logo

XIX September AD

Tiszteleti szobrok állításának kezdetei Rómában

A képzőművészeti, ezen belül legjellemzőbben a szobrászati alkotások hosszú időn keresztül szakrális szerepet töltöttek be. Emellett persze fokozatosan kialakult világi szerepük is, de a hagyománynak megfelelően szigorúan meghatározott feltételekkel és magasztos mondanivalóval.
A korai római művészetre vonatkozóan erről leginkább az írott források nyújtanak nekünk képet. Ezek alapján teszünk kísérletet annak megállapítására, hogy miféle értékek és tartalmak kaptak szerepet a profán jellegű szoborállítás megszületésének indítékai között. Másrészt arra keressük a választ, hogy régészeti és művészettörténeti szempontból mennyiben tekinthetők ezek az adatok hitelesnek, vagy mennyiben csupán fikciók.

A legteljesebb tájékoztatást e kérdésekre vonatkozóan az id. Plinius szobrászattörténeti leírásából (Nat. 34,16-30) kapjuk meg, amit alkalmanként Liviusnak az adott korszakkal foglalkozó fejezeteiből, vagy Plutarchosnak az adott személyről szóló életrajzából tudunk kiegészíteni. Plinius alapvetően formai szempontokat pl. togás, mellvértes, meztelen, lovas (Nat. 34,18-19) váltogató leírásából nehéz megállapítanunk a szobrok állításának időrendjét és indítékait. Ezt tovább nehezíti a hagyományok és a valóság összhangba hozatala.

A királyok és kortársaik szobraira vonatkozóan csak a hagyományokra támaszkodhatunk. A Kr. e. 7-6. századi Rómában ahogy Etruriában általában természetesen állítottak szobrokat a templomok díszítésére vagy a szentélyekbe. Ezek archaikus stílusa ugyan még távol állt a portrészerűségtől nem statuae iconicae, ahogy Plinius nevezi őket (Nat. 34,16) -, ez azonban nem zárja ki, hogy meghatározott személyeket ábrázoljanak vele.
Plinius más helyen is határozottan állítja a királyszobrok meglétét. A gyűrűviselet szokásáról szólva sorolja fel őket: „Sem Romulus capitoliumi szobrain, sem a többiekén, kivéve Numáét és Servius Tulliusét, de még Lucius Brutusén sincs gyűrű.... csodálkozom, hogy... Tarquiniusnak (ti. Priscusnak) a szobrán sincs gyűrű.”

Ezeket a szobrokat a királyok állították saját maguknak (Nat. 34,29), így nem kellett azt bármivel is kiérdemelniük. Mindamellett jól tudjuk, hogy legtöbbjük a virtus kiemelkedő képviselője volt különösen Romulus. Ő volt az első, aki rendkívüli zsákmányával, a spolia opimával diadalmenetet tartott. Ezzel kapcsolatban említi Plutarchos: „A Rómában látható szobrok Romulust mind úgy ábrázolják, hogy gyalogosan vesz részt a diadalmenetben.”

Ezt a típust ismerjük is néhány pénzérméről, gemmáról és falfestményről. A második király is kellőképpen rászolgált a szoborállításra, hisz őt a iustitia és a pietas római megteremtőjének és megtestesítőjének tekinthetjük: „Inclita iustitia religioque ea tempestate Numae Pompili erat. ...consultissimus vir ... omnis divini atque humani iuris.” (Liv. 1,18,1).
Livius előadása szerint az első két király mintaadóvá vált az utódoknak, akik egyiket vagy másikat, esetleg mindkettőjüket követni igyekeztek, mint pl. Ancus Martius: „Medium erat in Anco ingenium, et Numae et Romuli memor.” (Liv. 1,32,4).
Servius Tulliust, aki létrehozta a római alkotmányt, a polgároknak census alapján történő osztályokba sorolását és így állapította meg kötelezettségeiket, méltán tekintették conditornak (Liv. 1,45,4), aki „ne semper armis opes adquirerentur, consilio augere imperium conatus est” (Liv. 1,45,1).

