logo

XXII September AD

A vallás .

Vallásában is megnyilvánult annak a népnek a jelleme, mely irodalmában és politikájában oly férfias, jogi életében pedig annyira mutatja a gyakorlati ész erejét. Mert nagyon vallásos volt; az antik élet egészen át volt hatva istentisztelettől, s ha e kis könyv egészen híven akarná rajzolni a viszonyokat, vele kellett volna kezdenie, vele végeznie és folyton róla kellene szólnia. Mert folyton égtek az oltárokon az áldozatok, folyton szálltak imák az éghez, melyek az istenek szívét meglágyítani iparkodtak, gyakran megszokásból, mely oly kiírthatatlan volt, mint a családhoz, a szülői házhoz való ragaszkodás. Hisz Seneca szerint a római úgy szerette Penates-isteneit, mint szüleit és gyermekeit; gyakran azonban a kínlódó lélek aggódó kiáltása volt ez az ima, mert segítőre volt szüksége és az égből akarta lekönyörögni.

Minél kevésbé voltak ismeretesek a mechanikus természeti törvények, annál inkább hittek a természetfölöttinek jelenvalóságában. Mindent, minden kicsiséget eleven érzéssel istenre vonatkoztattak, vagyis inkább egyikére azon isteneknek, akiknek nevet tudtak adni. Így ragyogtak a templomok is mint csillogó márványba faragott imák a római halmok csúcsain. Mert az isten a magasságot szereti. Ha sík földön épült a templom, legalább magas alapzaton állott.
Az oszlopok mint karcsú, kővé vált templomszolgák állnak az épület körül és szabad egyensúlyban tartják a templomtetőt. Széles szabad lépcsők vezettek föl a templom belsejébe; a nagystílű lépcsős építkezés világi épületeknél, palotáknál alig érvényesül, ezt a hívők áhítatára találták fel, mintha égbe vezető lépcsők volnának.

Azt hiszem, fölösleges az olvasónak az összes római isteneket felsorolni. Csak emlékeztetőül jelzem, hogy Juppiter, Diana, Mercurius stb. római neve Kr. e. a második századtól kezdve már görög isteneket jelez. A szép görög Olympos diadalmasan vonult be Rómába és a római a maga isteneit ezért majdnem teljesen elfeledte. Könnyen hívő volt, könnyen lehetett áttéríteni; abból az alapelvből indult ki, hogy minél többet hisz az ember, annál jobb.
Mert a görög-római néphit még mindig a félelem vallása volt. Ép innen van az isteni lények sokasága. Jelzi a kísérletek sokaságát, hogy az emberfölötti sors uralmának magyarázatát adják. Az emberek jámborak voltak, vagyis aggódó lelkiismeret lakozott bennük, mely nem engedte meg, hogy csak egy ily magyarázó kísérletet is kétségbe vonjanak. Így az antik vallásosság alapelve a határtalan tolerancia. Időnként a császári udvar Apollont, szintúgy Venust mint a császári ház ősanyját, később Minervát részesítette kiváltságos tiszteletben és új szertartásokat rendezett tiszteletükre.

Szintúgy minden egyes polgárt a saját családi hagyománya majd ezen, majd azon istenhez vonta közelebb. De azért a többinek istenségét sohasem tagadták, és egy isten sem vette zokon, ha egy másiknak is bemutattak áldozatot. Voltak ugyan papok, de ezek nem voltak teológusok, vagyis nem volt elismerten érvényes dogmatika, mely az egyházközségeknek szilárd hittant állapított volna meg. Ha érvényre jutott volna egy összehasonlító dogmatika, az menthetetlenül a monotheismusnak egyengette volna az útját.
A terjedő keresztyénség hamar átlátta, hogy e sok isten kultuszát legalkalmasabban a szentek kultusza válthatja fel, kik ugyan nem részesülnek istentiszteletben, hanem csak közvetítő segítségükért kapnak fohászokat, de azért patronusokként róluk nevezhetik el a templomokat és síri csontjaik előtt térdet is hajthatnak a hívők. Ez is erős decentralizációja az isteni segítségnek, és alkalmas párhuzama kellően megvilágítja az antik vallásos felfogást.
Természetesen a keresztyén egyház dogmatikája alkalomadtán figyelmezteti a hívőket, hogy Péter vagy Pál vagy Ágnes vagy Constanza szentségével szemben ne feledkezzenek meg magáról az istenről.
Az istenség eszméje oly végtelenül fenséges és annyira kimeríthetetlenül gazdag, hogy egy délvidéki nép eleven képzeletében ez eszme sok képre oszlott, melyeknek könnyebb megérthetőség kedvéért formát, színt, megfoghatóságot igyekezett adni.

