logo

XXII September AD

Nyilvános könyvtárak

Nyilvános könyvtárat Rómában elsőnek Julius Caesar alapított, illetve minthogy halála megakadályozta benne, tervét Asinius Pollio, a jeles történetíró valósította meg Kr. e. 39-ben. Az elhagyott Libertas-templomban rendezte be, a szokott módon, görög és latin részre osztva, egyébként az alexandriai könyvtár példáját követte, nyilván Caesar szándékai szerint.

Plinius is megemlíti, hogy a hírneves szerzők hermáival és domborművű arcképeivel való díszítést Pollio vezette be Rómában. Két további könyvtárat Augustus császár alapított: a Bibliotheca Octaviát Octavianus oszlopcsarnokában a Mars-mezőn, a Bibliotheca Palatinát pedig Apollo templomában a Palatinus dombján. Ezekről tudjuk, hogy a könyvtárak élén a procurator bibliothecae állt, mellette két librarius, azaz könyvtáros.
Jellemző, hogy a könyvtár vezetője rendesen a lovagrendbe tartozott, vagy pedig felszabadított rabszolga volt, a librariusok mindig rabszolgák –, annak a jele ez, hogy a hivatásszerűen szerzett és gyakorolt műveltséget akkoriban nem úgy értékelték, mint ma. (Vö. amit fentebb mondtunk: úr nem tanul.)
Viszont a javadalmazásuk nem volt éppen rossz; egy Kr. u. 1. századi feljegyzés szerint kb. 10 000 ezüstkorona értékű fizetést kaptak. Augustus könyvtárai nem sokáig álltak fenn, az Octaviát 80-ban, a Palatinát 190-ben tűz pusztította el, az utóbbit Diocletianus újraépíttette, s maga is emelt új könyvtárat a Capitoliumon.

Mindezeket felülmúlta Traianus alapítása, a Bibliotheca Ulpia (Kr. u. 100), ez egyúttal levéltárul is szolgált. Végül a 4. században Rómának már 28 nyilvános könyvtára volt, s a tartományok nagyobb városaiban egyre-másra épültek hasonlók. Nevezetes közülük a Hadrianus császár alapította athéni könyvtár.

Ezek a könyvtárak nem a levegőre épültek, a sok könyvet olvasták is, nemcsak írták és gyűjtötték. Egykorú híradások szerint valóságos olvasási dühről beszélhetünk, fürdőben, asztalnál, utazás közben könyv volt az emberek kezében.
Hadrianus kisebb kézi gyűjteményt tartott hordozható hintajában, s olvasva járta be országait. Plinius nappalait és éjszakáit egyaránt olvasásra és buzgó jegyzetelésre szánta; nagy műve, a Historia naturalis megírásához több mint 500 szerző 4000 művét használta forrásul.

Pompei pusztulásakor mohó tudásvággyal a kitörés színhelyére sietve utazott, s ha elfáradt a jegyzetelésben, olvasással üdítette fel magát, mígnem a mérges gáz- és hamukitörések halálát okozták. Írva és olvasva halt meg. Evvel a tárgyunkhoz illő és felemelő epizóddal zárjuk le az írás és a könyv ókori történetét.


Forrás:
Várkonyi Nándor – Az írás és a könyv története