logo

XIX September AD

A főváros és lakosai 2 rész

A római birodalom hadserege, mely a mi viszonyainkhoz mérve rendkívül kicsiny volt, a tartalékosokat bele nem számítva körülbelül 250,000 emberből állott és kizárólag a távoli provinciák határain tartózkodott; Mesopotamiától kezdve egészen a mai Skóciáig oszlott el. A szolgálat ideje hosszú volt, a hivatásos katona nem szeretett helyőrséget cserélni, s így lassanként határőrvidéki hasznos telepessé vált.
Míg tényleges katonaszolgálatot végzett, táborának takarékpénztárába tette megtakarított pénzét. Magában Itáliában, az anyaország városaiban nem volt katonaság; kivétel csak Róma volt, hol hetyke praetoriánusok a császári gárdaezred katonái, a Viminalison nagy kaszárnyaépületben laktak.

Annál gyakrabban láttak Róma utcáin mindenütt papokat, éppúgy, mint most is. A templomok ugyanis rendkívül felszaporodtak; a papok és papnők, kik rendszerint házaséletet éltek, az utcákon át keresték föl szentélyeiket. Az ifjú Domitianus még a Vitellius alatt kitört utcai harcban életveszedelemben forgott. De egy Isis-pap ruhájában, tehát fehér női ruhában bátran járhatott-kelhetett a tömeg között; a nép hiába kereste halálra.

Majdnem ép oly számban voltak Rómában orvosok, mint papok, s nagyobbrészt görög eredetüek. Az ókori írók szatirája ne tévesszen meg bennünket érdemeiket illetőleg. Mert állandó céltáblái voltak gúnyos ötleteiknek. Martialis például így gúnyolódik egy epigrammájában:
«Tegnap még makkegészségben fürdött velünk és jóízűen ette meg vacsoráját Gaius, s ma már ágyában holtan fekszik hívünk. Kérded, vajjon mi okozta halálát, mi történhetett vele? Hát bizony orvosa tünt fel álmában, az okozta vesztét.»

Legkeményebb munkájuk a katonaorvosoknak volt, kik háborús időkben a birodalom határain önfeláldozó tevékenységet fejtettek ki. De tudományukat illetőleg is bizonyos, hogy a legkiválóbbak igen nagy fokra emelkedtek, s a középkor orvosai velük szemben nagy hanyatlást tüntetnek fel. Mert az ókori orvosok az anatomiára építették tudásukat; a jobbak közülük ép oly beteg-naplót vezettek, mint a maiak és otthonukban magánklinikát rendeztek be. A laikusok már akkor izgattak a vivisectio ellen, s ép ez bizonyítja, hogy a gyakorló orvosok máskép gondolkodtak. A Kr. u. második századtól kezdve különben a városok tiszti orvosokat választottak, akiknek fizetésük is volt.

De az utcán nem ezek a hivatásos járókelők játsszák a főszerepet, hanem az iparosok és a kiskereskedők. A házak földszintjén bolt boltot ért; e helyiségeket kibérelték, a ház belső részével alig voltak összeköttetésben és inkább az utca felé tornác módjára nyíltak, éjjel pedig a küszöbbe beilleszthető nagy bolti deszkákkal zárták el. Voltak itt kifőző bódék, korcsmák, pékek, édes sütemény-készítők (cukrászoknak azért nem nevezhetők, mert nem cukorral, hanem mézzel édesítették a tésztát).
A borbélybolt már akkor volt a városi ujságok és pletykák forrása. Különösen feltünt a könyvesbolt; érdekes új könyvcímek voltak az előtte levő oszlopra kiragasztva, mert már akkor is a legújabb irodalmi termékeket keresték.

Még érdekesebbek voltak az ékszerészboltok. Különlegességük a görög munkások filigrán arany ékszerei vagy az ájour vésett kövek, melyek a gyűjtőknek ma is a legnagyobb gyönyörűségei. Topázt, karneolt, amethisztet és achátot használtak fel, sőt színes üvegpasztából olcsóbb lenyomatokat is csináltak; ezekkel pecsételtek, mert a pecsétet nagyon sűrűn használták.