Az ókornak ép ebben nagy képzelőereje volt és csodálatos művészete képes volt arra, hogy minden istennek eszményi testet tudott adni, melyeket a művészek ma is feledhetetlenül magasztosaknak mondanak, s a római hódítók ily szoborképeket tömegestül hurcoltak Hellasból Rómába.
Ez volt ama korok naiv hitéletének a virága. Otromba hitetlenség, amilyet Caligula császár mutatott, szemlátomást még a fásult előkelő férfiak közt is ritkaság volt. Caligula császár magát tartotta csak istennek, de azért ágy alá bujt félelmében, ha dörgött az ég. Viszont e korszak sok szabadgondolkodója beleesett a keletről behurcolt chaldeus csillaghitbe, abba a fatalisztikus asztrológiába - valamint manapság igen sok kiváló természettudós (pl. a nemrég meghalt Lombroso) a spiritizmusba - és azt hitték, hogy mindazt, ami történik, már előbb határozottan ki lehet olvasni a csillagokból. Híres példája e babonának maga a nagyműveltségű Tiberius császár; az asztrológia azonban az ókort és a középkort túlélve, még a 16-17. században is előkelő hívekre talált; ilyen volt pl. Wallenstein.

De a római nép nem szorult idegenből behurcolt babonákra; volt neki magának a soknál is több. Ilyen elsősorban a csoda. Amint pl. ma gyógyítja a lourdesi Mária a hívőket, úgy adtak már akkor enyhülést az istenek. Erre szolgált az incubatio, vagyis a templomban való alvás. Az isten itt megjelenik az alvó betegnek és megmondja neki a gyógyszert, vagy már megjelenése meggyógyítja az alvót. Ugyanily sikerrel jelentek meg később Cosmas és Damianus, a keresztyén szentek, a betegek álmában. A csoda minden vallásnak kedves gyermeke volt, persze csak a hasznos csoda.
Már ez az incubatio megkívánta segítő társának az éjszakát, mely azonban a varázslat éjjeli kísértetét is támogatja, s ez már ősidőktől fogva ott él a nép között. E babonának mindenütt a nők a hívei, a varázslók is legnagyobbrészt asszonyok. Médéa volt mintaképe és Thessalia e művészet hazája.

Varázslatos papyrusokat, összecsavarható ólomtáblákat varázsmondásokkal nagy számban hoztak felszínre az ásatások, és e mondások azt akarták előidézni, hogy pestis pusztítsa az ellenséget, sántuljon meg a versenyló és ne hozzon diadalt urának. Bűvös ereklyéket hordtak, szerelmi varázsitalokat készítettek, ráolvastak a betegekre, mint ma is; ők is ismerték a varázsvesszőt (virgula divina), mely vízforrást jelzett a föld alatt. Akinek holt híre kelt és mégis haza jött idegenből, nem volt szabad az ajtón át jutni otthonába, hanem át kellett másznia a tetőn.
De térjünk vissza a tisztább vallásossághoz, a tulajdonképpeni istentisztelethez. Valamint akkor majdnem kizárólag istenszobrokat alakított a szobrász, úgy az élet is jámbor cselekedetekkel volt tele. De minél rendszeresebben végeztek ily cselekedeteket, annál gépiesebben történtek azok. Nálunk az asztali ima, ha jól sejtem, majdnem kiveszőben van, talán az otthoni ájtatosságok is hanyatlanak.

