték. A nők erre rövid és festői redőkbe vont pallát vetettek, míg a férfiak a hosszabb fehér tógával adtak külsejüknek méltóságot.
A munkásnép csak esőben és hidegben öltött még durva darócot magára; elegáns fiatalember és katonatiszt szívesen vetett a vállára egy könnyű fehér vagy bíborpiros köpenyt, a lacernát. Ruházati elv volt azonban mindvégig, hogy elől a lábujjakat szabadon hagyták; e miatt persze naponként lábfürdőt kellett venni, de ennek fejében azután nem is ismerték a bütyköt vagy tyúkszemet. A tóga később kiment a divatból, mert kényelmetlen ruha volt, és sok polgárt csak koporsójában öltöztettek e római nemzeti öltözetbe.

De a mit előbb a városi kocsi tilalomról mondtam, kissé meg kell szorítanom; mert miképpen szállíthattak volna a városba máskép árút, épületanyagot, hacsak nem tengelyen? Már pedig Rómában folyton építettek, főleg a császárok. A szabály ez volt: teherkocsiknak szabad volt a városban járniuk, de nyáron csak este hét órától, télen hat órától kezdve.
Már most csak el kell képzelnünk egy ilyen hangos itáliai éjszakát. Nálunk a kocsi közlekedés ilyenkor nagyon ritka, hisz a közúti kocsik is pihennek éjjeli 11-12 órától kezdve. Ellenben az ókorban ép az esti órákban kezdődött a teherszállítás és dübörgött az utcákon egészen hajnalig.
A kövezeten a kocsik hatalmas lármát csapnak, a szekerek vaskos, küllőnélküli kerekeken rázkódnak, folytonos zajongás és nyugtalanság az utcán. Színielőadás vagy hangverseny esti órában lehetetlen volt; túlharsogta volna az utcai zaj. Ezért játszottak csak nappal.

A családi házakban is úgy rendezték be a lakást, hogy a hálószobák lehetőleg belől legyenek, távol az utcától. A házak homlokzata nem is volt díszes; bolthelyiségek foglalták e1 az utcai részt. Meg is eshetik a szívünk, ha egy akkori író panaszát halljuk: «Rómában a legtöbb ember beteg, mert az éjjeli virrasztás tönkreteszi. A bérházakban, hol a szoba az utcára néz, nem csukódik álomra szem. Rómában nagyon drága az alvás, ez a mi betegeskedésünk oka.» Mi azt mondanók: Rómában ideges lesz az ember. A szekerek utcahajlásnál összetorlódnak; márványtömböket, fenyőtörzseket cipelnek. Cseréptéglák és agyagtárgyak recsegve zúdulnak a kövezetre, ezért az emeleti ablakokban még éjfélkor is látni világot. Ha a kocsisok káromkodását is hozzáképzeljük, elhisszük az írónak, hogy Rómában még a fóka sem tudna aludni.

Rómában tényleg csak háromféle ember tudott igazán élni: a fénytől környezett milliomos nagyúr, a plebs, mely szégyenkezés nélkül tőle koldulta kenyerét és hordta haza a palota konyhájából meleg ételét, végre a keletről bevándorlott kapaszkodó, a ki minden áron vagyonhoz akart jutni, minden fáradságot elviselt és mindenütt a leghangosabb volt. De aki csendesen és tisztességesen akart élni, nem bírta ki sokáig Rómában; a mindennapi borzasztó tűzesetek is ijesztették, mert a tűzoltás intézménye nem volt fejlett, a vele megbízott ácsmesterek céhe rendszerint későn érkezett a tűzhöz.
Tűrhetetlen volt végre a zsúfolt bérházakban a levegő, hisz oly szűkek voltak az utcák, hogy az átellenes szomszédok akár kezet is szoríthattak egymással. És amellett oly idegenek egymás iránt az emberek, az átellenes szomszédok sem ismerik egymást. Oly egyedül érzi magát Rómában az ember e zavaros tömegben! A házbér is rendkívül magas. Hol lakjék az ember, hova meneküljön? El is határozza Juvenalisnál a becsületes és egyszerű Umbricius, hogy kisvárosba költözik, és szekérre rakja holmiját.

Mi azonban csak Rómában maradunk, mert bennünket nemcsak a város, hanem lakossága is érdekel. Egy nép faji jellege külső testi alakjában nyilvánul meg; arckifejezésében, testmozgásában ismerhető fel kultúrája. Mily tiszta képet nyernénk e kultúráról, ha e régi lakosság megelevenednék előttünk. Az ó-korból persze sok ember szobra maradt reánk, s ha Itália múzeumait végig járjuk, halvány képet így is kapunk a római történet egyes korszakainak férfiairól.