A kővésetek pedig igen bájos isteni vagy női képeket ábrázoltak vagy mesebeli állatokat. Hogy az üzletek fajtáira jelképek figyelmeztették a közönséget, azt különösen Pompeii bizonyítja. A tejkereskedő házát egy kecske teszi feltűnővé, a pékmesterét egy malom, a korcsmárosét egy sakktábla; mert a vendégeknél a billárdot vagy kártyát a dámajáték pótolta.

Az ipar védelmét nagyon szorgalmazta a testületi szellem, a céhszövetség. A kallósoknak mindenütt közös műhelyük és medencéik voltak folyóvíz mellett. Az ácsok céhe volt egyszersmind a város tűzoltósága.
A pékmesterek céhe Rómában különös kiváltságban részesült, mert a császár megbízásából a szegény lakosság ingyenes ellátásáról ők gondoskodtak. Ha már most közügyről, pl. tisztviselő választásról volt szó, akkor ily céh szenvedelmesen korteskedett a maga jelöltje érdekében. Pompeiiben a falakon látunk ily feliratokat. A pékek kérik az embereket: válasszátok X-t vagy Y-t városi előljáróvá; ép így kérnek szavazatot a fakereskedők vagy a fuvarosok. Mindegyiknek megvan a maga jelöltje, mindegyik a maga kedves emberét akarja látni a hivatalban. Amellett mindenféle tréfa is járta; egy felírat így szól: Minden álomszuszék Vatiát kívánja városi kapitánynak; majd ismét: minden tolvaj Vatiát kívánja. Nyilvánvalólag Vatiát akarták rossz hírbe hozni.

De az eddig említett osztályok tagjai valamennyien szabad polgárok voltak. Hol vannak végre a tulajdonképpeni munkások, a negyedik rend, a nem szabadok rendje? Hamis kultúrképet adnék, ha mellőzném őket, mert az antik lakosságnak legalább is a feléről van itt szó. Seneca, Nero császár nevelője és a kiváló filozófus író, megjegyzi, hogy ép oly ruhában járnak, mint a polgárok, nehogy annak a tudatára ébredjenek, hogy mennyivel nagyobb a számuk. Ma rabszolgáknak hívjuk őket, de ez túlkemény szó.
A római famulus, servus és minister szónak nincs ily megbélyegző értelme. Ők a római kultúrának megbecsülhetetlen tényezői voltak.

Valamennyien külföldiek vagy külföldieknek fiai, s vagy közös városi szolgák vagy magánosok tulajdonaként dolgoztak. Mert a városoknak is szükségük volt rájuk utak építése, utcák tisztántartásakor stb. És ily községi szolga oly bizalmat is élvezett, hogy a városi pénztár nevében pénzek átvételét is nyugtatványozta. Ennek megfelelőleg több is a joga, mint egy magánszolgának. Olyan munkásokat, mint a mi bányászainkat, az ókor nem ismert.
A bányák vagy államiak vagy városiak voltak, s azokban elítélt bűnösöket dolgoztattak. Ellenben a közfürdők munkáját fürdőszolgák végezték, a templomokét templomszolgák, és ilyen községi szolgákat a keresztyénség is átvett.

A szolgaság intézménye nemzetközi jogon alapult, mert anyagát kezdetben csak hadifoglyokból vette. A háború volt a nemszabad lakosság eredete. De mióta a római birodalomban béke uralkodott, főleg a keletről hozták őket, ahol szokásban volt, hogy a lakosok rabszolgavásárra vitték gyermekeiket, mert csak 2-3 gyermeket akartak otthon tartani. Szaporították továbbá számukat a tengeri kalózok, kik foglyaikat eladták. Így tehát az ázsiai elem betódulása Itáliába nem szünt meg, s aki szolgát vásárolt, mindig nemzetisége után tudakozódott.
A szirust ügyesnek, de gonosznak tartották; a galliai jó kocsis volt; a kisázsiai görög szolgát asztali kiszolgálásra használták, s az asztali kiszolgálókkal az urak általában görögül beszéltek. A gazdagabb családok Alexandriából kis gyermekeket hozattak, akiket Ámor-jelmezbe bujtattak és így mulattak fecsegéseiken. Eunuchokat is keletről hoztak a női lakosztály őrizetére, de ilyeneket csak a legnagyobb szabású háztartásokban tartottak. Ezek a magántulajdonban levő szolgák két csoportra oszlottak.

