logo

XXIII Januarius AD

Különleges terepen folyó hadműveletek néhány példája a IV. század végén

Theodosius, aki 382-ben kiegyezett a gótokkal, katonailag kellő erőt tudott összpontosítani arra, hogy új, más törzsekből származó beköltözőket távol tartson a Birodalomtól. A thraciai gyalogsági magister militumnak, Promotusnak jutott a feladat, hogy a Duna-vonal mentén érvényt szerezzen ennek az elvnek. Zosimos viszonylag elég bőven tudósít az Oedotheus vezérlete alatt álló keleti gótokkal (greuthungokkal) a Duna mentén vívott ütközet lefolyásáról (386).
A római sereg, melynek átkelő eszközökkel jól felszerelt ellenféllel szemben kellett ellátnia a partvédelmet, az ütközetben a dunai folyami flotta közreműködésével és gyalogságával veri szét az átkelő félben levő ellenséget. Erre mutat az a megjegyzés, hogy az elesettek holttestei elsősorban a folyót töltötték meg.

Promotus taktikailag a következőképpen vezette le az ütközetet: A greuthungok befogadást kérnek, és bosszú szakaszon felvonulnak az átkeléshez. A rómaiak hasonlóképpen hosszú szakaszon felállnak a partvédelemhez. Promotus veszi át a kezdeményezést, és elhatározza, hogy csellel, megsemmisítő csapást mér az ellenfélre. Árulás színe alatt átküldi hozzájuk a római szolgálatban álló gótok egy csoportját. Ezek alkudozásokba bocsátkoznak, és hajlandók nagy jutalom fejében megjelölni a megfelelő átkelőhelyet, valamint az alkalmas időpontot a római sereg megrohanására. Miután a tervet kidolgozzák, az egészet híven tudatják Promotusszal.
A terv szerint a greuthungok a legmegfelelőbb partszakaszon nagy lökőerőt képviselő elitcsapatokat tesznek partra „igen nagyszámú csónakkal"), melyek hídfőállást nyitva megtámadják a szerintük gyanútlan római tábort. Az elitalakulatok mögött gyengébbek képezik majd az utánpótlást és egyben tartalékot a hadművelet kifejtéséhez. Ha már a túlsó part biztosítva van, átkel a harcképtelen részleg is.
A gótok tehát helyes taktikát alkalmaztak volna, a szükséges harceszközöknek is birtokában voltak, és az erős súlypontképzéssel átütő sikert értek volna el, ha az ügyes csapda nem csalja tőrbe őket. A taktikai tervnél nyilván számoltak a római hajóhaddal is. Promotus flottája a jelek szerint meglehetősen erős volt, és minden tekintetben a hadművelet súlypontját hordozta. A római győzelmet voltaképpen a fejlettebb haditechnika, a flotta fölénye biztosította.

Promotus terve a sötét éjszakában a meglepetésszerű flottamozdulatokra épült. Hajóhadát úgy vonultatta fel, hogy az a vadászatban alkalmazott hálósövényre emlékeztetett. A hajókat orrukkal szemközt sorakoztatta, hogy a folyó sodrásának jobban ellenállva tartani tudják a hadműveleti szakaszt, és maga a hajózár is tökéletesebb legyen. A vízi bekerítésnek ez a neme a maga ötletességében egyedülálló, mint ahogy az ellenfélnek ilyen módon megsemmisített tömegével kapcsolatban ezt Zosimos is megjegyzi. A hajóhad arcvonalat szélességben (a folyón keresztben) három hajó képezte, melyhez a római partszakasz mentén 4 km hosszú hajósor csatlakozott.
Az átkelők csónakjai a hajók evezőibe ütköztek, és ha a hajók között valahogy mégis átjutottak, a parton a római gyalogság várta őket. A folyón képzett sövény oldalazó-bekerítő részlege (nyilvánvalóan a folyás irányához képest a felső szakaszon) megindulva erős evezőivel, melyekkel a folyónak csaknem teljes szélességét pásztázhatta, úgyszólván maga előtt hengerelte, maga előtt söpörte az átkelők csónakjait, illetve mind szűkebb térre szorította őket, végül teljesen megsemmisítette.
Bár nem tartozik a csata hadművészeti részéhez, megjegyzendő, hogy Theodosius, aki egyébként az ütközet jelentőségéhez képest a közelben tartózkodott, a tetemes számú dedititiit besorozza a római seregbe, híven ahhoz a régi alapelvhez, mely szerint valóban megfelelő barbár újonc-anyagnak csak a már leigázott barbárság tekinthető, de semmi esetre sem az életerős, öntudattól duzzadó népcsoportok, legkevésbé ezek kollektív egészükben.

