logo

XXIII September AD

Könyvégetés mint a cenzúra a császárkorban

Az első nevezetes (bár egyes modern kutatók által vitatott hitelességű) könyvégetés, amelyről tudomással bírunk, Kr. e. 411-hez kötődik, amikor az ”istentagadó” szofista, Periklész egykorú barátja, Prótagorasz művét nagy nyilvánosság előtt az athéni agorán elégették, őt magát pedig száműzték a városból. Ez akkor történt, amikor a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) eseményei miatt fellángoló belpolitikai küzdelem következtében többen is a szellemi szabadság korlátozásának áldozatává váltak Athénban.
Később, a monarchikus Rómában a hatalom hivatalos ideológiájának képviselői az ellenzéki gondolkodókkal szemben egyre gyakrabban éltek ezzel a kétségtelenül hatásos megtorló és propagandisztikus eszközzel, amely mindezek mellett az ókorban egy, a tűznek tulajdonított tisztító és engesztelő jelleggel is rendelkezett.

A korai római principátus története, főként Tiberius és Caligula császárok uralkodásának időszaka (Kr. u. 14–41) számos – bár meglehetősen egyenetlenül hagyományozott példával szolgál a könyvégetés korai történetére vonatkozóan. Ezek közül emelnénk ki a továbbiakban néhány, a politikai ellenzék legkiemelkedőbb képviselőivel szemben alkalmazott esetet.

Mint ismeretes, a Kr. e. 1. századi római polgárháborúk véres vajúdásából megszülető új politikai rendszernek, a principátusnak szinte létrejötte pillanatától kezdve a társadalom különféle rétegeiből kikerülő, jelentős ellenzékkel kellett küzdelmet folytatnia. Így például a korábbi harcok során vereséget szenvedett csoportosulás, a szenátori rend egyes képviselőivel, akik nem tudtak beletörődni politikai befolyásuk elvesztésébe.

Mivel azonban a császári hatalommal szorosan összeforrott hadseregre és annak parancsnoki karára nem számíthattak, az első princeps, Augustus elleni összeesküvések többsége már eleve kudarcra volt ítélve. Így a harc, amely véget ért a szárazföldön és a tengereken, most főként a császárság létrejöttének körülményeit vizsgáló korabeli történeti irodalomban – hol burkoltan, hol nyíltabb formában – dúlt tovább.
A principátus rendjének megszilárdulásával párhuzamosan alakultak ki a császárkori szenátori rend politikai világnézetének alapjai, a hajdanvolt arisztokratikus köztársaság, a libera res publica utolsó nagyságainak, Pompeiusnak és az ifjabb Catónak, Brutusnak és Cassiusnak a dicsőítése. Mintegy a monarchikus rend ellenideológiájaként.

A régmúlt idők, a köztársaság végi időszak hőseinek, az ”utolsó rómaiaknak” ez a heroizált ábrázolása már önmagában is szembehelyezkedést jelentett a jelennel, és a ”jelen hőseivel”, a principátussal és annak irányítóival szemben. A szenátori rend képviselőinek többsége politikai eszményeit tehát a múltban kereste, s a múlt ábrázolását a jelen viszonyainak bírálatára használta fel.
Augustus, az első, római császár (princeps) nyíltan nem követelte meg, hogy dicsőítsék őt és rendszerét. Erre a célra inkább művészetkedvelő barátját, Maecenast használta föl, aki olyan jelentős költőket nyert meg a rendszernek, mint Vergilius és Horatius. Mindazonáltal kormányzata, ha nem is szüntette meg egészen, ám jelentős mértékben korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságát.

Még olyan, a princeps szűkebb politikai környezetéhez voltaképpen közel álló alkotók számára is, mint Asinius Pollio, veszedelmes vállalkozás volt a közelmúlt történéseinek vizsgálata, s igen tapintatosan kellett eljárniuk a tényekkel és a tényekből levonható következtetésekkel kapcsolatban.
Jellemző példája ennek Horatius intése a polgárháborúk történetén dolgozó Pollióhoz intézett ódájának soraiban: ”vészes, hazárd tárgy – mondod el, így haladsz / előre cselvető hamun, mely / mélyredugott eleven tüzet rejt.” Mégis számosan akadtak olyanok, akiket mindez nem tántorított el, s az igazság szeretetétől vagy rendi érdekektől vezettetve kísérelték meg a történtek ábrázolását.