A rómaiaknál ez mindennapi kötelesség volt. Mert minden háznak megvolt a maga házi kápolnája vagy szoborfülkéje. Itt volt a két Lar táncoló állásban és közöttük a háziúr géniusza, olykor más istenség szobrocskája is, mint pl. Mercuriusé, Aesculapiusé stb. Ezeknek Penates volt a nevük. E kis szobrokat ereklyék gyanánt útra is vihették magukkal, mert távol tartották a szerencsétlenséget; és minden vásáron voltak kereskedők, kik ily szobrocskákat árusítottak. Minden reggel áldozatot mutattak be a házi oltáron, főleg a szolgák, szintúgy minden ebéd előtt imát rebegtek el a Larok előtt. Külön szent napja a hétnek, mint nálunk a vasárnap, nem volt.
A bolondos Trimalchio Petroniusnál a maga Larjait ebédlőasztalára teszi, hogy résztvegyenek a lakomán. Mert az egész ókoron át uralkodott az a naiv felfogás, hogy az istenek együtt esznek az emberekkel. A Larok különösen a kalácsot és a mézet szeretik. A konyha mellett gyakran kígyót találtak felfestve, aminthogy élő kígyókat is tartottak a házban. E kígyó mint a föld szülötte a gazdát védő géniusz jelképe volt és egy oltári asztalon adtak neki enni.

Minden családi ünnep, az emberi hivatásos munkának minden szakasza ilyen ájtatossággal kezdődött. A testületek áldoztak védőistenüknek, elutazáskor üdvözölték a házi isteneket, szintúgy akkor is, ha haza érkeztek. A vándor azt az istent is üdvözölte, kinek szobra ott állt az úton. De mindezen ájtatosságokat felülmúlták és az egész napot kitölthették a házonkívüli istentiszteletek. Elsősorban a nyilvánosak, melyeket az államvallás írt elő. Maga az állam vagy a város szolgálta isteneit. Csak el kell gondolnunk, hogy Rómának hivatalos ünnepi naptára 109 ünnepet jelöl ki egy évre, tehát az esztendőnek majdnem egyharmad részét ájtatosság töltötte ki, s e napokon szünetelt a munka.
A ius sacrum, vagyis a szent jog, vagy amint mi mondanók, az egyházjog, a közjog egy része volt, s maga az állam fizette az ünnepi játékokat, processziókat, lakomákat és áldozatokat, melyeket a nagyobb templomoknál rendeztek. Egy állami tisztviselő sem lépett hivatalba áldozat és fogadalom nélkül. Senatusi gyűlést sem nyitottak meg ima nélkül. Maga a császár volt az állami papi testületnek feje, a pontifex maximus, s ezt a címet a római püspök vette át tőle.

De senkisem volt kötelezve ezen istentiszteleteken részt venni; ezt csak belső ösztönből tették, vagy pedig az ünnep fénye vonzotta az embereket. De a nyilvános ünnepekhez hozzájárultak a templomokban a magánáldozatok, melyeket az állam mindig szívesen látott. Mert csak úgy nyilatkozik meg egyéni jámborság, ha az egyes ember keresi fel szentélyében istenét.
A nő, ki szülés előtt áll, az anya, ki beteg gyermekéért aggódik, a fiú, ki tengeri útra indul, a félelem és szükség ezer más esete fordult elő, hogy egyesek meghitt isteneiknek, Dianának, Aesculapiusnak, a Dioskurosoknak áldozatot mutassanak be. Ez az áldozat már előbb volt fogadalom tárgya, s az isten megkapja, mihelyt segítsége megjött; és ő sokszor segít. Ily áldozat virágokból, gyümölcsből, az állatok közül akkor a legolcsóbból, malacból állott; pénzt is dobtak egy szekrénybe, a gazdagok pedig gyönyörű műtárgyakat ajánlottak fel.
Menekülési jeleneteket és gyógyult testrészek képeit számtalanszor felaggattak a templomfalakra, amint ez Itáliában ma is megtörténik. A kiszolgált katona hálásan felakasztja fegyvereit a templomudvarba, a rokkant halász a hálóját, a fáradt hajós a horgonyát és evezőjét. A vállalkozó kereskedő a haszon egy tizedét ajánlja fel Herculesnek és a begyűlt pénzből gazdag lakomának vagy népmulatságnak a költségeit fedezik. Így az isten, vagyis a községe részt kap a nyereségből.