387-ben Maximus nyugatrómai ellencsászár Galliából sajátos módon próbálja megismételni Hannibal meglepetésszerű alpesi átkelését és Észak-Italia rajtaütéssel való birtokbavételét. A Hannibal-féle útvonal, mely az átkelés meglepetésszerű végrehajtását biztosította volna, „meredek, zord és úttalan hegyeken" át vezet, hogy azután tavak, mocsarak akadályozzák a tovább jutást. Maximus tehát, aki korántsem vehette fel a versenyt Hannibal heroikus és monstruózus áldozatkészségével, kiváló hadicselt eszelt ki a jól járható rendes útvonalon való meglepetésszerű átkelésre.

Az ellenfél (II. Valentinianus) nála járt követével olyan megállapodást köt, hogy jóindulata és békés segítőkészsége bizonyítékaként segédcsapatokat küld Pannonia megerősítésére. Ezek a követtel együtt elindulnak a rendes útvonalon az Alpeseken át. A követ előre küldött futárok útján tudatja a megállapodást, útközben így mindenütt tudomást szereznek a Maximus-féle csapatok jöveteléről. Mármost Maximus, aki főseregét jóelőre, gondosan előkészítette az útra, valamivel később maga is elindul ezzel a sereggel a követ után, és bizonyos távközzel folyvást a nyomában van. Ezzel egyidejűleg kiterjedt őrhálózattal gondoskodik arról, hogy a követ útközben ne szerezhessen tudomást róla, és seregéről, illetve ennek méreteiről.
A viszonylag nehéz útszakasz megkönnyítette az őrök munkáját, inert az útról senki sem térhetett le. Ilyen módon a követtel álcázva jövetelét átkel az alpesi szakaszon, majd pedig - most már vállalva a járatlan, mocsaras, de síkvidéki út nehézségeit - a követet megkerülve és elhagyva, a lehető legnagyobb gyorsasággal kijut a Po-síkságra, és meglepetésszerűen Aquileia alatt terem. A rajtaütésszerű átkelés Valentinianust teljesen meglepi, és Italia gyors elhagyására kényszeríti. A stratégiai elgondolás a maga ötletességében mindenesetre vetekszik a Hannibáléval.

A következő évben Maximus, a frankokkal bonyolódik háborúba (388). Genobaud, Markomer és Sunno frank vezérek („regales”: hercegek) Germá-niában Köln tájáig nyomulnak. Maximus Treveriből Nanninus és Quintinus magister militumokat küldi ellenük. Ezek Kölnnél közelítik meg a frankokat, akik zsákmányuk egy részét hátrahagyva visszavonulnak. A további haditervre nézve a két római parancsnok álláspontja megoszlik: Nanninus visszatér Mainz felé, Quintinus átlép a frankok földjére, ahol erdős-mocsaras vidékre csalják, és a fákról, magaslatokról mérgezett nyilak özönével támadnak rá. Az egykorú európai hadművészetben ez az egyetlen adat mérgezett nyilak használatáról. A megzavarodott római sereg szétszéled a mocsaras mezőkön, és a frank főerőktől körülzárva megsemmisü1.

