logo

XXII Junius AD

Az erkölcs 2 rész

A nagy vagyonok e pusztulásához járult a szabad parasztság hanyatlása, még a provinciákban is. Minthogy csak rabszolgákkal műveltették a földet, a nagy uradalmak jövedelme is hanyatlott. A kisbérlők is tönkrejutottak. Egy másik következménye volt e gazdasági hanyatlásnak, hogy a hadsereg újoncozása is mind silányabbá lett.
A pénzhiánnyal együtt a katonai erő is ijesztőleg hanyatlott. Itália és Róma a harmadik században a tönk szélére jutott s a birodalom kormánya a provinciák kezébe került. A negyedik században Róma már csak szomorú emlék volt, a császárság székhelye Konstantinápoly lett; elmaradott idealisták még rajongtak a régi fényért, melyet a realisták széttapostak. Nagy Constantinus kizsákmányolta a várost, hogy a műkincsekkel az új fővárost ékesítse.

Hiba volna tehát a római birodalom bukását az erkölcs hanyatlásával magyarázni, mely hanyatlás a fővároson kívül ki nem mutatható. Sőt inkább be lehet bizonyítani, hogy Nero és Domitianus kora után a fővárosi társadalom erkölcse ismét emelkedett. Bátran állíthatjuk, hogy a Kr. u. második század, vagyis Plinius, Marcus Aurelius és Papinianus kora, az erkölcsnek klasszikus százada volt és az antik világban az erkölcsiségnek legmagasabb fokát éri el. Mert azt sem lehet állítani, hogy a barbár népek, melyek a birodalmat lassanként szétrombolták, erkölcsileg magasabban állottak volna. Ellenkezőleg; mikor a germán törzsek uralkodtak Itáliában, a féktelenség és vadság még nagyobb volt.
A keresztyénség sem lendített a viszonyokon. Mert hogy az új vallás a harmadik-hatodik században műveltséget és erkölcsiséget emelt volna, nem lehet észrevenni; hisz ép azok a germánok voltak a keresztyének. Aki akkor szent életet akart élni, az kolostori magányba vonult vissza, s ezzel a nagy tömeg színvonala nem emelkedett. Ellenben Nagy Constantinus után a keresztyén császári udvarban csakhamar az eunuchok ragadták magukhoz a hatalmat; az udvar történetében ők játszották a főszerepet. Az eunuch most uralkodásra alkalmas lett, amit a társadalom gyalázatnak tekintett.

Ha a gótok és vandálok nem törtek volna be Itáliába, a keresztyénné vált római birodalom lassanként megmerevedett volna; nagy népegységgé vált volna minden faji ellentét kiegyenlítésével, úgy, amint az Kínában történt. Mert az óriási kínai birodalom is megmerevedett, mikor kultúrájának csúcspontját elérte, s benne faji harcok már régóta lehetetlenek. Ily kínai zárkózottságot és megmerevedést mutat tényleg még kilenc századon át a bizánci császárság, mely a római birodalom görög nyelvű fele volt.
Mindeddig csak kevés örvendetes vonást jelezhettünk a római erkölcsökből és bizonyára szomorú volna, ha evvel kimerítettük volna tárgyunkat. Korunkban számtalan férfi- és nőegylet fárad az erkölcsiség javításán, és mégis iszonyatos képet nyújtanak az európai fővárosok viszonyai. Felvethető a kérdés, vajon az elvetemültség és erkölcstelenség ma valóban kisebb-e, mint az ókorban? Ki tudna e kérdésre felelni? És mégis óvakodni fogunk a mai bűnügyi statisztikából, újságlapjaink bűnkrónikája alapján és colportage útján terjesztett regények ocsmányságaiból vonni következtetést a jelenkori nagy néptömegek erkölcsi hanyatlására vonatkozólag.