Római templom romja sok maradt reánk. Lépjünk is be egyszer ily szentélybe. Maga a templom nem nagy épület; mint egy márványszekrény áll alaplépcsőzetén, egy széles nyílt templomudvar közepén, melyet a profán világtól olykor magas fal választ el.
Az udvarnak belől oszlopcsarnok adja meg kereteit, amelynek falain képek ékeskednek, az oszlopközökben pedig fogadalmi ajándékok, görög mesterek gyönyörű remekei vannak felállítva. A község tulajdonkép ebben az udvarban gyűl össze, és ha keresztyén templomot vonunk ez épülettel párhuzamba, akkor a nyílt templomudvar a keresztyén templom főhajójának, maga a templom pedig a templom magasabb színvonalú kórusának felel meg. Mert a templomba, valamint az elrekesztett kórusba csak a pap léphet be. Maga a templom belseje osztatlan terület és az ajtóval szemben a hátsófalhoz közel áll széles négyszögű alapkövön az istenszobor.

Az alapkő üregében templomi szerelvényeket őriznek. Oldalt kis lépcső vezet a szoborhoz, mert a templomszolgának fel kell másznia, hogy tisztán tartsa a szobrot vagy megkoszorúzza vagy olykor precesszióhoz vigye. A templom belsejében is vannak faldíszek és műtárgyak. De a templom mégis arra szolgál, hogy elsősorban külsejével hasson; márványoszlopain csillog és verődik a napsugár; a fríz, az oromzat, a tető-téglák színpompában ragyognak; nem lehet sohasem elég szép, mert a község az udvarban ájtatosan néz fel reá. A templom homlokzati fala előtt áll az oltár és megkezdődik az áldozás. Feltárulnak a templom nehéz ajtószárnyai, melyeken gazdag domborúművek mindenféle csodás mítoszokat beszélnek el; és az áldozó most betekinthet a szentély belsejébe, viszont az istenszobor is megpillanthatja őt, a hozzá esdeklőt. A templom ajtaja rendesen keletre nézett, hogy a reggeli nap első sugara üdvözölhesse a kinyitott ajtón át az istent.
A szertartás szigorúan megállapított rítusban megy végbe. Mély csend uralkodik, mert egy templomszolga sípszava hallgatásra készteti az embereket. Bor és tömjén már ott van az oltáron; most áldozati állatot, gazdag áldozatnál marhát vezetnek elő, melynek szarvait bearanyozzák. A pap egy könyvből emelt hangon imát olvas fel, mialatt kezével az oltárt fogja és borral hinti be az állatot, melyet a szolgák levágnak. Egy tűzhelyen az oltár mellett felégetik a belső részeket, melyeket az ember nem tud megenni. Csak ezeket ajánlják fel az isten oltárán; a többit maguk az áldozók eszik meg, és e hús bizonyára kedves, mert ritka eledel volt, minthogy a délvidéken a nép az ókorban is főleg növényi táplálékból élt. Ha e szertartásnál bármit elvétettek, az egészet újra meg kellett ismételni. Az imaszöveg is pontosan meg volt állapítva; mert egyetlen egy hibás szótag is sérti az istent és tönkreteszi a szertartás hatását.

Vajon felkeltette e szertartás az áhítat borzongását, melyet jámbor lélekben egy templomi szónoklat, ünnepi mise vagy közös ének felébreszt? Valószínűleg nem, mert a római írók ily hangulatról nem szólnak. Ami a népet megkapja és áhítatra hangolja, az mindig az isten házának, szent területének és a fogadalmi ajándékoknak a szépsége, egy átszellemült művészetnek a fensége. Ezek hatották meg a görögösen érzékeny embernek a szívét, ezek hozták közelebb az istenhez. A képzőművészet pótolta az ókorban a vigasztaló hitszónoklatot, a közös éneket. Minket inkább a szóló művészetek hangolnak áhítatra, az ókorban azok, melyek a szemre hatnak.
Bizonyára csak egy cél vezette a rómait isteneinek templomaiba. Segítséget keresett a földi élet bajaiban, egyebet semmit. Bűnbocsánatról sohasem volt szó. Aggódás sem fogott el senkit a túlvilági életre vonatkozólag. Ily gondolatokat csak a kelettől átvett egyéb vallások terjesztettek. Amellett családtagjait a legnagyobb gondossággal temette el, akár elégette, akár földbe ásta őket. Itália temetői ma is világhírűek. Mert az olasz ember ma is szeret elhunyt szeretteinek hatalmas síremlékeket építeni, amint ezt Genuában, Bolognában, Milanóban látjuk. E síremlékek olykor valóságos házak, melyekben az elhunytnak rokonai összejöhettek. Hasonló szellem nyilatkozik meg az ókori sírutakon.