Maximusnak, úgy látszik, nem volt szerencséje hadvezéreivel. Első had-seregfelügyelője is, Andragathius comes, a további keleti irányú hadműveletek során súlyos hadászati hibákat követ el, amennyiben a Keletre vezető hegyi és vízi utak megerősítése után tengeri átkelésre határozza el magát, és az imént megszállt erődöket védtelenül hagyja. A meglepetésnek szárit tengeri átkelés azonban, úgy látszik, elhúzódott, mert Theodosius felismeri a helyzetet, és ő az, aki meglepetésszerűen minden érdemleges ellenállás nélkül szárazföldi úton Aquleia alá vonul, és ezzel eldönti Maximus sorsát.

I. Theodosius közvetlen személyes részvétele a hadműveletek irányításában az utolsó példa a római császárok hadvezéri szereplésére. Az egyre zilálódó belpolitikai viszonyok, a barbár foederati bizonytalan magatartása, a katonai államcsínyek fokozódó veszélye, a nagy barbár betörések és tömeges beözönlések olyan új viszonyokat teremtettek a hadseregnél, melyek között veszélyes volt, hogy a császár személyesen is jelen legyen a hadműveleteknél. Theodosius a saját bőrén tapasztalta a különböző újfajta politikai és katonai helyzetek veszélyeit, ezért és nem utolsó sorban fiainak közismert gyávasága miatt törvényileg megtiltja, hogy a jövőben római császár személyesen hadra keljen. Ő volt tehát az utolsó „római" katonacsászár, rendelete a római hadtörténet egy egész korszakát zárja le. (Zeno megjelenése 479-ben a thraciai hadsereg körében rendkívüli benyomást tesz a hadsereg hangulatára.)

Gaina és Tribigild hadjárata, mint tudjuk, szerfelett változó jellegű volt. Kezdetben csupán Tribigild lép fel nyíltan a konstantinápolyi kormány megbuktatására, és e célból Asiában népfelkelést szervez (399). Gaina eredetileg mint ellene kiküldött hadvezér szerepel, de csak a Hellespontuson Európába való átkelését „akadályozza", ezt is csak látszatra. Valójában Tribigild hátországot kíván kiépíteni magának, s ez magyarázza hosszas időzését, ide-oda vonulgatását Kisázsiában. (Egy ízben egy városi helyőrség tőrbe csalja, és seregének egy részét megsemmisíti.) Gaina közben sikerrel szabotálja az ellene irányuló akciókat.
A kormány másik expedíciós serege Leo hadseregparancsnok vezérlete alatt csúfos kudarcot vall. A sereg állománya tipikus „görög" emberanyagból tevődött össze, vagyis jobbára elpuhult, mihaszna elemekből. Felvonulásuk nélkülöz minden hadművészeti szabályt: a gyalogságot nem biztosítja lovassági elővéd, a táborhely kiválasztása célszerűtlen, a sáncon az őrségváltás nincs megszervezve, elmulasztják a terep és az előttük álló útszakasz felderítését, a menet során nem képeznek szárnyat (agmen quadratum!), szétszórtan hatolnak előre a homályos, nehéz útvonalon. Tribigild menekülést színlel, az elbizakodott bizánciakat éjszaka meglepi és megsemmisíti. Maga a parancsnok is a mocsárban leli halálát.