A hitványabbak a vidéki gazdaságba, a latifundiumokba kerültek, ahol gyakran láncra verve végezték munkájukat, mert különben ez idegen eredetűek csapatostul elszökdöstek volna. De ezeknek a földmunkásoknak jó ellátásáról tanúskodik az, hogy főzeléket nem esznek és a külvárosok kifőzőiben kedves ételeiket rendelik maguknak. Velük szemben a városi munkáselemnek sem volt rossz dolga, bár, úgy látszik, itt is felmerült a szociális munkáskérdés.
A gazdagok palotáiban és gyáraiban millió szorgos kéz dolgozott. De izgató jelszavak a császári korban ritkán nyugtalanították a lelkeket. Mert nem annyira a szolgák helyzete volt nyomasztó, mint inkább a szabad lakosságé. A szabadok elvesztették kenyerüket, ép mert szolgák végezték a munkát. A fennhéjázó urasági szolga, ki gazdájának szegény vendégét kigúnyolja, ama kornak tipikus ellentéte volt, s ez igazán keserű valóság.

A mi viszonyaink egészen mások, mint az ókoréi. A mai munkások ép oly nemzetiségűek, mint a munkaadók; a mi szempontunk tehát szűkkörű. Ha a mi gyárainkban vagy gazdaságainkban pl. kínai kulik dolgoznának, nagyon kérdéses, vajon olyan humánusak volnánk-e, mint a régiek, s megadnók-e nekik a betegsegélyző alamizsnát és az aggkori biztosítást.
Az antik ember akkor ismerte meg az idegen és gyakran ellenszenves fajokat, mikor szolgálatába fogadta; az ügyeseket megbecsülte és nagylelkűen polgárjoggal is felruházta. Inkább a bennszülött római lakosok hallatják forrásainkban hangos panaszaikat és jajkiáltásaikat; a szolgák és felszabadultak elkeseredéséről egyetlen szóval sem emlékeznek meg az írók.

Mennyivel kegyetlenebb az új-kor: 1816-ban Mexikóban elrendelték, hogy minden színes ember, aki írni és olvasni tud, veszedelmes, tehát megfojtandó; erre azután 600 előkelő négert azonnal kivégeztek. Ma Észak-Amerikában kilenc millió szabad néger lakik. De a művelődés lehetőségét felszabadulásuk ellenére nagyon megnehezítik. Színházban, hangversenyben nem tűrik őket a fehérek maguk mellett; külön villamos kocsikban utaznak és igen sok iskola elzárja előlük kapuit; fehér nőt nem vehetnek feleségül.
A hírlapok gyakran hoznak hírt velök szemben elkövetett kegyetlenségekről s ezt csak azért említem föl, mert szociális szempontból megvetéssel szoktak az ókori munkásviszonyokról beszélni. Hasonlítsuk össze a mai állapotokkal, s akkor másképp fog feltűnni az antik rabszolgaság. A gyártulajdonosok a római birodalomban százszámra vásároltak rabszolgákat fegyvergyáraik, tímárműhelyeik számára. De a gyárüzembe forrásaink alapján nem igen tekinthetünk bele. Annál világosabb képet kapunk a háziszolgák kényelmes életéről. Görög ember szelídebben bánt rabszolgáival, mint a római, mert vele egy törzsből fakadt, egy nyelvet beszélt.

Rómában a rabszolgák nem a nemzet véréből származtak, a törvények tehát nem nyújtottak nekik védelmet uraikkal szemben, és gyalázatos bántalmazás fenyegette őket. Hitvány emberek mindig voltak; de ha valaki beteg és munkára képtelen szolgáját az utcára dobta, az állam közbelépett, mert ily rokkantak számára nem voltak menházak, és a tulajdonos tovább volt köteles a beteget táplálni. De hamis volna a kép, ha mindvégig csak kegyetlenségeket sorolnánk elő, minőket az ókori írók felháborodással közölnek.
Fontosabb az az intelem, melyet Seneca Neróhoz intéz: «légy alattvalóid iránt szelíd, mert egész Róma utálattal mutat ujjával arra az emberre, aki szolgájával kegyetlenül bánik». Semmi okunk sincs Seneca e megjegyzését kétséggel fogadni; a közönségnek e korban ilyen volt a felfogása.

Természetesen a gazda önző érdeke is megkívánta, hogy jól bánjék rabszolgájával, e becses értékével. E gondoskodásból pedig számtalan esetben örvendetes jó viszony fejlődött ki, és Juvenalis, a szenvedelmes szatira író, felháborodással mutat arra, ki milliókat veszít a játékbarlangban, de szolgájának még tisztességes öltözetet sem ad.
E latin szó: familia, eredetileg cselédséget jelent, és meglepő, hogy a magyar család és cseléd szintén egy szótőből fakad. A szolga tehát a familiához tartozik és urának pater familias a neve, vagyis a cselédség atyja. Ez nagyon jellemző és már az ifj. Plinius kiemeli. Nézzük is meg egy római ember háza tájékát.
A rabszolga gyakran az emeleten dolgozik, hol több a napfény és tisztább a levegő. Külön hálókamrában alszik, még pedig ágyban; szobácskája ép úgy ki van festve, mint az uráé. Rendszerint egy asztalnál eszik az urával és módja van rá, hogy szabad idejében mellékjövedelemre tegyen szert. Ez nagyon fontos dolog volt.

Aki jól viselkedett, urának bizalmasa lett és ilyen bizalmas személy látta el a többi szolgák fölött a házfelügyelői tisztet (atriensis), vagy ő volt a számadó (dispensator), vagy a komornyik, aki urával együtt egy hálófülkében aludt. Még nagyobb felelősség terheli a portást, aki ép oly nélkülözhetetlen, mint ma a kapukulcs. Ha nem bízott benne az ura, láncon tartotta, mert abba a házba tolvaj lopódzott, hol a portás elhagyta őrhelyét. A jómóduaknak voltak továbbá külön szolgáik borotválásra, lábgondozásra stb. A nagy szolgaszemélyzet következtében senki sem volt túlterhelve; rabszolgálók csak az asszonyok körül foglalatoskodtak.
Minthogy a szolgáknak módjuk volt pénzt keresniük, személyes szabadságuk megszerzésére megnyílt az út. Vergilius egyik idilljében Tityrus, a pásztor, a saját jószágát legelteti. Sajtját vásárra viszi és mihelyt elég pénze gyűlt össze, felkeresi Rómában az urát és magát megváltja. Ez gyakran már három évi munka után megtörtént. Jellemző, hogy a szolgának puer (fiú) volt a neve; ilyen a modern garçon vagy boy. Általában a szolgaság állapotába ifjan jutott a szolga; urasága nevelte és elsősorban tanításáról gondoskodott.

Nagytehetségűek oly gondos nevelésben részesültek, hogy csak gimnáziumi tanulóinkat vonhatjuk velök párhuzamba. Sokan váltak közülük tudósokká, zenészekké, szinészekké, kiket a tulajdonosnál pénzért ki lehetett bérelni. Írni és olvasni minden szolga megtanult; Varro szerint még a kocsisok is olvastak könyveket.
A birtokosok bizonyára önző célból taníttatták szolgáikat, hogy az emberanyag értékét növeljék; de a fiatal szolga ebből kiváló hasznot húzott. Számtalan esetben kegyelet és bizalom forrása volt ez a gondosság és még szabadonbocsátás után is megmaradt az érdekszövetség.

