logo

XXII Junius AD

Könyvkiadás, könyvkereskedés

A kereskedelmi életben a könyvekkel való foglalkozás, a könyvkiadás és a könyvkereskedés mindig különleges helyet foglalt el. Rómában a könyvkereskedelem, forrásaink tudósítása szerint, aránylag későn, az i. e. I. század közepén honosodott meg. Addig minden bizonnyal hiányoztak az írói alkotások üzletszerű forgalomba hozatalához szükséges előfeltételek, még nem alakult ki olyan, az irodalom iránt érdeklődő nagyobb számú közönség, amely hajlandónak mutatkozott könyvekért pénzt kiadni, ezen kívül persze szükség volt megfelelő nyersanyag, papyrus-ellátásra, és végül, de nem utolsósorban, fejlett latin nyelvű irodalomra.
Természetesen addig is olvastak Rómában, főként a görög nyelvű irodalomnak volt - kisszámú - közönsége; latin nyelvű, római gondolkodást árasztó irodalmi művek léteztek már, a tömeg leginkább színpadi alkotások formájában élvezte őket, csak akinek erre módja nyílt, az másoltatta le magának a római könyveket tanult és ügyes rabszolgájával, de ha erre nem tellett, s mégis szerette az irodalmat, akkor maga másolta le a műveket, saját maga végezte ezt a fárasztó munkát!

A könyvkiadói tevékenység, amely a szerző és olvasó között kapcsolatot hoz létre, szorosan a könyvkereskedelemhez kapcsolódott. A könyvkereskedő (librarius, bibliopola) olykor maga másoltatta le a keresett műveket, olykor azonban a nagyban másoltató, közvetlen kereskedéssel nem foglalkozó vállalkozótól vette át eladásra a könyveket. Ezt az utóbbi foglalkozást folytatta - többek között - a gazdag és tekintélyes római lovag, Titus Pomponius Atticus, M. Cicero barátja is, aki nem csupán a nagy szónok műveit, hanem más írói alkotásokat is másoltatott képzett rabszolgáival, sőt - úgy tudjuk - Atticusnak ez idő tájt Rómában ekkor más versenytársai is akadtak. Atticus kiadványainak jó hírneve volt, kifogástalan szövegű könyveket hozott forgalomba; a Quirinalis halmán levő házában művelt, tanult írnok- (librarius) és kéziratellenőr-rabszolgái (anagnosta) gondoskodtak arról, hogy a vásárló elégedett legyen.

A kellően ellenőrzött könyvet persze meg is fizettették a kiadók, ilyen munkákon persze az anagnosta a könyv végén feltüntette, hogy azt 6 ellenőrizte (legi, emendavi, contuli). Az ellenőrzést rendszerint ketten végezték: az egyik olvasta, a másik figyelte az új szöveget (contra legere).
A begyakorolt rabszolgákon kívül szabad munkavállalókat is foglalkoztattak a kiadók, különösen a császárkorban tűntek ezek fel, amikor egyre nehezebb volt képzett rabszolgákhoz jutni. Az írnokot darabbér szerint fizették: az egység a hexaméter, ez a közkeletű verssor volt. Megállapították, hogy egy ilyen sor átlagosan tizenöt szótagból, összesen harmincöt betűből áll. Az írnok rendszerint a könyv végén feljegyezte, hogy hány sort írt. Ebből egyrészt megállapíthatták, hogy a másoló nem hagyott-e ki valamit a szövegből, másrészt mennyi a munka bére. Persze, sok írnok sietett, hogy mielőbb kész legyen a szöveggel és ezért, ha a kiadó meg akarta takarítani az ellenőrzés költségét, hibák csúsztak a könyvbe. A szerző boszszankodott, de mit tett volna? Martialis megjegyzi:
„Olvasó, ha a könyvben homályos, nyelvtanilag hibás helyet találsz, nem az én hibám, hanem az írnoké, aki sebtiben írt, hogy nagyobb bérhez jusson.”

Maga a sokszorosítás aránylag egyszerű módon történt: a szöveget egy rabszolga diktálta és körben ülő rabszolgák írták, vagy pedig egy írnok az előtte levő könyvből másolta a szöveget. A diktálás számos hiba forrása volt, mert ha nem ellenőrizték a könyvet, az írnok elhallás folytán más szót írt le, mint az eredetiben állott. A császárkorban az igények megnőttek, az érdeklődők főként szép kiállítású, szöveghű könyveket kerestek. A szerzőt természetesen érdekelte, hogy könyve sikert aratott-e, olvassák-e, merre jutottak el gondolatai.
Az i. sz. II. században már a birodalom minden részében olvastak, már Horatius jogos büszkeséggel megjósolta, hogy művei a Bosporusig, Észak-Afrikáig, Hispaniáig, Galliáig, avagy a távoli északig is eljutnak! Az ifjabb Plinius meglepetéssel állapította meg, hogy Lugdunumban (ma: Lyon) könyvkereskedés is van. De a hírnév nem jelentett egyszersmind jövedelmet is.

