logo

XIX December AD

Az erkölcs 1 rész

Az előbbi fejezet a kultúra egyik legbecsesebb virágáról, művészetéről szólt; és midőn a római műveltségre vonatkozó szemlét e fejezettel könyvünk befejezi, legjelentősebb ajándékát akarja még bemutatni, melyet csak kultúra adhat, t. i. polgárosultságát.
A polgárosultság nem más, mint megtisztult szokás, szinte ráillik e szó: erkölcsiség. Egy nép pedig vagy maga finomítja át szokásait, vagy valamely szomszéd nép válik e tekintetben mesterévé, mely a maga szellemét táplálja belé.

Kezdetben a családi szokások uralkodnak; a társadalom körének kiterjesztésével csakhamar kialakulnak a szociális kötelességek és végre fölébred a humanizmus, mely sokkal többet kíván, mint a kötelességek rideg tiszteletben tartását. Ez a szokás vagy erkölcs pedig nagyhatalom, mely az egyének lelkére ellenállhatatlan hatással van; csakhamar az istenségben keresik ősforrását; és midőn így az egyes emberek lelkét, akaratát irányítja, szükségkép irányítja és átalakítja a népéletet is. De mindig csak tökéletlenül, mert oly ideálokat tűz ki, hogy azok felé a nép rendszerint csak törekedni képes, elérni sohasem tudja. Nagy művész tökéletes formában megalakíthatja, amit képzelete lát; a néplélek látja ugyan a jót, de sajnos, mindvégig kontár marad, ha kivitelre kerül a sor.

Az antik ős-római erkölcs egyik parancsa volt a háború, a hódítás. A szomszéd várossal való összeütközés életszükségletéhez tartozott, és a férfi erénye két feladat megoldásában nyilvánult: benn a házban megóvta családját, melynek ő volt az ura, kifelé pedig okosan vezette a város közügyeit, és a külső háborúkban bátorságot tanúsított.
Hogy miként érvényesült az ősi ragadozó kapzsiság, a rómainak telhetetlen farkas természete, mennyire áthatotta századokon át közéletét és jutott így világuralomra, mily nagystílű erények és bűnök fejlődtek így ki társadalmában, azt főleg az első fejezet fejtegette és célzott rájuk majdnem minden fejezet a maga tárgyával kapcsolatban. De midőn a világ végleges meghódításával egyidejűleg a császárság is megalakult, minden politikai nagyravágyás elenyészett, és az erények számára egészen új korszak kezdődött.
A császárság a béke korszaka lett, mely alkalmas keretül szolgált, hogy általános, emberi, teljesen békés társadalmi morál érvényesüljön, s ezt az éltető eszmét a görögöktől kapta. Az erkölcstan történetében talán ez volt a legnagyobb esemény.

A nagytekintélyű Sextius-család a görög stoikus világfelfogás apostolává szegődött és úgy prédikált Rómában, mint sz. Pál. Maga Augustus is remélt a polgárháborúkkal járó rémes elvadulás után egy gyors erkölcsi megújhodást. De ez a törekvés lényegileg mindig csak Rómára, a fővárosra szorítkozott és maga Augustus császár is fáradhatatlan buzgalommal dolgozott rajta negyven éves uralma alatt. Ő ugyan nem gondolt arra, hogy néphez szóló prédikációkat szervezzen; inkább az irodalmat kívánta munkatársának. Ráfeküdt a görög irodalom tanulmányozására, kijegyzett belőle minden, nevelésre alkalmas helyet; kivonatokat készített és oda juttatta azokhoz a tisztviselőkhöz, akik szemlátomást ily buzdításra vagy megrovásra szorultak.
Megjelent a senatus ülésein; görög erkölcsi könyvekből egész fejezeteket felolvasott és ezeket a nép között is terjesztette. A fényűzés korlátozása, a családi érzés és hasonló tartalmú eszmék voltak ezekben fejtegetve. Hogy a nőtlen életnek, a házasságtól való idegenkedésnek, ősi családok kipusztulásának gátat vessen, kiadta híres házassági törvényeit, melyek egyrészt érzékenyen sújtották a házasságtörőket, másrészt kimondták, hogy csak gyermekekkel megáldott tisztes családfők juthatnak tisztviselői állásokhoz. Sikerült neki kora nagy költőit is a maga eszmekörébe vonni; így lett Vergilius a vallásosság költője, Horatius pedig megalkotta nagy római ódáit, melyekben erélyes hangon intézi szózatát Rómához: légy erős, újítsd fel őseid régi erényeit, az egyszerűséget, a hazaszeretetet, az igazságosságot, a férfibecsületet, a családi tiszta erkölcsöket!