A királyok szobrai esetében Plinius nem keresi az okokat, amivel ezt kiérdemelték, bizonyára azért, mert ők maguk döntöttek a szoborállításról. Liviust olvasva azonban ezek az érdemek egyértelműen kirajzolódnak. Egyébként viszont Plinius is azzal kezdi az emberekről állított szobrok tárgyalását, hogy csak akkor került sor ilyenre, „ha nevezetes okból kiérdemelték, hogy emlékük mindörökre fennmaradjon”, hogy ezzel „meghosszabbítsák az emberek emlékezetét” (Nat. 34,16). A görögöknél „az ünnepi versenyeken, mindenekelőtt Olympiában aratott győzelemmel lehetett ezt elérni, ahol az volt a szokás, hogy minden győztesnek szobrot állítottak.” (uo.).

Az első nem uralkodó személy, aki szobrot kapott Rómában, Attus Navius augur volt (Nat. 34,21-22; 29). Ezt a megtiszteltetést csodatételével érdemelte ki. Tarquinius Priscus előtt kellett bizonyítania a jóslatok hitelességének megkérdőjelezhetetlenségét azzal, hogy amit a király gondol, és a madarak szerint megtörténhet, az valóban lehetséges.
„Nekem pedig az járt az eszemben, hogy te majd egy borotva pengéjével kettészelsz egy köszörűkövet” mondta Tarquinius. „A jós pedig állítólag habozás nélkül kettészelte a követ. Attus födött fejű szobra ott állt valamikor a történet színhelyén, a Comitium lépcsői mellett, a Curiától balra; a köszörűkövet is ott helyezték el mint mondják emlékeztetőül e csodás eseményre, az utókor számára.” Livius óvatos fogalmazása az esemény hitelét illetően Pliniusnál erőteljesebben jelentkezik, midőn ezt „komolytalan eset”-nek nevezi. Ha meg akarjuk nevezni azt az értéket, mely a szoborállítás idítékául szolgált, úgy leginkább a pietasra gondolhatunk, mely ha kell, természetfölötti erőt is képes az embernek kölcsönözni.

Plinius ismeretei szerint nemcsak Attusnak, hanem a Sibyllának is Tarquinius állított szobrot (Nat. 34,29), talán hármat is, mert ennyi állt a szónoki emelvény mellett (Nat. 34,22). A cumaei Sibylla akire itt az ugyancsak Tarquiniushoz kapcsolódó történet alapján leginkább gondolhatunk nagy tiszteletben állt a római állam és nép megmentésére tett jóslatainak, ill. jó tanácsainak köszönhetően. Ez tehát az ő különös képessége és erénye: a gondoskodó előrelátás és bölcsesség (providentia, prudentia), amivel az istenek segítsége révén rendelkezett.

Államköltségen először a köztársaság első éveiben emeltek szobrot azoknak a hősöknek, akik életük kockáztatásával védelmezték az új állam függetlenségét. Egyikük Horatius Cocles, aki álló szobrot kapott (Nat. 34,22; 29), másikuk viszont egy nő, Cloelia, akit lovon ülve togában örökítettek meg (Nat. 34,28-29). Mintegy ezzel is kifejezésre juttatták, hogy jutalmát férfiúhoz illő harci virtusáért érdemelte ki. Mucius Scaevolával együtt ők voltak a római bátorság példaképei. Valószínűleg ugyanekkor kaphattak szobrot Brutus és Lucretia is, de nekik a lovasszobrot nem szavazták meg (Nat. 34,28), mintha csak a hősiességnek szerényebb fokát képviselték volna.
De nemcsak harci erénnyel lehetett kiérdemelni a szoborállítást, hanem jótéteménnyel is. Erre vall, hogy a Kr. e. 5. sz. közepe körül egy Taracia Gaia vagy Fufetia nevű Vesta-szűz a Campus Martius népnek adományozásával érdemelte ki ugyanezt (Nat. 34,25). Ez a cselekedet újra az előrelátó gondoskodás (providentia) körébe sorolható.

A Kr. e. 6-5. sz. többé-kevésbé mitikus alakjainak és történeteinek a hitelessége valójában ellenőrizhetetlen. Ugyanígy kétséges az is, hogy a nekik felállított szobrok korabeliek lehettek-e. Abból, hogy Plinius a 34. könyvben foglalkozik velük, az következik, hogy bronzból kellett készülniük.
Az viszont teljesen valószínűtlen, hogy a 6. században életnagyságú bronzszobrok készültek volna, hisz az ehhez szükséges viaszelvesztéses technikát csak a 6. sz. végén kezdték el alkalmazni. Ennek első nagyszerű példánya a nyilvánvalóan etruszk műhelyből származó, de Róma területéről előkerült Lupa Capitolina, melyhez akár eredetileg is hozzátartozhatott Romulus és Remus alakja, persze ezt általában kétségbe vonják.