Az olasz renaissance erkölcsiségét sem fogjuk Cesare Borgia, VI. Sándor pápa és az aljas lelkületű írónak, Aretinónak jelleméből megállapítani. Ép így hiba volna, ha Rómának, a császár-városnak kicsapongásai alapján az antik erkölcsöt egyáltalán kevésre becsülnők. Szerencsére a valóság más képet mutat, hisz máskép nem volna szabad latin könyvet ifjúságunk kezébe adni.
A legbecsesebbet pedig még nem is említettük. Mert nemcsak a népek életmódján fordul meg a dolog, hanem eszményeit is tekintetbe kell venni. Az emberi nemzedékek egymást felváltják, tova tünnek és átadják vérükkel együtt a kicsapongásra való ösztönt is; a mulandóságnak, az örök tegnapinak szomorú képe ez. De fölöttük lebegnek e nemzedékek eszményei, melyek ép azért, mert tökéletességet kívánnak, változatlanok és az összes koroknak mai napig öröklött birtokai maradtak. Minden nemzeti nagyság abban nyilvánul, hogy mit tart elérendőnek, s eszerint kell értékelni a rómaiakat is.

Nem kívánjuk a rómaiak hadi és állami szolgálatait, szintúgy szűkebb körű családi érzésüket feldicsérni, bár ezek tiszta és finom forrásból fakadtak; csak Propertius Cornéliáját említjük itt meg, ezt az igazi római nőt, akinek mély lelkületét a költő gyönyörűen világítja meg. A rómaiak társadalmi eszménye azonban a vir bonus, a megbízható ember, és a vir probus, az egyenes lelkű derék ember. Ebben benne van másokkal szemben a kíméletlenségig egyenes őszinteség.
Büszkeséggel mutattak a rómaiak a Regulus-féle állhatatos jellemekre, míg a korukbeli görög emberekre megvetéssel néztek, mert a græculus hazudik. Vagyis a görögben nagy volt a képzelőtehetség, míg a római egyszerű gondolkozású; a simplex náluk dicsérő jelző volt. Mercator a becsületes kereskedő, ki a város felvirágoztatását előmozdítja, mango ellenben a csaló, ki régi holmit új gyanánt felfrissít; a gonosz ember fekete (mi is fekete lelkűnek mondjuk), a tiszta lélek ellenben fehér (animus candidus).

Ehhez járult még a kegyeletes ember, a vir pius eszménye, amilyen pl. Aeneas; mert a pietás kötelességeit annál szentebbeknek tartották, minél kevésbé lehetett az életben teljesítésüket jogosan kikényszeríteni. Más eszmény a vir frugi, a hasznos társadalmi ember, és a vir ingenuus, akinek gondolkodása nemes, szolgaiságtól irtózó. A vendégbarátról a római buzgóbban gondoskodott, mint saját rokonáról, ép úgy kliensét is gondjába vette; a jó szomszédságot is nagyon fontos dolognak tartotta.
E vonásokkal a rómaiak ösztönszerűleg útját egyengették a görög humanitásnak, mely már a Kr. e. második században győzelmesen bevonult Itáliába és a Scipió-családban legkiválóbb képviselőire talált: fejedelmi alakok, a hatalom birtokosai, de telve valódi nagylelkű emberségességgel. Ez a mondás, hogy «ember vagyok és semmi emberi vonás nem idegen tőlem» (homo sum et nihil humani a me alienum puto) a Scipiók korában keletkezett és azóta sohasem vesztette érvényét. De egy más becses vonást is hozott a gyakorlati élet, a nagyúr benső érintkezését kliensével, ami az ókorban sokkal természetesebb volt, mint ma.

Férfiak érintkezését sokkal kevesebb korlát akadályozta, mint manapság. Jellemző erre vonatkozólag a tegeződés, mely az egész társadalmat testvéri kötelékkel fűzte össze. Az ókor sohasem gondolt arra, hogy a tegeződés szokását megszüntesse vagy megszorítsa. Csak az újabb korok teremtettek új megszorítási formákat és állapítottak meg ezek alapján érzékeny megkülönböztetéseket.
A humanitásnak egyik legfontosabb gyakorlati megnyilvánulása a jótékonyság. A keresztyén egyháznak kiváló érdeme, hogy a jótékonyságot, a charitast szervezte és programmjába vette. De csak kevesen tudják, hogy ez már régebben és nem kisebb méretekben volt meg, csakhogy inkább egyesek buzgóságára volt bízva.