Csakhogy e mozgalom kevesekre hatott, erkölcsi megújhodást nem lehet felülről teremteni; ezt nem könyvek idézik elő, hanem élő példa. A kornak szüksége volt egy új Sokratesre, tiszta, közügyi mozgalmaktól tartózkodó, mocsoktalan, igazán szent emberre, a ki őt felrázza, a kinek egyénisége megfelelt tanításainak és teljesen meztelenül tárhatta fel lelkületét: nézzetek ide, rajtam nincsen repedés, sem szennyfolt; legyetek olyanok, amilyen én vagyok!
Augustus azonban egyéniségének minden szálával még a polgárháborúk vérétől csepegő kornak gyermeke volt.
Ebben a korban pedig a durva, kíméletlen és kegyetlenül romboló egoizmus ülte orgiáit. Ő maga húsz éves korában rettenetes ítéleteket írt alá; mint a triumvirátus tagja szörnyű hóhérmunkába sodródott társának, a féktelen Antoniusnak hatása alatt. Ekkor taszította el oldala mellől feleségét, a nemes Scriboniát. Ez volt első családi vétke. Scribonia azonban 90 évig élt, tovább, mint Augustus, és közeli tartózkodása Rómában mint egy néma vád nyomta a császár lelkiismeretét egész életén át.

Bármennyire igyekezett is ezután családi életében a nép előtt mocsoktalanul állani, vérmérséklete sok botrány hősévé avatta; és csak öregedő éveiben érlelődött lassankint a humanizmus apostolává, a polgári tökéletesség mintájává, a legbarátságosabb békefejedelemmé, ami az önfegyelmezésnek bizonyára bámulatos munkája volt.
Császári hivatása maga is nevelőleg hatott reá, és a vágy jónak lenni, bizonyára egyik forrása a jóságnak. Midőn 71 éves korában még mindig szép emberként feküdt halálos ágyán és utoljára szedette rendbe haját, utolsó szeretetreméltó kérdése az volt, vajon életének szerepét jó megjátszotta-e? S az igenlő fejbólintásra tréfásan megjegyezte:
«Hát akkor örüljetek, ha lelépek, és tapsoljatok!»

Mintha csak színpadi szerep lett volna, amelyet játszott: a császárnak szerepe, aki jó embernek akart látszani. Nem vígjátékban szerepelt, inkább tragédiában, melyben maga is sok vétket követett el, és a döntő szerepet benne asszonyok játszották.
Augustusnak Scriboniától született egyetlen leánya Julia volt. Ha a teljes önérvényesülés, az élet örömeinek teljes kiaknázása valaha féktelenül kergette az emberi ösztönöket, akkor az ebben a korban nyilvánult volt meg. Julia ritka szellemes nő volt; a legfinomabb irodalmi műveltség varázslatos szeretetreméltósággal párosult benne, az érintkezésben a bájos nőiesség mintája volt. De apja vérét örökölte és ez beszennyezte magánéletét.
Bűvös megjelenésében megnyilvánuló nagy műveltsége végre is bámulatosan csillogó hüvely volt csupán, melyet csak laza kapcsok tartottak össze, és e hüvely csakhamar lehullott. Érzéki természete féktelenül kicsapott rajta. Minél buzgóbban írt elő a császári akarat bölcsességet, vallásosságot erkölcsi szabályokkal, annál elemibb erővel lázadtak fel ellenük a nagystílű egyéniségek. Augustusnak, a császárnak, a maga vétkes múltja ismétlődött meg Juliában, akinek csodálatos lénye ijesztően romlott és kártékony volt.