A patronus gyakran részt kap elbocsátott szolgájának a jövedelméből és haláláig jogvédője marad. Gyakran megtörtént, hogy ha nem voltak gyermekei, felszabadult rabszolgáját tette örökösévé. Érdekes példa Zosimos, Plinius szabadosa, akiben sokféle tehetség lakozott. De tüdőbajos lett; Plinius tehát Egyiptomba küldi. Gyógyultan tér vissza, majd ismét vért kezd hányni és Plinius elküldi egy barátjához a Rivierára, hol a legkedvezőbb éghajlat és a legízletesebb tejes ételek fogadják. Valóban a mai orvosok sem tudnának tüdőbaj ellen jobb ápolást ajánlani.

Káromkodás és botrányos gyalázkodás gyakran olvasható Pompeiiben a falak karcolatain, de megvert szolgának dühös kifakadása nem található közöttük, szintúgy szolgának kigúnyolása sem. A legnyugalmasabb szociális béke és a teljes megelégedés látszik Pompeii arculatán. Azok a káromkodások és gyalázkodások csak a szomszédok kisebb hibáit meg vétkeit illetik és nem egyebek, mint a délvidéki élet csendes tiszta vizének ingerkedő csobogása.
Plinius pl. öreg dadájának egy kis birtokot ajándékoz, azonfelül gondoskodik, hogy egy szomszéd nagybirtokos felügyelete alatt a föld jövedelmezzen is valamit. Több fiatal szolgája súlyos betegségbe esett; Plinius ezért felszabadítja őket és vigaszt merít abból, hogy ha fiatalon halnak is meg, mégis vitték előbb valamire. Azt is megengedi nekik, hogy végrendelkezzenek, amit csak szabad ember tehet. Egy római úrnő Modestus nevű rabszolgájára hagyott bizonyos összeget, abban a föltevésben, hogy szabadságát is megadta. De ezt a szabadságot törvényesen megadni elmulasztotta.

A társörökösök most elhatározzák, hogy a szolgát fölszabadultnak tekintik és nem vitatják el örökségét. Egy másik példa: meghallja egy orvos, hogy barátjának távoli birtokán lakó derék szolgája súlyosan megbetegedett; a szolgát megmenti, de éjjel-nappal utazott és a nagy fáradság miatt maga hal meg. S ezt az író, Aristides, nem az emberszeretet példájaként beszéli el nekünk, hanem a hivatásbeli túlerőltetést akarja vele rajzolni.
A görög filozófia már a Kr. e. negyedik században hirdette a tant, hogy minden ember, még a külföldi barbár, vagy a cseléd is egyenlő. A testvériség eszméje régi; e kozmopolita tantétel behatolt a kozmopolita császárság művelt köreibe. S ez örök és elpusztíthatatlan nyereséget jelentett az emberiség számára. Mindazáltal ezt az egyenlőséget törvényes intézménnyé emelni hiányzott Rómában az alkalom. Még a keresztyénség sem gondolt arra, hogy ezt szorgalmazza. Csak bizonyos enyhítő határozatokat adtak ki a császárok. Így pl. Hadrianus egy Umbricia nevű asszonyt öt évre száműzött, mert kegyetlenül bánt szolgálóival.

A rabszolgaság talán idővel meg is szünt volna a rabszolgaárú elapadása következtében (Egyiptomban már alig tengődött), ha a középkorban a győztes germán törzsek, a frankok és alemannok nem élesztik új életre. Mert itt is eladták a győztesek a foglyokat, sőt eladták így a vádlók az elítélteket, szülők a gyermekeiket. A durva bánásmód kegyetlenségei még fokozódtak, s az egyház nem tiltakozott ellene.
Szabad emberek rabszolgákul való eladása még egyházi büntetés is volt. Templomok és kolostorok is kihasználták a rabszolgamunkát. Csak azt igyekezett az egyház megakadályozni, hogy keresztyén rabszolgák zsidók kezébe jussanak. Olykor támogatta a felszabadítást, de sohasem tiltakozott e korban szolgák szerzése ellen.