Mihelyt Gaina érettnek látja az időt a nyílt fellépésre és a konstantinápolyi kormány megdöntésére, Tribigildet Kis-ázsiában hagyva a főváros alá indul. Az államcsíny-kísérlet azonban, mint tudjuk, nem sikerül, a várost megvédik falai és helyőrsége, mire Gaina Thraciába vonul, s onnan Asiába készül visszatérni. (A thraciai kitérés során nyilván seregének ottani szállásterületét számolta fel.) A sebtében szervezett császári sereg első feladata, hogy megakadályozza Gaina visszatérését hadműveleti bázisához és Tribigilddel való egyesülését.
Gaina serege a hosszas vonulások, az élelmezési nehézségek és a felemás népi-politikai helyzetéből következő stratégiai tanácstalanság folytán bizonyos fokig fellazult. Az új bizánci főparancsnok, Fravitta magister militum ezzel szemben hadseregét intenzív begyakorlásnak veti alá, táborát gondosan biztosítja, és nagy súlyt fektet a felderítésre. Fravitta keletrómai földön meghonosult barbár, aki egészében a Promotus-típusú stratégára emlékeztet; tapasztalt, klasszikusan iskolázott hadvezér, aki láthatólag igen éles szemmel ismerte fel, milyen alapvető hibákat szoktak elkövetni kora hadseregparancsnokai.
Még azokhoz a gót főtisztekhez tartozott, akiknek családjai még régebben álltak római katonai szolgálatba, és teljesen elurbanizálódtak. Zosimos azért nem hallgatja el azt a vele szemben táplált gyanút, hogy egykori honfitársi érzelmeire hallgatva hagyta futni később Gainát. Figyelemre méltó, hogy pogány hitét is megtartotta.

Fravitta hozzálátva a hadműveletekhez, parancsnoksága alá vette a hadiflottát, mely a keletrómai hadművészetnek mindig szilárd támasza volt a barbárokkal szemben. Hajóhada, mely a kialakuló helyzetben a harci erők súlypontját képezte, liburnákból, azaz könnyű naszádokból állott, melyek gyorsasága megfelelt az 50 evezővel futó hajónak, de mindenesetre mögötte maradt a három evezősorosoknak. Ezzel kapcsolatban Zosimos megjegyzi, hogy ilyeneket már régen nem gyártanak.

Gaina, aki mindenképpen Asiába akart átkelni, csapatait a Chersonesuson a Hellespontus mentén egy elég hosszú szakaszon sorakoztatta fe1. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen hadműveleti célt az e téren jóval fejlettebb római hadművészettel szemben nem fog tudni megvalósítani. Újból megmutatkozott az élelmiszer utánpótlás megszervezésének rendkívüli fontossága, mint a barbárok hadviselésének általában leggyengébb pontja. Az élelmezési nehézségeket sokszorozta, hogy a gót hadsereg nyilvánvalóan a családtagokkal volt terhelve.

Gainát tehát az élelemhiány is kényszerítette az átkelés megkísérlésére, jóllehet látnivaló volt az átkelés kockázatossága, sőt már maga az átkeléshez való felsorakozás is a rómaiak javára döntötte el az erőviszonyokat. Zosimos a gót áthajózási kísérlettel kapcsolatban néhány igen találó megjegyzést tesz.
Gaina, miközben Fravitta hajóhada a közelben cirkált, és minden mozdulatukat figyelte, kitűnően összeállított tutajokon bocsátja vízre csapatait. „Ezeket - írja szerzőnk - nem mesterségbeli technikával, hanem csak amolyan barbár ügyességgel és tömegmunkával készítették." A kétfajta hadművészetet, haditechnikát alig lehet találóbban szembeállítani. Gaina kísérletébeni csak az a meglepő, hogy fényes nappal, tudatosan ment bele olyan helyzetbe, melyet nemrégiben Promotus még éjszaka, megsemmisítő csapdaként állított fel a Dunán átkelő keleti gótok számára.

Gaina súlyos taktikai hibáját csak végső szorultsága menti, bár kétségtelen, hogy az átkelést rendkívül erős nyugati szél zavarta meg, ami talán döntően befolyásolta a művelet sikerét. (A lovak a tutajokon megbokrosodtak, a tutajokat felborították, kísérőikkel együtt a vízbe vesztek stb.)
Fravittanak sokkal inkább stratégiai, mint szubjektív okokból, esze ágában sincs a félig megvert és éhséggel küzdő ellenfél szárazföldi üldözése, s a következmények őt igazolták.


Forrás: Várady László - Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik