logo

XXII Junius AD

Festészet .

A római történelmi festés emlékei, sajnos, egy-két jelentéktelenebb töredéktől eltekintve, mind elpusztultak, a római arcképfestést pedig számunkra pusztán a Fajúmban (Egyiptom) talált viasz vagy temperafestékkel fára festett múmia - arcképek képviselik, melyeknek az volt a hivatásuk, hogy a múmiára erősítve, az elhunyt arcvonásait megőrizzék. Legnagyobb részük a Kr. u. II. századból származik.
Mesterkézre valló remekmű ugyan nem akad közöttük, mindazonáltal az átlag meglepőn magas művészi színvonalat képvisel. Az eleven színérzék, a könnyed ecsetkezelés s az a biztonság, mellyel a festők a fény-árnyékkal megmintázott arcok egyéni kifejezését visszaadták, még az újabb kori portréfestés remekein iskolázott modern szemlélőt is csodálattal töltik el.

A görög tájképfestést a rómaiak a maguk valószerű, józan szellemének megfelelőleg fejlesztették tovább. Legnagyobb hírnek a villákat és kerteket ábrázoló tájképek örvendettek. Ami ezekben új volt, az a valósághoz tapadó, portrészerű hűség. Az ásatások igazolták, hogy a villák és kertek rajza ezeken a képeken teljes hitelességre tarthat igényt. Ezt az új műfajt is ugyanaz a valóságszenvedély teremtette, melynek szerepéről már a történelmi és portréművészet emlékeinek tárgyalásánál megemlékeztünk.

A római dekoratív falfestés fejlődésének ismeretét úgyszólván kizárólag Pompejinek köszönjük. A Pompeji pusztulását (79 Kr. u.) követő időkből csak hiányos, elszórt emlékeink vannak. A falfestés Itáliában rendkívüli elterjedtségnek örvendett. Épp úgy hozzátartozott a szobák belső képéhez, mint mai időkben a falakat borító papírkárpit (tapéta). A fal egész magasságára kiterjedő falfestmények érvényesülését az ókori szoba bútorberendezése nem zavarta.

romaikor_kep



A mai idők nehéz, falhoz simuló bútorait, könnyed és mozgékony, főként ércből készült bútorzat helyettesítette, mely kevés helyet foglalt el. A főként építészeti motívumokkal átszőtt falfestmények nem a falfelület lezárására, hanem annak áttörésére törekszenek. Az építészeti tagok között váratlan kitekintés nyílik a szabadba, város és tájképek tárulnak fel szemeink előtt.
Amíg a régebbi pompeji falképek (1. és 2. stílus, az Augustus koráig terjedő időszak) még a való építészethez igazodnak (1, stílus: márványborításos falak utánzása; 2. stílus: oszlopokkal keretezett fülkék), addig Pompeji utolsó időszakának falképein merészen és önkényesen tördelt és egymásra halmozott építészeti formákat látunk (4. stílus).

A művészek fölhevült képzelete a valósággal szemben nem érzett felelősséget, amit már az egykorú írók is megróttak. Ilyen gazdag és mozgalmas architektonikus keretben a beléje illesztett, görög mintaképekre visszanyúló mitológiai képeknek természetesen nem juthatott vezető szerep. Legnagyobb részük nem hű másolata az elveszett görög eredetinek; a pompeji mesterek a mintaképet a kor ízlésének s az architektonikus keret követelményeinek megfelelőleg rendesen átdolgozták, kibővítették vagy leegyszerűsítették.



Hekler Antal