Rómából az álmodozó Campagnához vivő utakon (via Appia, a via Latina.) Cæcilia Metella sírja páratlan szépségű; valamennyinél hatalmasabb Hadrianus síremléke, a mai Angyalvár. Ilyen sírok szegélyezték az országutakat olyan telkeken, melyeket az államtól vásároltak, és a közönség kegyeletes pártfogására bízták őket.
Gyakran fenyegeti átokkal a felirat azt, ki sértené a sírt, s ez jelzi, hogy az állam nekik nem nyujtott elegendő védelmet. Az alvilág isteneit hízelegve Maneseknek, vagyis jó szellemeknek nevezték, ezeknek ajánltak fel minden új sírt; áldozatokkal és ajándékokkal engesztelték őket évenként. De magukat a megholtakat is Maneseknek nevezték. Hogy a lélek túléli a testi halált, azt természetesnek találták, sőt a Maneseket istenieknek is nevezték.
A császárkorban a sírkövekre már rendesen rávésték a «dis Manibus»-t, s ezzel mintegy boldogoknak nyilvánították a lelkeket, bármily ingatag volt is képzetük e boldogságról. Körülbelül Kr. u. 100-tól kezdve márvány koporsóban temetik el a halottakat, és e koporsók oldalait gyakran domború művek borítják, melyek jelképileg a boldog túlvilági életre céloznak.

E koporsókhoz illően járulnak a sírfeliratok, melyekben először mindig csak megható gyász, keserű panasz és szerető megemlékezés nyilatkozik meg. De már a Kr. u. második századtól kezdve feltünedezik a remény az Elyseumra, amint ezt az orphikus szertartások és Vergilius tanította. A léleknek csak ideiglenes lakása a test, s mint egy elfogott madár ismét tova röpül. Azonban a személyes viszontlátás reményét a feliratok ritkán fejezik ki. Jelentkezik egy határozatlan képzet a halál utáni ítélőszékről is. Cicero azt mondja róla: ott nem fog érdekedben ügyvéd beszélni, magad leszel kénytelen védeni magadat. Propertius egyik elégiájában az elhunyt Cornélia (nem a Gracchusok anyja) valóban így beszél az alvilág bírái előtt és csodálatos dolog: az istent és a bírákat «atya» szóval illeti; de büszkén áll meg az isten előtt; távol áll tőle az érzés, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk; biztosan számít tiszta életéért jutalomra, mert az ég feltárja kapuit a jóknak.
Szép szokás volt az is, hogy rózsával és ibolyával ültették be a sírt. Mert a virágok a sírt borító földkéregből nőnek ki és így a halott számára könnyűvé teszik a földet. «Legyen neked könnyű a föld», volt az állandó kívánság a feliratokon. A halottak napja februárra esett, Parentalia-nak hívták és kilenc napig tartott. A családok ekkor a síroknál gyakran emlékünnepet és halotti áldozatot rendeztek. E napokon a templomokat bezárták és tilos volt házasságot kötni.

E közben bevonult Rómába Egyiptomból az Isis-kultusz, Palesztinából a keresztyénség és Perzsiából a Mithras-kultusz. E három versengő vallás feltárta az eget; örök túlvilági boldogságot igértek és az emberi lét súlypontját a földről a másvilágba tették át. Mind a három a benső áhítat vallása és nem a szépségé; test és lélek bennük merev ellentétbe kerülnek. Isis vallásában Osiris az, aki meghal, hogy feltámadjon.
A Mithras-kultuszban szemlátomást egy isten fia lép föl közvetítőnek isten és az emberek között. És mind a három vallásban egyaránt föllép a megbánás és tisztulás kedvéért a böjt, mely különben a lelket is meg akarja váltani a földi élettől. Mindebben istenkeresés nyilvánul meg, az eszme, hogy az isten bennünk legyen és mi őbenne. Ez pedig Rómától elütő keleti vonás és a térítő buzgalom azt a sok millió keleti rabszolgát és felszabadult embert hódította meg, kik Itáliában éltek és e tanokat mohón szívták magukba. Azt a kis Isis-templomot Pompeiiben, mely még ma is megvan és Bulwer regényében oly különös szerepet játszik, egy felszabadult rabszolga építtette.

E három vallás idegen származása miatt maradt sokáig a hozzá való tódulás mellett is magánközségek ügye. Az állam visszautasította őket. Először Caligula építtetett Rómában Isis-templomot és csak Caligula emelte az Isis-tiszteletet császári vallássá. Ugyanez történt később a Mithras-tisztelettel és végre Constantinus császár idejében a keresztyénséggel. Ez valóban a Kelet háromszoros győzelme volt a görög-római érzület fölött.

A keresztyénség titokban terjedt és a világ mit sem hallott kultuszáról. A Mithras-tisztelet is szerette a titokzatosságot; földalatti barlangok voltak színhelyei. Annál zajosabban és idegenszerű fénypompával lépett az Isis-tisztelet a nyilvánosság elé. Osiris, a nagy Isis istennő férje, eltünt, meghalt; de íme, újra megtalálják és ő él! Ez volt a novemberi nagy örömünnepnek a tartalma. Ugyanez az Osiris az, ki örök életet ad; Osiris a másvilágon az élet vizével teli serleget nyújt a halottaknak. Isis a tengeren is uralkodik és az ő védelme alatt ünnepelték meg márciusban a hajózás kezdetét.
Egy ünnepi menet fáklyákkal, zenével és istenszobrokkal vonul a parthoz. Hangzik a különös sistrum csengése; a papok fehér ruhában lépdelnek, fejükön meglátszik a tonzura és kezükben viszik a vallás jelképeit: egy nyitott kezet, egy női mellhez hasonló aranyedényt, melyből tej csepeg. A hajót befecskendezik tejjel és átadják a tengernek. Megvárják a parton, míg a tengeren el nem tűnik, azután a menet visszatér a templomba. A pap itt imát mond a császárért és a népért, a nép pedig, virágokkal és koszorúkkal a fején, végre engedelmet nyer, hogy magában a szentélyben az ezüst Isis-szobor lábát csókolhassa.

De a legkülönösebb vallástörténeti jelenség egy halandó embernek, a császárnak istenítése, a császárkultusz. Ez is a keletről eredt és Róma a hellenismustól kölcsönözte. Perzsia isteni fénykörrel övezte királyait, azután Nagy Sándor is Zeus Ammon fiának nyilvánította magát, később Egyiptom és Szíria görög származású királyai szintén isteni tiszteletben részesültek. Alexandria elfoglalása után Julius Caesar e szokást átültette Rómába.
Augustus ugyan nem akart ily tiszteletet a római közönségtől elfogadni, de Ázsia görög városai lábaihoz borultak és Róma istennővel közös templomokban imádkoztak hozzá. Így vált egyúttal hittétellé, hogy a császár, ha meghal és a testét máglyán elégetik, a tűzből az égbe száll és a mindenható Juppiter oldalán kap helyet a trónon. Sőt még életében is megengedi és kedveli a császár, ha alattvalói istenként tisztelik. A nép pedig tolongott ily istentisztelethez, s a hatalmasok ezt az állameszme érdekében levőnek fogták fel. Mert a halandó császár ugyan nem isten, de méltósága teszi azzá. Valamint Zeus akarata az égben, úgy a császárnak személyes akarata volt a látható világ központja. Ezért kellett érinthetetlennek és csalhatatlannak lennie.
Enélkül a birodalom hatalma szétfoszlott; s a császár volt az isteni, a föltétlen hatalomnak egyetlen megtestesülése a földön. Aurelianus császár úgy címezi magát: dominus et deus (úr és isten). Keletkeznek tehát a világ minden nagy- és kisvárosában ilyen császártemplomok és papi kollégiumok, melyek a tiszteletet ellátják. S e templomokban nemcsak a megholt, hanem az élő császárok is állandó imának a tárgyai.