Az ókor nem ismerte a szerzői jog védelmét, bárki lemásoltathatta, sokszorosíthatta es annyi példányban hozhatta forgalomba az író művét, amennyiben jónak látta. És ezzel sok szerző nem törődött, még örült is, ha nem irodalmi munkásságából kellett megélnie. Cicero egyenesen jó néven vette, ha politikai gondolatait, célkitűzéseit tartalmazó könyvei minél szélesebb körben terjednek el. Caesart sem érdekelte a szerzői tiszteletdíj, commentariusaival a maga politikáját kívánta igazolni és ellenségei mesterkedéseit leleplezni. Caesar vagy Cicero olyan anyagi helyzetben voltak, hogy a kiadó haszna számukra nem volt érdekes. Atticus és Cicero kapcsolatában azért mégis feltételezhető, hogy a kiadó valamilyen ellenszolgáltatást adott a kiváló szerzőnek.

A híres C. Maecenas, akinek neve a műpártoló fogalmával azonosult, finom tapintattal ajándékozta meg kedvelt, nagy költőit, Vergiliust, Horatiust és Propertiust. Maecenas nem foglalkozott könyvkiadással, csupán azt akarta elérni, hogy poétái gond nélkül alkothassanak. Augustus is nagyvonalúan jutalmazta a neki tetsző művek szerzőit, azonban - különösen a későbbi időkben - a legtöbb írónak, költőnek nem voltak ilyen bőkezű támogatói.
Akadtak gazdag magánosok, akik egy-egy mű ajánlásáért a szerzőt megajándékozták, de ezért az önérzetes embernek meg kellett alázkodnia. Volt olyan ismert, jó nevű szerző, aki kénytelen volt valamilyen kereső foglalkozás után nézni: az egyik pékmester lett Rómában, a másik fürdőt bérelt Gabiiban, akadt, aki coactorként árverésekkel foglalkozott.

A könyvek forgalomba hozatala jó kereseti forrás lehetett. Több könyvkereskedőről tudunk, akik egyben kiadóként is tevékenykedtek. Az augustusi Rómában már több ilyen neves vállalkozóról értesülünk, ezek maguk is kiadták, illetve másoltatták „házi szerzőik” műveit. Horatius költeményeit a Vicus Tuscusban székelő Sosius Testvérek, Liviust bizonyos Dorus hozta forgalomba. Quintilianusnak, a szónoklattan tudósának, valamint Martialis elmés epigrammáinak kiadója Tryphon volt. Horatius nem vette zokon, hogy kiadói az ő műveivel szépen keresnek:
Ebből gazdagodik meg a két Sosius, s az ilyen jut tengereken túl, és szerez írójának örök hírt!
(Muraközy Gyula fordítása)

A könyvkereskedésekben a műveket tartalmazó papyrus-tekercseket tokba helyezve, szekrényekben őrizték, a kapós es érdekes műveket, esetleg ezeknek csak egy lapját a kereskedők kirakták a bolt elé, vagy éppen felerősítették az ajtófélfára vagy oszlopra, hogy az arra sétálók figyelmét a boltban árusított műre felhívják. Az irodalombarátok, az írók gyakran felkeresték a könyvesboltokat, itt találkoztak egymással, megbeszélték az új műveket, és valóságos kis irodalmi körök alakultak ki.
Néha egy-egy magánszemély is rászánta magát, hogy könyveket adjon ki. Akadt egy irodalombarát lovag, aki egész vagyonát könyvek kiadására áldozta. Nyilván 6 is egy véleményen volt az ifjabb Pliniusszal, aki azt a nézetet vallotta, hogy „egy könyv sem lehet annyira rossz, hogy valamiképpen ne használhasson”. Persze, ezt a nézetet nem mindenki osztotta, és ezért a könyvkereskedés, illetve -kiadás nem egészen kockázat nélküli üzleti vállalkozás lehetett. Egy alkalommal Augustus kétezer jóskönyvet összeszedetett és elégettetett, a jóslatok tartalma alighanem ellentétben állhatott politikai elgondolásaival.

Ugyancsak Augustus uralkodása idején a senatus Titus Labienusnak, a szenvedélyes, szabadszájú szónoknak az írásait is elégettette. Tiberius császár Cremutius Cordus történetíró műveit semmisíttette meg, Domitianus még tovább ment, mert ő nemcsak a neki nem tetsző, politikájával ellentétes könyveket küldette máglyára, hanem a szerzőket is kivégeztette, sőt egy könyvkereskedőt keresztre is feszíttetett...



Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969