Ma az egyházközségek vagy városok építik föl templomaikat, ellenben abban a korban mily sokszor volt ez egy embernek az alapítványa ép úgy, mint városterek vagy fürdők, hidak vagy országutak, melyek különben a községi közigazgatáshoz tartoznak.
Antik emlékköveknek egész garmadája őrzi e jótékonykodás emlékét, mert mindenütt és százféleképen nyilvánult meg. Voltak továbbá végrendeleti alapítványok; gyámolítottak szegény gyermekeket, neveltették őket és népkonyhákat rendeztek be. Így alakultak át nagy vagyonok a szegény nép boldogulásának forrásává. Mi több, felkutatták a szenvedőket és nyomorgókat, amint ezt maga Livia, Augustus neje is megtette, ki nemcsak a szegényeket kereste fel, hanem tűzveszedelmeknél személyesen is megjelent.

Nincs a világirodalomban könyv, mely körültekintés, tapintat és gyöngédség tekintetében Senecának a jótékonyságról szóló művét felülmulná.

Adj, mielőtt tőled kérnének;
kétszeresen ad, ki gyorsan ad;
tettedben találd meg jutalmadat;
adni üdvözítőbb, mint kapni.
Kiméld a megajándékozottat és ne
szégyenítsd meg azzal, hogy mások is
tudomást vegyenek jótéteményedről.
Mutasd meg az utat a tévedőnek;
oszd meg kenyeredet az éhezővel.

De ez még nem elég: mondd inkább, hogy mindnyájan egy törzsből valók és rokonok vagyunk. Gondoskodjál embertársaidról, mint önmagadról. Mert az ember társadalmi lény és az emberi társadalom hasonlít a dongaboltozathoz, mely összeomlanék, ha nem támogatná minden kő egymást.

Ez bizonyára stoikus életelv. A közönséges világfi persze azzal a reménnyel kecsegtette magát, hogy alapítványával megörökíti az utókor előtt a nevét s ez igazán emberi indíték a társadalmi segítésre, mely ma is megnyilvánul. Hogy vele örök boldogságot eszközöl ki maga számára, arra aligha gondolt valaki. Ez csak a keresztyén tanok hatása alatt vált a könyörületesség tényeinek indítékává. Ugyan már Seneca mondja: a jótett olyan adomány, melyet istennek hozunk.
Hogy e téren a valóságban durva lelketlenség is megnyilatkozott, nagyon természetes, amint ma is pezsgőt isznak jótékony bazárokon, melyeket pl. szerencsétlen bányamunkások hátramaradt özvegyeinek és árváinak javára rendeznek, vagy ha egy fiatal nő azzal vigasztalja magát, hogy a szegény asszonynak most nem adhatok semmit, de a legközelebbi jótékony táncmulatságon majd ellejtek érte egy keringőt.

Megemlíthetjük a hóbortos Caligulát, ki egy senator életének megkegyelmezett, s mikor ez köszönetével eléje járul, a császár mint fehér köpenyébe öltözött pontifex maximus nyilvánosan csókra nyújtja ballábát, mely aranytól és gyöngyöktől csillogott. A lábcsók ősrégi keleti szokás volt. De a közönség szavai szerint Caligula egész testét annyira meglepte a bűn, hogy még a lába volt a csókra a legtisztább testrész.
Az ifjabb Plinius is gyakorolta magát a jótékonyságban. Úgy fejezi ki, hogy socialitásunk (társas ösztönünk) kössön bennünket össze a szűkölködőkkel. Ez az az ifj. Plinius, kit már sokszor említettünk, a Garda-tó mellékén földbirtokos, római senator és consul, majd Traianus alatt római provinciabeli helytartó, ki 97-109 között kelt leveleiben teljes képet ad a korabeli társadalomról. Ez pedig már erkölcsileg igazán megtisztult társadalom. A levelekből kialakuló kép, a szerzőnek kicsinyes és valódi olaszos hiúságától eltekintve, rendkívül örvendetes; a humánus jelző majdnem jelszóvá lett leveleiben.