A keresztyénüldözések sohasem lettek volna oly komolyak és gyakoriak, ha a hívők csak Juppiternek vagy Venusnak vonakodtak volna áldozni. Mert az antik vallás nem követeli az áldozást föltétlenül; mindenkinek szabadságában volt azt az istent imádni, akiben hitt. De hogy a keresztyének a császárkultuszt utasították vissza, ez tette őket a rómaiak felfogása szerint az államra veszedelmesekké. Szentségtörés vádjába kerültek, úgy hogy a rablókkal azonosították őket és pert indítottak ellenük.
Ezalatt azonban egy rendkívül nagy dolog történt, mintegy a világtörténet színpadja mögött. A filozófusok végezték csendes munkájukat és megteremtettek egy új és tiszta világfelfogást. A teológia is kezdette bontani szárnyait. M. Terentius Varro megírta stoikus alapon nagy kritikai művét a hagyományozott isteni dolgokról, melyben a költők műveiben előforduló isteneket, valamint az állami isteneket elveti és csak a természeti erőknek megfelelő isteneket fogadja el, lényüket pedig magyarázataival felfogni igyekszik. Cicero műve az istenek természetéről tovább töri a szabad gondolkodás ez ösvényeit. Róma műveltjei között a stoikusoknak nagy iskolája keletkezett. És a sok istenből csak egy maradt, a stoikusok istene, akiben megvolt a meg nem teremtett világnak magja, és megteremtése után is minden ő benne él. Nevezhetjük ezt monismusnak, monotheismusnak, pantheismusnak egyaránt. Ezt az istent hirdette Nero korában Seneca, és rá, mint isteni forrásra építi föl végre elvi alapon, még mielőtt ezt a keresztyénség tette volna, az erkölcsiséget. Ez volt a legfontosabb.

Mindenki érezzen felelősséget minden tettéért az istenség előtt. Istennek engedelmeskedni: ez az emberi szabadság. Mire való a templom, az oltár? A te lelked legyen isten temploma; a jóság legyen az áldozati illat, mert a jóság kedves előtte. Az istenben való hit a legfényesebb istentisztelet. Isten a te atyád, iparkodjál hozzá hasonló lenni. Erényt isten kedvéért gyakorolni: ez a vallás, s ez volt tényleg Marcus Aurelius császár vallása.
Az erény által való ily megváltás példáját Seneca Herkulesben látta, s tényleg sok tekintetben lehet e héroszt Krisztussal párhuzamba állítani. Hercules is isten fia, küzd és szenved az emberiségért. A máglyahalál szenvedései közt válik istenné és emelkedik föl atyjához, anyja pedig fájdalomtól lesújtva, mint mater dolorosa kénytelen tanúja fia halálkínjainak; de Seneca tragédiájában (Herc. Oetens, 1848. sk. v.) megmutatja, hogy miként kell anyának tűrni a fájdalmat.

A stoának mindezen bölcsessége nagyon elvont, nagyon szigorú és nagyon is nehéz volt, hogysem népszerűvé váljék. Mert a nép nem akar töprengeni, nem is kívánja, hogy erkölcsi nevelésben részesüljön, csak bűnbocsánatot akar. A vallásos villongások között e jámbor tanok látszólag eltűntek és csak késő századok múlva keltek új életre és kaptak új erőt. A mítosz régi szép istenei pedig maguktól elhalványultak, mint a nedves időjárástól a freskó. De nem haltak meg. Sőt mondhatjuk, még ma is élnek.
A nagy keresztyén egyházatyák, mint pl. Augustinus, sohasem vitatták, hogy Juppiter vagy Venus nem létezik, csak gonosz szellemeknek nyilvánították, akik tehát, ha gonoszak, szükségkép meg is vannak. És tényleg, ki tüntethetné el őket végleg a művelt világ gondolatköréből? Mint a képzelet álomképei ékesítik és befolyásolják ma is művészi életünket. Hisz Rafael a római Farnese-villában megfestette Ámor és Psyche történetét, a pápai stanzákban falra varázsolta a Parnassust és a Vatikánban ma is bámuló tekintetet vetünk a belvederei Apollonra.

Érdekes megfigyelni, hogy a régi keresztyén költők is megtartják a régi isteneket. Lángoló képzeletükben ott ugrándoznak az örökifjú Satyroszok és nájászok; betöltik az erdőket, élvezik a szőlőhegy terméseit; ott látják az erdőben a baklábú Pán istent, ki a nap heve elől az erdei tóba ugrik, hol a vízi nimfák víg táncot lejtenek, dévajul csalogatják az érzéki faunusokat, kik azonban sima testük helyett csak szétfolyó hullámokat kapdosnak. Mily gyönyörű Böcklin-kép ez. Hogyan is hagyná el őket hűtlenül a művészet, mely bennök mai napig életet, igaz valóságot lát.


Forrás:
Geréb József - A Római kultúra legjelentősebb vonásai