Az ún. szenátusi oppozícióhoz tartozott a éles politikai hangvétele miatt ellenfelei által Rabienusnak (”Veszett”-nek) nevezett, erősen republikánus beállítottságú Titus Labienus, Caesar hívének, majd engesztelhetetlen ellenfelének, a Kr. e. 45-ben Mundánál elesett Titus Attius Labienusnak unokája. Ő Augustus-ellenes irányzattal írta meg a köztársaság utolsó éveinek történetét.
Labienus korának egyik legjelentősebb szónoka volt, akinek szándékoltan archaizáló ékesszólása még ellenfeleiben is akaratlan csodálatot keltett. Most egész írásművészetét fanatikus Pompeius-pártisága kinyilatkoztatása, illetve az új renddel és annak létrehozóival szemben érzett keserű gyűlölete szolgálatába állította.

Mivel a császárkori Rómában az előzetes cenzúra fogalma ismeretlen volt, Labienus nyilvános felolvasásokon előadhatta, sőt meg is jelentette művét, méghozzá anélkül, hogy legalább egyes, különösen támadó hangvételű helyeket törölt volna. (Az augustusi kormányzat meglehetős, sőt néha meglepő engedékenységet tanúsított a szenátorok egyes megnyilatkozásaival szemben. Így szó eshetett például Cicero meggyilkoltatásának körülményeiről, amely Octavianus – azaz későbbi császárnevén Augustus – magatartását meglehetősen kétes színben tüntette fel. Sőt egyes alkotók a proskripciók [politikai ellenfelek listák szerinti legyilkolása] felettébb kényes kérdését is vizsgálat alá vették, mivel az Octavianust is magába foglaló második triumvirátus Julius Caesar meggyilkolása után ezzel az eszközzel irtotta ki politikai ellenfeleit.)
Labienus most történeti könyveiben – melyeknek tartalmáról igen keveset tudunk – Augustus hatalmának eszmei alapjait támadta meg.

Kritikája lassanként olyannyira veszedelmes, hogy a principátus irányítóit radikális fellépésre kényszerítette. Mindezt azonban a közvélemény várható ellenérzésével jogosan számolva igen ügyesen, a császári kormányzat szerepének látszólagos kizárásával készítették elő, engedelmes eszközükre, a szenátusra hárítva át a visszatetsző eljárással szembeni gyűlölet terhét.
Labienus hosszú pályafutása során számos ellenséget szerzett, így könnyen akadtak vádlói is. Helyt adva ezek indítványának, művét szenátusi határozat alapján nyilvánosan elégették, s e döntés hatályát visszamenőleg kiterjesztették korábbi szónoki beszédeire is. Labienus – mint forrásaink közlik velünk – nem akarván túlélni szellemi elpusztítását, szégyenében és elkeseredésében ősei sírboltjába zárkózott, testi valójában is halálra szánva magát.

A könyvekre kimondott halálos ítélet méltán lepte meg a kortársakat. Mint az idősebb Seneca írja: ”új és szokatlan dolog volt ez, tudományos [ti. történetírói] munkásságért ilyen büntetést elszenvedni.”
A hasonló ellenzéki magatartásáról közismert Cassius Severus meg is jegyezte az eset kapcsán, hogy ezek után őt is élve kell elégetni, mint olyasvalakit, aki Labienus írásait könyv nélkül tudja. Labienus tragédiája azonban a közvélemény megítélésében inkább egyes szenátusi körök szolgalelkűségének újabb bizonyítéka, mintsem a princeps kíméletlenségének jele volt.

Augustus – bár a szenátusban egyesek gúnyverseket és gyalázkodó röpiratokat terjesztettek ellene – hosszú ideig eltűrte ezeket, mert személye és nem rendszere elleni támadásként értékelte. Ezzel is hangsúlyozva a jó uralkodó egyik alapvető jellemvonásának tekintett ”könyörületességét”, clementiáját és uralmának szilárd voltát, ”nem kutatta fel (névtelen) szerzőiket, s nem fordított gondot ezek megcáfolására”. így némileg joggal írhatta az ifjabb Seneca (a már említett Seneca rétor fia), hogy az isteni Augustus alatt a szavak sohasem voltak az emberek ártalmára, és nem okoztak senkinek sem kárt”.

Kr. u. 6-ban azonban egyes névtelen röpiratok szerzői már egyenesen a ”zsarnoki uralom” elleni nyílt fellépésre szólították fel a népet, s bizonyára számos, hasonló tartalmú felhívás is követte ezeket.
Ennek hatására Kr. u. 12-ben a kormányzat rendeletet adott ki, amely Rómában az aedilisek (a közrend felügyelői), Itáliában és a tartományokban pedig a helyi elöljárók kötelességévé tette, hogy nyilvánosan elégessék a császár, illetve a császári kormányzat ellen irányuló pamfleteket. Egyes esetekben, ha a szerző személye ismertté vált, kivégzésekre is sor került, míg másokat távoli vagy lakatlan szigetekre deportáltak.
Tiberius (Kr. u. 14–37) kormányzata idején különösen nehézzé és veszedelmessé vált az ellenzékiségnek akárcsak árnyalatát mutató művek megjelentetése. Mint azt Suetonius Tiberiusról írott életrajzában olvashatjuk, ekkor azokkal a művekkel és alkotókkal szemben is felléptek, amelyek számára Augustus saját politikai-ideológiai rendszerén belül még helyet biztosított.

Egy szerző, írja Suetonius, a korai császárkor jeles történetírója (Mamercus Aemilius Scaurus rétorról és költőről, illetve Atreus című tragédiájáról van szó), darabjában durva szavakkal sértegette Agamemnónt. Bár óvakodott a konkrét utalásoktól, s tudatosan a klasszikus görög tragédiákból kölcsönzött fordulatokkal élt, a mű tendenciája a korabeli hallgatóság számára így is nyilvánvaló – a császár ellen irányuló – volt.
Miután a mindenütt nagyszámban jelenlevő delatorok (”hivatásos feljelentők”) egyike leveléhez csatolta azokat a sorokat, amelyeket Tiberiusra lehetett vonatkoztatni, hamarosan megszületett az ítélet is.
Scaurus, hogy elkerülje a megszégyenítő büntetést, s hogy vagyonát megőrizhesse örökösei számára, önkezével vetett véget életének. Tragédiáját megsemmisítették. Erre a sorsra jutottak szónoki beszédei is; ezeket szenátusi határozat alapján nyilvánosan elégették.

Az Augustus idejében a felségsértésről hozott – ám csak ritka és kivételes esetekben alkalmazott – törvény Tiberius principátusa alatt történő jelentékeny kiszélesítése hamarosan a feljelentők valóságos rémuralmához vezetett. A kezdeti népszerűségét már elveszített, őrültté, zsarnokká, majd ”istenné” váló Caligula (Kr. u. 37–41) idejében súlyosabb formában ismétlődött meg Mamercus Scaurus esete: egy atellana (a római vígjáték népies válfaja) szerzőjét egy verssoráért, amelybe szándékoltan vagy véletlenül egy kétértelmű célzás csúszott be az uralkodó személyével kapcsolatban – ha hihetünk Suetonius közlésének –, az amphiteátrum közepén elevenen megégettek.

A műveken – s olykor velük együtt szerzőiken is – végrehajtott halálos ítélet, a végrehajtás komor és látványos külsőségei, s kegyetlen döbbenete széles rétegekben méltán kelthették fel a várt félelmet és a megtorlástól való ”üdvös” rettegést. Így a könyvégetés egyfajta brutális, utólagos cenzúrának is tekinthető. Mindazonáltal csak időlegesen zárhatta le az ideológiai küzdelmeket, végleges megoldást nem hozott. Titus Labienus a megszégyenítés, Scaurus a rá váró ítélet elől a halálba menekült, Cassius Severus pedig száműzetésben, nyomorúságos körülmények között végezte be életét.

Tacitus, a nagy római történetíró azonban így értékeli a könyvégetés, a cenzúra hatásosságát: Csalódtak, akik azt hitték, hogy a ”tűz a római nép szavát, a szenátus szabadságát, sőt az emberi nem lelkiismeretét is elnémítja” – írja. A művek fennmaradtak. Vagy ha mégsem, a tűznél hatalmasabb ellenségeik voltak az eljövendő, mondanivalójuk iránt közömbös századok, s a lassú feledés.



SZLÁVIK Gábor