Humánus vonás, ha szigort és jóságot egyesít magában az ember. Ha valamely ismerős nagy bűnt követ el, gaztettét ugyan elbeszélheti az ember, már intő példa kedvéért is, de a tettes nevét el kell hallgatni, mert ez a humánus eljárás. Plinius megcsodál egy hegyi forrást; köröskörül sok villa és templom van a völgyben, az oszlopokon és falakon sok jámbor verset talál rájuk karcolva, melyek a forrást és a helyi isteneket magasztalják.
E jámbor versek szerzői azonban nagyrészt fűzfapoéták, és még sem humánus dolog fölöttük nevetni. Mi inkább azt mondanók, hogy szívtelenség azokat kigúnyolni. Tényleg a modern nemes olasznak, De Amicisnek a szíve dobog már Pliniusban. Szöllőtermését a szüret után jó áron adta el egynéhány kiskereskedőnek; de megtudja, hogy a szöllő ára hirtelen leszállt, és rögtön elengedi a neki járó összeg egy részét. Rabszolgáihoz való humánus viszonyáról már egyik előző fejezet is megemlékezett.

Így uralkodik Pliniusban a liberalitás, vagyis a szabad emberhez méltó nemesség, a szívnek jósága, és a honestum, vagyis az érzület tisztessége. Persze sehol sincs nyoma a nagyságnak, de magatartása finom, nemes szívű, ildomos, sőt gyermekesen jó. Hogy hasonlattal éljek, nem hiszem, hogy a nagy humanistáknak, pl. Humboldt Vilmosnak levelei alapjában véve nagyobb erkölcsi fokot tüntetnek fel, mint Pliniuséi.
Megtaláljuk bennük a természet és a művészet őszinte szeretetét, megemlékszik előkelő asszonyokról, kiket mindenfelől tisztelet övez, jól nevelt ifjakról, kiket előkelő embereknek pártfogásába ajánl. Különös kedvvel hódol idősebb embereknek. Az ő társaságában vidám, üde levegő honol, melyet mintha erős vihar előzött volna meg. Nem a tavasz, hanem a tiszta ősz levegője.

Plinius keveset moralizál; idilli lelkülete az életet mint egy miniatürfestő sok kicsiny képben tünteti föl és mintha mindent rózsaszínű üvegen át tekintene. Ebből a szempontból korával a legélesebb ellentétben áll. Mert ez a kor különben túlontúl moralizáló volt, telve keserű komolysággal, sőt elkeseredéssel. Minél mélyebb ágyat ásott Nero Rómájában a piszok, annál magasabbra törtettek fenn az erkölcsi követelmények. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kornak irodalma, az egy Martialis kivételével, soha nem vesz tudomást a cirkusz és amfiteátrum küzdelmes versenyeiről.
Ezeket az izgalmakat a tömegnek engedik át. Azonban az esztétika kérdései iránt sem érdeklődtek, mert minden más kérdés eltörpült a jó és gonosz, az erény és bűn, az érzékiség és az istenhez való emelkedés ellentétes problémáival szemben.

Mintha börtönökből és sötét boltozatokból hatolna fel az imának, a bűnbánatnak, az intelemnek tompa moraja. Valóban mondhatjuk, hogy a római irodalom kétszáz év alatt (Kr. e. 50-Kr. u. 150.) főleg a kötelességeknek és az ethikának tanát alapította meg a maga számára és így egyúttal a középkori egyház számára. Mert az ó-testamentumi próféták, a zsoltárok és az evangéliumok nem adták részletes tanát a kötelességeknek; azok csak serkentést adtak, csak célokat tűztek ki, csak erkölcsös szellemet ébresztettek, melyből önként kellett következni az egyes kötelességeknek.
A római stoicizmus azonban máskép gondolkozott, a római rendező jellemvonás itt is érvényesült, és ennek köszönhető a kötelességeknek az a finom és átgondolt rendszere, melyet az egyházatyák hosszú fejezetekben átvettek Cicerótól és Senecától és keresztyén mezben századokon át adták tovább az európai népeknek. Így a szó erkölcsi értelmében is rómainak mondhatja magát a katholikus egyház.

