logo

XI December AD

Római könyvtárak

Időszámításunk előtti második évszázad közepétől fogva kezdtek római hadvezérek egyéb zsákmány mellett görög könyvtárakat hazahurcolni, így először Aemilius Paullus, majd Sulla és Lucullus. A század vége felé már elterjedt a bibliofilia az előkelő római társadalomban. Cicero fölöttébb értékelte könyvgyűjteményét, házának lelkét látta benne. Barátja, Atticus, Róma első nagy könyvkiadója volt. Fel merte venni a versenyt magával az alexandriai könyvkereskedelemmel is. Atticus maga igen művelt volt és számos filológiailag képzett munkatárs fölött rendelkezett. Ezekhez tartozott a „De bibliothecis” c. mű szerzője, Varro.

Varro segítségével akarta Caesar „a világbirodalommal együtt megalapítani a világbirodalmat” (Mommsen) egy állami könyvtári intézmény létrehozásával. Caesar kultúrmissziós fáradozásai világosan hellenisztikus előzményekre utalnak. Erre utal az is, hogy az alexandriai könyvtárat a Tiberis mellé akarta áttelepíteni.
De csak halála után alapították meg Rómában az első nyilvános könyvtárat a Libertas Atriumában. Egyik bizalmasa, Asinius Pollio ily módon elsőként tette közkinccsé az emberi szellem alkotásait. Utána Augustus két gyűjteményt állított fel, egyiket a Palatinuson az Apollo templom közelében, a másikat Octavia csarnokában. A negyedik század elején 28 nyilvános könyvtár működött a fővárosban. Ezek közül csak kevésről van konkrét adatunk. Mégis jogosult az a feltételezés, hogy a nagy Forum- és fürdőintézmények mellett nem hiányoztak a könyvtárak sem.

Legjelentősebb volt a Traianus oszlop melletti Ulpia. Mint a többi könyvtár, ez is két osztályból állott, görögből és latinból, s egyszersmind a fontos állami okiratok számára levéltárul is szolgált. A könyvtárak élén kezdetben procuratori rangban tekintélyes tudósok állottak.
Később szakadás állott be a tulajdonképpeni adminisztratív hivatalnokok és a tudományos vezetők között. A személyzetet rabszolgák vagy szabadon bocsátott rabszolgák alkották, és oly nagy volt a számuk, hogy külön orvosuk volt.

Itália és a provinciák városai igyekeztek Róma példáját követni. Sem irodalmi örökségünk itt-ott elszórt megjegyzései, sem az ásatások eredményei nem elegendőek a birodalomban lévő nyilvános könyvtárak számának felbecsüléséhez. Mégis az a véleményünk, hogy a nagyobb tartományi városok többségének megvoltak a maga könyvtárai. Alapításukat vagy császári bőkezűségnek köszönhették - így ajándékozott a görögöket kedvelő Hadrianus Athénnek nagyszerű könyvtárat, melynek romjait még ma is csodálhatjuk -, legtöbbször azonban gazdag magánemberek áldozatkézségének.

Ez utóbbiak azonban buzgón gondoskodtak saját szükségleteikről is, mert a császári Róma társadalmában a bibliofil hajlamok hozzátartoztak az előkelőséghez. Egyetlen előkelő városi palotából vagy vidéki nyaralóból sem hiányozhattak a könyvgyűjtemények. Seneca így gúnyolódott: „A ház elmaradhatatlan díszei közé tartozott a fürdők mellett a könyvtár is.”, vagy más helyen: „Mennyi számtalan könyv és könyvtár, melyeknek gazdája egész életén át még címét sem olvasta el.”

Akadtak magánkönyvtárak 30.000, sőt 60.000 könyvtekerccsel. Előállításukhoz a ház ura vagy tanult rabszolgákat használt, vagy a nagyon fejlett könyvkereskedelem útján elégítette ki könyvszükségletét. A művelt világ előszeretettel viseltetett a görög szerzők iránt. Egy-egy ilyen könyvtár állományának tartalmáról legjobban a híres herculaneumi tekercs-lelet tanúskodik, amely ma a nápolyi múzeum kincsei közé tartozik.
A római könyvtár építészeti elrendezése általában követi a pergamoni példaképet, ez persze részletkülönbségeket nem zár ki. Így a legutóbbi ásatások Ephesusban feltártak oszlopcsarnok nélküli könyvtártermet, oszlopokkal díszített homlokzattal és lépcsőzettel. Vitruvius megkívánta az épület keleti fekvését, a reggeli napfény kihasználására.

A gyakorlat azonban nem mindig követte előírásait. A papirusztekercsek nedvesség elleni védelme érdekében gyakran a belső falakat még egy külső fallal is körülvették, úgy, hogy a kettő között keskeny folyosó keletkezett.
Ami az építőanyagot, épületszerkezeti stílust és képzőművészeti díszítést illeti, mindezekben a könyvtárak megegyeznek a kor egyéb középületeivel. Sehol nem hiányzott az istenség képmása, melyet általában a nagy terem szoborfülkéjében helyeztek el. Ehhez jöttek még a tudósok és írók mellszobrai és domborműves arcképei, kiknek „immortales animae in locis iisdem loquuntur” (halhatatlan lelkei ezeken a helyeken beszélgetnek). Mindenütt gazdag díszítést alkalmaztak.

De, hogy a szemet kíméljék, kerülték az arany felhasználását s a padlót zöld márványból készítették. A könyvtekercsek fa-szekrények polcain feküdtek, elöl a címtáblákkal. A szekrényeket gyakran szimmetrikusan falmélyedésekben helyezték el, s ahol erre szükség volt, több rétegben álltak egymás fölött. A felsőket oszlopokon nyugvó galériákon lehetett megközelíteni.
A könyvállomány beosztását illető vezérszempontokról semmi biztosat nem mondhatunk, mivel csak szegényes töredékek maradtak fenn a katalógusokból. Több nyilvános könyvtár kölcsönzött is könyvet. A könyvtári munkát gyakran papok látták el, ha a könyvtár - ami nagyon gyakran előfordult - valamely templom épületei között volt.