Volt Rómában a szolgáknak egy külön osztálya: a gladiátorok. Gyakran a szilajságuk okozta, hogy a tulajdonos eladta e fékezhetetlen legényeket; hadifoglyok és gonosztevők is kerültek a vívóiskolákba; végre szabad emberek is, kik tisztán sport- vagy verekedő-ösztönből adták el magukat e foglalkozás számára.
Az iskola tulajdonosa (lanista) városról-városra járt gladiátor-bandájával, vásárolt és eladott embereket, csapatát bérbe is adta ünnepi játékok rendezőinek. Különös életmód dívott ily iskolákban, melyet ugyan útáltak, de a testi erő fokozása érdekében megkövetelték. A fegyelem fönntartása természetesen nagy kegyetlenség árán volt csak biztosítható.

Pompeiiben a gladiátor-kaszárnya egyik cellájában hosszú bilincset találtak, mely több csontvázat tartott össze a lábán; bizonyára bűnösök voltak. Csak Hadrianus császárban győzött a modern értelemben vett emberségesség, amennyiben nemcsak a leánykereskedést tiltotta el, hanem azt is, hogy rabszolgákat gladiátori iskolák tulajdonosainak adjanak el, hacsak nem volt rá különös ok.
Bizonyára a legkülönösebb társadalmi jelenséghez tartozik, hogy a felszabadult rabszolgák millióiból egy külön rend, a libertinusok, vagyis szabadosok rendje fejlődött ki. Gyakran a legértelmesebb és legmozgékonyabb emberek kerültek ki belőle, kik pénzben és hatalomban Róma régi, előkelő családait gyorsan túlszárnyalták. Befolyásuk bámulatosan megnövekedett.

A legfeltünőbb módon ruházkodtak, hiszen felkapaszkodottak voltak, kik bíborban és hosszú uszályos tógában jártak az utcán, úgy hogy láttukra mindenkinek felforrt az epéje. Ujjaik tele voltak drágaköves gyűrűkkel, s hogy az emberek lássák ékszereiket, folyton hadonáztak a kezükkel. De fülükön még észre volt vehető a fúrás helye, mert ázsiaiak, kik valamikor függőket viseltek.
Voltak közöttük szegények is; és mire nem képesek e rongyosok, ha éheznek? - kiált fel Juvenalis. «Mint iskolamesterek és szónokok, mint földmérők és festők, mint masszőrök, orvosok, kötéltáncosok vagy augurok lépnek fel; kívánd, hogy az ég felé repüljenek (akár csak Zeppelin vagy Blériot) és ezt is megcselekszik!»

Maga a felszabadult még nem, de fia már törvényes római polgárjogot élvezett. Ilyen szabados fia volt Horatius, a költő is, ki azután mint törzstiszt harcolt Brutus vezérlete alatt Philippinél a polgárháborúban. Claudius császár és Messalina udvarában az összes hatalmat ilyen szabadosok ragadták magukhoz, s volt idő, mikor a római birodalom sorsa az ő kezükben volt.
Tényleg ezen az úton, alulról felkapaszkodva, a legjelentékenyebb állásokba jutottak fel, de határtalan gyűlölet kísérte haladásukat. A régi itáliai őslakók fajgyűlölete volt ez, mely a maga vérét tünedezni látta a Kelet kifogyhatatlan beözönlésével szemben.

De képzeljük csak el, hogy az amerikai Egyesült-Államokban a kinaiak vagy San-Franciskóban a japánok ép oly polgárjogot kapnának, mint a fehérek, hogy tehát a legkiválóbb állami hivatalokba is bejuthatnának. Így fogjuk csak megérteni az ókor engesztelhetetlen érzületét, de még bámulatosabbnak fogjuk látni a római állami törvényeknek következetes tolerantiáját.


Forrás:
Geréb József - A Római kultúra legjelentősebb vonásai