A római stoa súlyt vet a pontos formulázásra; sőt megkívánja, hogy a morálnak egyes szabályait mondásokban könyv nélkül is megtanulják. Ezért nevezik a filozófia könyveit szenteknek. E szabályok meg is kapták kikerekített formájukat, melyek szóltak az öndicséretről, a hízelgésről, a barátságról, a házas életről, a haragról és lelki nyugalomról, a testvéri érzésről, a fényűzésről, a kíváncsiságról, az irigységről, a fecsegésről, a vágyakról, a babonákról stb. Lehetőleg minden helyzetre kieszeltek alkalmas tanácsot és a jónak kazuisztikája kimeríthetetlen volt.
Különösen a fejedelmekhez intézett szózatok figyelemreméltók. A császárokra vonatkozó hivatalos és gyenge dicsérő beszédek között akadnak mintaszerű tanítások az uralkodói erényekről, ilyen pl. az ifj. Pliniusnak a senatus előtt tartott panegyrikusa Traianusra, s ezek a középkor, sőt az újkor uralkodóinak is mintaképül szolgáltak arra, hogy milyen legyen a fejedelem.

A stoikus gondolkodás különösen megfelelt a római jellemnek. Vegyük csak ezt a szót: magnanimus, melyet mi nagylelkűnek fordítunk. A nagylelkűség már a régi rómainak eszménye volt; de a stoikus is megkívánta, hogy nagylelkű legyen az ember. Hozzáfűződik azonban a halál gondolata is. A római katona halálmegvetését az ellenséggel szemben most átviszik a meggyőződés bátorságára és az érte szenvedhető mártír halálra.
Hirdetni kell a meggyőződést, még az élet árán is: vitam impendere vero, mint Juvenalis mondja. Seneca tele van ilyen eszmékkel, mert körülötte hulltak az áldozatok. Összegyüjtöttek elbeszéléseket, hogy képet adjanak a Nerótól halálra ítélt jellemes emberekről. Valóságos pogány martirológium volt ez, melyet mohón olvastak. Már Cicero hirdette Tusculanumi vitáiban, hogy csak a halál után van igazi boldogság; igyekezzünk tehát egy nemes életet méltón befejezni, mert biztos kikötőbe jutunk.

És mi volt a felfogás az emberi természetről? Mit remélhetünk tőle? Seneca szerint nem születünk eredendő bűnnel, hanem lassanként leszünk bűnösök. Ezért fekszünk mi valamennyien ugyanabban a kórházban, és illő dolog, hogy nyíltan beszéljünk betegségünkről. Mert lelkiismeretünk hajt rá. A bűnöst sújtolja bűntudata, nincsen más büntetésre szüksége, fejtegeti hatalmas lendülettel Juvenalis. De ha egyszer a jó is megvetette valahol a lábát, annak maradandó a nyoma, mert a jó nem degenerálódhatik. Az aranykorszak ősembere, ki frissen jött isten kezéből a világra, természeténél fogva jó volt; de mi magasabban állunk, ha önnevelésből, önfegyelmezéssel leszünk jóvá. Az erényhez vezető út meredek, de a derék ember az egekbe jut (sic itur ad astra).Vajon elérheti-e az ember a tökéletességet?

A mindennapi beszédben római ember bizonyára kész volt egy derék életű embert vir sanctus-nak nevezni. Cicero és Plinius gyakran használják ezt a jelzőt. Tehát a derék élet már szentségnek látszott, és úgy olvassuk, hogy a Scipiók, Lælius és mások sanctusok voltak, kik az elyseumi mezőkön folytatják másvilági életüket. Ha valakinek, akiről tudomásunk van, akkor Marcus Aurelius császárnak, a saját maga véleménye szerint Titus császárnak is joga volt erre a jelzőre.
Titus, «az emberi nem gyönyörűsége» (amint nevezték), midőn halálos betegen vitték át a városon, szétlebbentette gyaloghintójában a függönyöket, hogy még egyszer lássa az égboltozatot, és azt mondta, hogy bűn nélkül hagyja itt a világot, mert csak egyszer tett életében olyat, amire bűnbánólag emlékezhetik vissza. Hiába kutatták halála után, hogy miféle tettére célzott.