Augustus huszonnégy éves korában ismét megházasodott és a város legszebb asszonyát, Liviát tette Róma úrnőjévé. De az akkor csak 18 éves Livia már férjes nő volt, sőt már fiút is szült és áldott állapotban kötött a császárral házassági frigyet. Első férje, Tiberius Claudius Nero, maga is jelen volt e különös lakodalmon és maga vezette a nőt az új férj karjaiba. Hallatlanul cinikus eljárás volt ez; a hagyomány szerint egy kotnyeles gyermek is ott volt a lakodalmi társasággal az ünnepi teremben, ahol Livia Augustusszal egy kereveten hevert az ebédlőasztal mellett, Claudius Nero pedig átellenükben foglalt helyet, mire a gyermek hangosan felkiáltott: «De Livia, hiszen neked is átellenben van a helyed!»
A gyerekszájból kiszaladt szó feledhetetlen maradt. A botrány az előkelő társaság arculcsapása volt, de ez a társaság sokat elnézett.
Livia második házassága gyermektelen maradt, csak első férjétől volt két fia, Tiberius és Drusus. Ellenben Juliának, ki a császár jobb kezének, a vitéz Agrippának lett a felesége, öt gyermeke született. Így állt a császári udvarban egymással szemben két nagytehetségű asszony, a mostohaanya és a császár leánya, mindegyik a saját gyermekei érdekeinek féltékeny gondozója.

Megható látni, miként szerette unokáit a császár és miként vette körül ezért Juliát is, aki őket szülte, gyöngéd kímélettel. Nem akarta észrevenni, hogy míg Agrippa gyakori hivatalos útja miatt távol volt Rómától, miként jelent meg leánya előkelő gavallérok rajától kisérve a társaságban, mennyire felszabadította a két nem között az érintkezést, és mily lazává tette a társaságbeli hangot.
Agrippa Kr. e. 12-ben meghalt s ekkor a 27 éves Julia, hogy az udvari ellentétek elsimuljanak, mostoha testvérének, Tiberiusnak, Livia idősebb fiának lett a felesége. Ezideig hasztalanul iparkodott a társaságban ügyetlenül mozgó fiatal embert hálójába fonni; Tiberius érzéketlennek mutatkozott. Most, hogy kényszer nyomása alatt lőn férje, a győzelemhez szokott Julia mint férjet megvetette. E megvetés kölcsönös volt. Tiberius több évre elhagyta Rómát és önkéntes számkivetésbe vonult. Julia győzelmesen kihasználta újabb társadalmi helyzetét és fejedelmi rangjával visszaélve még féktelenebb lett. Mindenkit elbájolt és elkábított szellemével. Ez az a könnyedén élő kör, melyet Ovidius ledér költészete tükröztet vissza.

De a kikerülhetetlen botrány szörnyű lármával pattant ki, mely a császárt rettenetesen fölháborította. Maga Livia, Tiberius anyja, járult eléje vádlóként; a dolgot nem lehetett többé elsimítani. A nyári éjszakákon Julia magát a fórumot, a nagyhagyományú szószék magas díszemelvényét szennyezte be.
A császár kénytelen volt az ügyet nyilvánosság elé hurcolni és egyetlen gyermeke felett mondani ítéletet. Az egész nagyúri társaság bele volt keverve a perbe. Az egyik gavallér még a császár életére is tört; és ez ép annak a Marcus Antoniusnak volt a fia, akivel Augustus egyszer a világuralomért szállott harcba. A fiatal ember öngyilkos lett; Julia komornája, Phœbe is felakasztotta magát. «Mennyivel inkább szeretnék Phœbének lenni az apja!» sóhajtott szégyenétől lesújtva Augustus; mert a komorna megtalálta a kibúvó ajtót, míg a császár leánya nem is kereste azt. Juliát a gaëtai öböl átellenében egy kopár szigetre vitték, ott élt vizen és kenyéren és soha sem kapott többé kegyelmet.

De ezt a csapást követte több is. Julia fiai, a császárnak gyöngéden szeretett unokái, meghaltak. Persze mérgezésről suttogtak és Livia nevét emlegették. A családi gyászból természetesen Livia fia húzta a hasznot, mert ő lett a császárság örököse; Augustus vére csak Agrippinában élt tovább, a többi elpusztult.
Pedig ép Juliának az atyja volt az, ki Rómának házassági törvényeket adott. A születések számaránya Rómában ijesztőleg hanyatlott, s ha a szülők az akkori szokás szerint egy egészséges gyermek születéséről küldtek örvendetes szívvel tudósítást, az akkor sokkal nagyobb fontossággal bírt, mint ha ma azt divatos nyomtatott értesítés közli az ismerősökkel.

Károsak voltak a korai házasságok; már gyerekkorban keltek egybe a házasfelek és ennek az utódok vallották a kárát. A római nemességben az egymás közt való házasság szűk köre is a romlás magvát rejtegette: korán kiélt, gyenge szervezetű és életunt nemzedék váltotta fel a régi erős nemzedékeket. Általában kerülték a házasságot és egy új foglalkozás támadt, az örökség hajhászat.
A törvény most elrendelte, hogy agglegény nem örökölhet; akinek pedig házasságából nem születtek gyermekei, örökségének felét köteles volt rokonainak átengedni. Sokgyermekű apának jobb hivatalt adományoztak; akinek három gyermeke volt, azt nem hívták be esküdtnek, gyámsági tisztet sem kellett viselnie. Századokig voltak érvényesek e kemény rendszabályok, de a régi családok kihalását csak nagyon ritkán tudták megakadályozni vagy elodázni.

«Otium perdidit urbes»: a béke tönkreteszi az országokat, kiált fel Catullus, és Plutarchos is osztja e felfogást. A római állam eddig a megfeszített munkásság hazája volt, most a lustaságnak lett nyugvóhelye; és Seneca felsóhajt, hogy boldog az, ki ellenségre talál, mert nélküle elsatnyul az erő. Az erkölcsök határtalan romlottságának forrását Propertius a képzőművészetben látja, főleg a festészetben, mely a meztelen testet állítja szem elé.

Az antik meztelenségre vonatkozólag két dolgot kell megkülönböztetnünk. Az ősrégi primitív természeti vallásban bizonyos meztelenség szent ereklyeként szerepelt. A phallos gyakran házakon és szerszámokon ábrázoltatott; megkoszorúzták, ereklye gyanánt viselték, mert védő erőt láttak benne, mely szerencsét hoz és távol tartja a bajokat. Egyébként azonban a római szemérmes érzületű volt; férfirokonok sohasem fürödtek együtt, és a görög atléták iránt, kik meztelenül viaskodtak a nép előtt, mindig előkelő megvetést éreztek a rómaiak. De amit az életben kerültek, azt elfogadták a festményeken, melyek most minden magánháznak elárasztották a falait.
A görögök elbűvölő művészete ellen nem védekezhettek, s a meztelenségnek kihívó győzelme ép ebben a korban virtuóz módon aratta diadalait. Még Laokoont és Iphigeniát is így ábrázolták. A frivolsága miatt megtámadott Ovidius hetykén szól oda vádlóihoz: amit ti korholók szobáitok falán megtűrtök és naponként megbámultok, miért ne szedhetném versbe? Bizonyára bűnös volt a társadalom a meztelenségekért való ezen vágyakozásban, maga Pompeii ebben a leghitelesebb tanú. Ez a kornak volt betegsége.

A művészet szemérmes ellenőrzésére, amelyet ma némelyek érvényesíteni szeretnének, az ókorban senki sem gondolt, pedig Augustus nagyon kedvezett volna ily szigorú művészeti elv keresztülvitelének.
A legnagyobb erkölcsi romlottság és elfajulás korának talán a Kr. u. 30-68. évet, Caligula, Messalina és Nero korát jelezhetjük. De Domitianus haláláig, 96-ig még nagyon kevés javulás mutatkozott. Nerónak Rómája a nagy Bábel, a Sodoma, s minden rémes leírás erre a korra vonatkozik, ezért választotta Sienkiewitz híres regénye tárgyává. Juvenalis maró szatírája is nagyrészt ennek a kornak a bűneit állítja pellengérre. De mindez csak Róma városára vonatkozik, nem a vidékre, a provinciákra is egyúttal; s ez a kor az, melyben Seneca azt mondja a római nőkről, hogy az éveket nem a konzulok nevéről számítják, hanem a férjeikről, annyi volt akkor a válás.

Midőn e fejezet az ókori erkölcsöt főleg abból a szempontból fejtegeti, hogy mi hatott belőle a következő századokra, mi benne az értékes, a szép, és mi benne az, ami maradandó: nem akar hamis képet adni, nem szabad takargatni, hanem szóvá kell tenni röviden azt is, ami e kultúrában a legvisszataszítóbb, ami sajnos, a délvidéken ma is megvan és talán nemcsak a kultúrának a betegsége, mert ilyen betegség is van, hanem valószínűleg a melegebb éghajlaté is.
Ez az a természetellenesség, mely a homosexuális szerelemben nyilatkozik meg, melyet nálunk is, egyebütt is, büntetőtörvény üldöz, de amely annyira el volt terjedve az ókori művelt államokban, hogy róla szólni, azt költőileg megénekelni senki sem tartotta rútnak. Ép úgy nem, mint ifjabb költői nemzedékünk a perdita-szerelmet is méltó tárgynak tekinti.

A tudósok régebben takargatni akarták e perverzitást, kisebbítették a jelenséget, főleg azért, mert inkább a serdülő korban és az öregeknél szedte áldozatait. Sokan csak a testi szépség szenvedelmes, de ártatlan aktusát látták benne, mely a lelki szépséget akarta fejleszteni a bájos ifjúban, és a platoni Erósz lett volna ily viszonyok ideálja. De ez csak kivétel volt; az irodalomban e természetellenes érzés szemérmetlenül megnyilatkozott, bármennyire állította Seneca, hogy ez a római vonástól elütő jelenség.
Feltűnő és bizonyára nem véletlen azonban, hogy e perverzitásokról a római irodalom a Kr. u. második század elején egyszerre elhallgat; a baj szinte elenyészik és helyette megjelenik Ámornak és Psychének gyönyörű mithosza.
A regényirodalom, mely ekkor kifejlődik, ily homosexuális érzelemről semmit sem tud. E jelentős fordulatnak pedig az az oka, hogy a provinciák egyszerűbb erkölcsei győzelmet aratnak a főváros romlottságán. Valamint a nagy világvárosok manapság, úgy az ókorban Róma volt a világnak gennyes kelevénye. Plinius határozottan megkülönbözteti e szempontból a fővárost az egész világbirodalomtól. A fővárosi ember előtt a vidéki lakosság fogalma az erkölcsi tisztasággal párosult; az itáliai vidéki lakosság becsületességéről határozottan és irigységgel szólnak; Hispánia népének tiszta életéről is megemlékeznek az írók.

Rómát azonban nyomta központi helyzetének az átka. Ő volt a császárváros, a korlátlan kényúrnak székhelye. Általában az egyéniség szabad érvényesülése volt az ókornak elve és tényleg az egész birodalom szabadságot és kitűnő közigazgatást élvezett, még Tiberius kegyetlen császári uralma alatt is; csak Róma, a szabadság ősi fészke, érezte a rettenetes nyomást, itt a legjobbak folyton a legnagyobb veszedelemben forogtak. Most ott tartózkodtak a Palatinus dombján a császárok, a katonaságuk révén mindenhatók, kik őrült eszük járása szerint csalhatatlanok voltak.
A törvénytisztelő Augustus örökösei törvény és erkölcs fölött állóknak tartották magukat, kik közül az utód gyakran lábbal tiporta azt a jót, amit talán elődje alkotott. Mert a császári családok legtöbbször már a második nemzedékben degenerálódtak; ezek pedig Rómának büszke nagyurait, a senatorokat, akiknek az alkotmány a kormányzásban részt juttatott, addig nyomták és alázták, míg az önérzet megtört és a szervilizmus, a csúszómászó bizantinizmus kifejlődött. És ez már megkezdődött Tiberius alatt.
A császár mindenütt összeesküvőket szaglász és ellenük a leggyalázatosabb rémuralommal igyekszik magát védeni. A besúgóknak egész légiója állt császári szolgálatban s ezek minden magánbeszélgetést kihallgatnak.
A mindenhatónak detektív kémei elbújnak a padláson, hogy füleljenek, mit beszélnek bizalmasan a szobában. Minden bíráló megjegyzés okul szolgál arra, hogy ártatlanokat halálba kergessen a bíró. A kivégzés legkegyelmesebb formája a kényszerített öngyilkosság, és a telhetetlen császári pénztár zsebeli be az elítéltnek a vagyonát. Így semmisültek meg és haltak ki lassankint a régi családok.

De a császárság mellett még egy nem kisebb hatalom űzte féktelen játékát: a tömeg, mint az írók mondják: faex mundi, a világ söpredéke. E söpredék a birodalom minden részéből a fővárosba csődült, az emberiség java része a provinciákban maradt. S az emberiség e szemetét Rómának kellett táplálnia. Ez eddig hallatlan és példátlan jelenség.
Az állami pénztár, vagyis más szóval az adózó provinciák táplálják naponként a fővárosban a százezer fejű szemtelen szörnyeteget, mely kővel dobált, ha nem kapott eleget enni. Ezért volt a gabona behozatal Rómába a kormánynak egyik legfőbb gondja. A városi sütőcéhvel szállítási szerződést kötött, hogy naponként 200,000 polgárt tápláljon. Egynéhány császár még tovább ment és húst is osztatott szét közöttük.

Falánk járdataposók, pöffeszkedő semmittevők voltak ezek, de összeröffenésükben hatalmasabbak és félelmesebbek, mint maga a császár. Még a nagyszabású gladiátori bajvívások és vadállatokkal való küzdelmek is csak arra szolgáltak, hogy e kedves tömeget mulattassák, mely panem et circenses (kenyeret és cirkuszi látványokat) követelt. Ezek a játékok szolgáltak alkalmul, hogy a császár nyilvánosan megjelenjen. Páholyában kihallgatásokat adott; a nép pedig, a rettenetes tömegében durva nép, addig ordított, míg a császár beleegyezett abba, amit kívánt. Ez pedig nem volt épületes látvány. A császár csak a provincia szemében volt nagyhatalom.
Ez őrült kiadás csakhamar megbosszulta magát; az állam pénzviszonyai rohamosan hanyatlottak. Feltűnő korán tüntek fel a hírek császári felszerelések árverezéséről. De a magánvagyon is pusztult. Mert a gazdagokat arra kényszerítették, hogy előkelő városi tisztségeket töltsenek be s ez mindig óriási kiadásokkal járt, nemcsak a fővárosban, hanem kis városokban is. A római társadalom viszonyain felül költekezett, nagyszabású volt háztartása, de azért olyan, mint egy hirtelen felkapaszkodotté, akárcsak a mai Amerikában vagy Berlinben, mely hirtelen oly gazdaggá lett. A tőkepénzeseknek sohasem kellett oly sok pénzt áldozniuk városi célokra, mint akkor Rómában. De ez az eljárás nem bizonyult jónak, mert a kultúra hanyatlása volt a következménye.




Folytatás: Az erkölcs 2 rész