A köztársaság régibb korszakának arcképszobrai általában komorak és szigorú jellegűek. Legjellemzőbb a capitoliumi múzeumban az első consulnak, Brutusnak ércfeje: szakállas, sötét tekintetű, gondolataival viaskodó és mégis megnyerő arc. Mennyivel energikusabb már ugyanitt Scipio arca; kétség nem bántja; a nagyszabású, győzelmes senatusnak a képviselője. Feltűnik azután Sulla, Róma első zsarnoka, mély, átható, könyörtelen szemeivel.
A vatikáni múzeumban kiválik Marcus Antonius, az egyiptomi Kleopatrának kedvese; telhetetlen világfi, egészséges, érzéki, gondtalan az arca, ki igazán istenként járt-kelt a földön. Az arc már e korban szakálltalan, még a paraszt is borotválkozott.

A szakállt Rómában a görög filozófusok hozták ismét divatba Kr. u. a második században. A császárok korából az arcok már bensőbb vonásokat árulnak el. Pompeiiben találtak egy kutat diszítő halász-szobort; nyugtalanul, aggodalom és remény között figyeli horgát.
A mindennapi élet gondja rí le a lényéről. Ellenben egy római varga, Helius, tisztes, nyugodt, becsületére rátartós emléket emeltetett a sírján; ajkszögletén szemölcsöt veszünk észre, még kaptafa is látható a domború művön; sőt a halott a címét is jelzi, hogy hol található meg műhelye. Mint látjuk: a cipőipar nagyon virult Rómában és büszke mesterség volt. Más típust ad Vergilius, a nagy költő.
Úgy írják le, s a leírást megerősíti egy nemrég talált afrikai mozaik, hogy magas és nehézkes volt testalkata, arca sötétbarna és parasztos, nagyon hamar megzavarodott, mert félénk természetű volt. Nehezen tudott gyönge hangján összefüggőleg beszélni, s ha az utcán rámutattak, zavarában a legközelebbi házba menekült.

A merész római jellem megroppant; ennek a nagy hősköltőnek, a császár pártfogoltjának gyöngéd, nőies lelke volt. Leírása emlékezteti az embert egy pompeiibeli házaspárnak, Paquius Proculus pékmesternek és feleségének arcképére, amint egy falfestményen látható; műveltségüket jelzik a képre rajzolt könyvtekercs és íróeszközök, de arcuk olyan sötét, mint a mai dél-itáliai lakosságé, hollófekete hajzat, vastag szemöldök, nagy szemek. Amellett a nő homlokát még nemrég divatos hajfodrok díszítik, melyeket bizonyára kenőcs tartott rendben. Görög arcélnek itt nyomát sem láthatni, ezek olyan lények, minőket a mai élet is felmutat.

Ellenben ha valaki az akkori társasélet eszményi nőalakját akarja látni, az csak a római Juno-szobrokat nézze meg; ilyen pl. a Juno Barberini a Vatikánban. Gyöngéden, előkelő szeretetreméltósággal néz lefelé. A hatalmas diadém, mely glóriaként övezi fejét, a toilettművészet mesterét árulja el. Ily kifejezhetetlen finomságú szalonszépségek csak nagyon kifejlett kultúra levegőjében teremnek, s az ember csak fájdalommal gondol arra, hogy az ilyen nők is halandók.
A császárnék természetesen más arcúak; ők is előkelőek és méltóságosak, de amellett valószerűen közönségesebbek és kövérebbek. Faustina pl., a nemes Marcus Aurelius császár neje, leplezetlenül elárulja érzékiségét arculatán. Hajékük pedig az egyes császári korszakok divatját tünteti fel.

És megvannak végre az ókori császárszobrok, a császárok arcának egész csarnoka a római pénzeken. Ezek a fejalakok a kor legjavát tüntetik fel. Mert a császárok szabták meg a történetet. Maga Augustus és vérbeli utódai nemesek, szépek, hidegek, széles homlokkal, sima hajzattal, mely hátul a nyak fölött kétfelé ki van fésülve. Nero ellenben asszonyiasan duzzadt és élvsováran színpadias.
A legérdekesebb Caligula párisi bronzfeje éles napoleoni arcélével, egy kíméletlenül okos, szellemes ember, de macskaszerű, állhatatlanul kegyetlen, aki végre őrületbe csap át. Rendkívül érdekesek a külföldről származó császárok: a spanyol Hadrianus, a nagy békeapostol és mégis nyughatatlan szellem, aki a filozófusokat utánozva a kőrszakállt hozta divatba.

Agyában az antik műveltség szépségéért sóvárgó lelke mintegy accumulatorban összpontosult; különben nem is annyira császár, mint inkább szellemes és szabadelvű akadémikus. Ellenben Caracalla, az afrikai Septimius Severus és egy sziriai nő vadállatias kegyetlenségű fia, összebiggyesztett ajkaival, kaján szemeivel élénken elárulja alattomos vadságát, ki csak azért szokott ferde fejtartáshoz, mert Nagy Sándor is így tartotta fejét. De nincs oly megható arc az összes császárok között, mint Marcus Aureliusé, a trón birtokosai között a legjobb emberé.
Nemcsak a capitoliumi domb díszterén álló lovas-szobrán tükröződik vissza jelleme: a szelídség, az erkölcsi fölény, kiben az igazi honatya típusa van megörökítve, hanem ifjabb mellszobrain is, aminő igen sok múzeumban látható. A finom léleknek önemésztő gondolatokkal teli, komoly, okos és búskomor kifejezése igazán megható. Mily művészettel dolgozott itt a képfaragó, hogy a testben úgy ki tudta fejezni a lelket! Ily szobor történelmet tanít, mert a melancholia beszédes.

Marcus Aurelius már mint ifjú is tudta, hogy ránézve rettenetes feladat a korlátlan uralom; mert ez lelkiismeretes embernek kínos, tragikus élet, a munka szolgaságával súlyosbított felelősség. Az összes hivatalok a császári palotában voltak, minden osztálynak a császár a főnöke; a legkevesebb császár öregedett meg fényes körében, mert a császári méltóság isteni fénykört kapott ugyan a nép szemében, de teste, mint Marcus Aureliusé, sőt a harcias Traianusé is, a munkában összeesett.

Az antik életnek azonban csak átlagát kívánom adni és minden végletet figyelmen kívül hagyok. Nem is részletezem az udvari életet. A Palatinus domb fennsíkjának, a Palatiumnak nevétől származik a magyar palota szó. Ott terültek el a császári paloták, homlokzatuk nagyrészt a fórum és a Capitolium felé nézett.
A nép a császár minden kivonulását látta, személyét határtalan hódolatban, de határtalan ellenőrzésben is részesítette. Nem akarom jellemezni az udvaroncoknak, a kultúra szennyfoltjainak körét. Közöttük csak az udvari tudósok érdekesek, főleg az udvari papok, kik az előforduló gyászesetekben vigasztalók gyanánt szerepeltek. Csak röviden jelzem az előkelő társadalom osztályait, a lovagokat és senatorokat.

A lovagok rendje a régi római hadiszolgálatból fejlődött; de a császári korban csak az lehetett tagja, akinek 400,000 sestertius, vagyis körülbelül 80,000 korona vagyona volt, sokan azonban többszörös milliomosok voltak. Ezek azok a pöffeszkedők, akik nagy kísérettel és numidiai előfutárral utaznak. E szerecsen rendeli meg a vendégszobákat és rengeteg öszvér cipeli utána a poggyászt.
Sokan a lovagok közül nagy hivatalaik révén a senatori rendbe emelkednek; de a többségnek ily hivatal viselésére nincs ideje és többre becsülik az uradalmi bérletek és pénzügyletek óriási jövedelmét; hiszen a kikölcsönzött pénz olykor 48 százalékot hozott. A nemezgyárak, tégla- és hajógyárak az ő kezükben voltak. Ily foglalkozás már nem illett a senatori rangú urakhoz, s csak titokban voltak tagjai ama társulatoknak, melyek a nagy kereskedelmi behozatallal foglalkoztak.

Ellenben a senatori helytartók a provinciákban császári fennhatóság alatt nagyjelentőségű kultúrmunkát végeztek. Mert a provinciák ebben az időben igazán virágzottak, különösen Afrika és Franciaország, melyek boldogabban éltek, mint maga Itália, hol a császárok kegyencei garázdálkodtak. S e boldogságot a provinciák Róma helytartóinak köszönték.
A provinciákat Róma először katonailag, azután gazdaságilag, végre szellemileg is meghódította, teljesen romanizálta. És csakhamar a senatusban is nagyszámban ültek gallus, hispaniai és afrikai származású férfiak.



A főváros és lakosai 2 rész