Viszont Juvenalis fogát csikorgatva kiált fel, hogy széles e világon nincsen sanctus ember. És tulajdonkép ez a felfogás felelt meg a szigorú tannak. Nem élt soha lángeszű ember, ki ne szorulna elnézésre, véli Seneca. Ebből magyarázható, hogy bár teremtett eszményeket a római stoa, de nem eszményi hősöket.
Szentté avatást elvileg kerültek, és így minden rómainak, még a legjobbaknak is hiányzik a nimbuszuk. Nem akarták, mert még a legjobbakban is mindig találtak hibákat. Csak isten tökéletes és teljesen tiszta ember sohasem fog születni e földön.

Mindazáltal egyes erények bemutatására felkutattak mintaembereket, mert felfogásuk szerint csak a mintakép sarkalja a becsvágyat a jóra. Ennek a kutatásnak pedig rendkívül különös és a jövendő korokra igen mély hatású következménye az volt, hogy a római történetírást a régitől eltérő módszerhez vezette. Mert meg kell állapítanunk, hogy ebben a korban minden érzék elveszett az államok politikai története, háborúk, közigazgatás, közgazdaság iránt.
A derék tisztviselők egész tömege még mindig szolgálatában áll a példátlan tökéletességgel szervezett birodalmi közigazgatásnak; senki sincs közöttük, aki ne érezné a maga hivatása körében a kor gazdasági nehézségeit; de senki sem veszteget rá csak egy szót is. Csupán az ember a maga erkölcsi lényében, a hősiség, a történet nagy alakjai érdeklik a társadalmat. A történetírás szétmállik és teljesen elmorzsolódik a morál szolgálatában.

Plinius egy ízben meglátogatja az előkelő öreg Spurinnát, s ugyan miről beszélgetnek sétakocsizásuk alatt? Nem színházról, irodalomról vagy pénzügyletekről, hanem az erényről, kiváló emberek tetteiről és a tanulságokról, melyeket belőlük le lehet vonni. A mindennapi életnek ily jelenete szimptomatikus; nagyon sokan így viselkedtek akkor. Forró vágy fogta el az embereket az erény után és a császárkori irodalomban az egész római történetírásnak célja kiváló egyéniségek tetteit és szavait feljegyezni.
Az ekkor élő Plutarchos is ennek a szellemnek a képviselője. Így forgácsolódik szét a történelem biografiára és anekdotára, az erkölcsi példák laza sorozatára. És ez az irány uralkodik, anélkül, hogy valaha megszakadt volna, a középkoron át egész a tizennyolcadik századig. Ebben az értelemben hatott Cornelius Nepos a tanulóságra, nálunk különösen Kölcseyre; a francia forradalom férfiainak Plutarchos volt a bibliájuk.

Goethe és Schiller folyton tanulmányozza a plutarchosi életrajzokat és Schiller balladái tulajdonkép csak történeti anekdoták feldicsőítése erkölcsi éllel. És csak így értjük meg a legkomorabb római történetírót, Tacitust is, mert ő sem igazi történetíró, hanem moralista. Komoly papi hangulat uralkodik ezekben az emberekben; a világtörténet most már csak erkölcsi világítélet; ez a tudat tölti el őket teljesen. Nevelni akarták a jövendő nemzedékeket, s ezért folyamodtak a múlthoz. Ebből a szempontból kiindulva rajzolták meg a múltat, s a császári korszak ethikája egyházi közvetítés nélkül is nevelője lett a későbbi nemzedékeknek.
De pillantsunk most már vissza.
A vad ősember éppoly lassú haladásban válik nemesítés folytán kultúremberré, mint a vad növény is kertészeti ápolással lesz kultúrnövénnyé. Itt is, amott is a meglevő tulajdonságok fokozásával vagy mérséklésével történik e csodamunka. De a hasonlat sántít. Mert az ember kert is, kertész is egyúttal. És ez a legnagyobb csoda. Ő az a varázsló, ki évezredek folyamán az állatias élet posványából üstökön ragadja önmagát és hihetetlen magasságba emelkedik. Tegyük az üstök helyébe az észt, akkor a metafora találó és igaz.

Ez az ész az ős-rómaiban is megvolt. Mindazáltal újra hangsúlyozzuk, amit különben majdnem minden fejezet megtett, hogy tényleg a görögök voltak azok, kik a római népet és szellemi örököseit, tehát az európai népeket e nagy evolucióhoz fölsegítették.
A görögök maguk nagy művészek, nagy gondolkodók, nagy tudósok voltak, kiknek történeti hivatása az volt, hogy világraszóló eszméket szórjanak szét, de azokat a gyakorlati életbe átvinni nem volt sem hatalmuk, sem praktikus érzékük. Erre a nagy feladatra a római nép vállalkozott. Persze sok elveszett az eredeti eszmék finomságából, szelleméből, míg azok a világon megvalósulhattak; de így van ez népeknél is, egyeseknél is egyaránt.

Tegyünk próbát az emberi nagy eszmék óriási területén akárhol, legyen az vallás, művészet, tudomány, politika; majdnem mindig azt tapasztaljuk, hogy az a nép vagy az az ember, ki az új eszmét szülte, ritkán érhette meg, hogy maga arasson a megvalósulás terén babérokat. Ez oly tragikum, mely néha egész nemzetnek, de még több egyénnek, nálunk magyaroknál is, keservesen szívta fel szíve vérét. Hogyan is nevelhette volna a kis Hellas az európai népeket? Honnan vette volna a hatalmat? Mily szegényesnek és jelentéktelennek tűnik fel mai zavarai között is Görögország, nyomorult falvaknak, piszkos városoknak és megható romoknak országa!

Mi másképpen áll Róma ma is ragyogó templomkupoláival és palotáival! De Görögország pusztulása már az ókorban befejezett tény volt. Már Kr. u. 100-ból olvassuk a következő emlékezetes szavakat, melyek egy rómaihoz voltak intézve. Ennek a rómainak feladata volt, hogy a császárnak teljes hatalmú legatusaként rendezze az ókori Hellas viszonyait; a hozzá intézett levél egyik helye így szól:
«A görög városok ma kicsinyek és jelentéktelenek; maga Spárta és Athén csak árnyékai a múltnak és ma már olyanok, mint az elaggott vén emberek. De annál nagyobb tisztelettel járulj eléjük. Légy tisztelettel templomaik iránt, légy tisztelettel történetük iránt. Kíméld e népet; hagyd meg önkormányzatának szabadságát és ne okozz neki keserűséget. Mert Hellasban alakult ki a humanitás először, Hellas az a föld, hol az emberek a legemberségesebbek és a szabad emberek a legszabadabbak. Ez az a föld, melynek mi magunk rómaiak is a törvényt és jogot (vagyis társadalmi fejlődésünket és kultúránkat) köszönjük.»

Tehát még törvényt és jogot is. Valóban szép, hogy római ember volt, ki ezt az igazságot kimondta, a gyakran idézett Plinius. Vele együtt még két rómait lehet megemlítenünk, kik ilyet még előbb hangoztattak: Cicerót és Horatiust. Tényleg ez a három római irodalmi ember volt a görög szellemmel legkongeniálisabb; bennük nyilatkozik meg az, ami más római emberben alig nyilvánult meg: a komolysággal párosult humor.
Mind a három melegen és átértő ésszel ismeri el a görög szellem felsőbbségét, mind a háromban a tanítványnak igazi és mély hálája nyilatkozik meg. E három rómainak igaza volt. És ha van is bennünk hálaérzet kultúránk megalapozói, a rómaiak iránt, nekünk is velük együtt kell éreznünk, hogy köszönettel elsősorban a görögöknek tartozunk.


Forrás:
Geréb József - A Római kultúra legjelentősebb vonásai