Az 5. századi, függetlenné vált Rómában azonban semmi nyoma annak, hogy nagyméretű bronzszobrászattal foglalkozó műhely működött volna. Nem alaptalan tehát Sehlmeyer feltételezése, hogy ezek a szobrok legalább egy évszázaddal később, a 4. sz. utolsó évtizedeiből származnak, mégpedig az első triumphator szobrok felállítása utáni időből. Ezt azzal magyarázza, hogy a nobilitashoz tartozó egyes családok tekintélyének növekedését elősegítő szobrokkal szemben szükség volt olyanokra is, melyeket az egész római nép magáénak érezhetett.

A történelmi emlékezetben azonban az ekkor történt szoborállításoknak nincs nyoma. A mitikus személyek szobrainak felállítását nem tudták időhöz kötni, mert feltehetően a helyükön álltak már emberemlékezet óta. Ha viszont korábbiak voltak, amikor még Rómában ilyen szobrokat nem készítettek, akkor kézenfekvőbbnek látszik az a magyarázat, hogy ezek készen kerültek a városba, minden bizonnyal hadizsákmányként, és elég korán ahhoz, hogy eredetük feledésbe merüljön.
Az 5. században, a szomszéd városokkal vívott háborúskodások folyamán sok hadizsákmány kerülhetett Rómába, de nyilvánvalóan egyik sem volt fogható ahhoz, ami a 4. sz. elején elfoglalt, dúsgazdag Vejiből származott. Ez még magát a győztes hadvezért, Camillust is meglepte, mert „lényegesen nagyobb és sokkal értékesebb volt, mint valaha is gondolta vagy remélte volna” (Quae cum ante oculos eius aliquantum spe atque opinione maior maiorisque pretii rerum ferretur...; Liv. 5,21,14; ford. Muraközy Gy.).
A zsákmányban nyílvánvalóan szobrok is voltak, bár Livius minden bizonnyal csak a legjelentősebbnek tekintett Iuno Regina kultusz-szobráról beszél. Megfogalmazásából viszont továbbiakra is lehet következtetni: Cum iam humanae opes egestae a Veiis essent, amoliri tum deum dona ipsosque deos... coepere. (Liv. 5,22,3)

Ezek között bizonyára nemcsak kultusz-, hanem vótív szobrok is voltak, melyek mérete 10-20 cm-től egészen az embernagyságig terjedhetett, és a jómódúak esetében akár bronzból is készülhettek. Sajnos ezeket a ma ismert régészeti anyagban lehetetlenség volna fellelni, de Veji jelentőségét az etruszk nagyszobrászatban ettől függetlenül is meg tudjuk ítélni. Plinius ad hírt róla, hogy a 6. sz. végén innen hívtak Rómába egy Vulca nevű mestert, hogy istenszobrokat készítsen: „Tarquinius Priscus neki adott megbízatást a Capitoliumon felszentelendő Iuppiter szoborra. Ez agyagból volt, és ezért szokás szerint cinóberrel festették be. Agyagból volt e templom csúcsán a négyes fogat, amelyről már többször beszéltünk.
Ugyancsak ő [ti. Vulca] készített egy Herculest, mely anyagának nevét mindmáig megőrizte a városban.” (Nat. 35,157) Bár ezek a szobrok a templom köztársaságkor végi leégésekor mind elpusztultak, fogalmat alkothatunk róluk a velük egykorú ún. Portonacciói templom szobordíszei alapján. Az itt előkerült szobrok az egész etruszk terrakottaszobrászat legkiemelkedőbb darabjai. Ennek a műfajnak töredékes példányai előkerültek a királyságkor végi Rómából is a Sant Omobono templom körzetében. Hogy ezek közül mi kapcsolható a veii-beli Vulca tevékenységéhez, ma már kideríthetetlen. Egyes szakemberek viszont még a Lupa Capitolinát is az ő művének tekintik.

A terrakotta nagyszobrászat régészeti nyomait az 5-4. sz.-i Latium területén is megtaláljuk. Szenzációnak nevezhető az a leletegyüttes, mely Pratica di Mare, az ókori Lavinium területén került elő a múlt század 60-70-es éveiben. Életnagyságú vagy annál kisebb vótív szobrok egész sorozata (kb. 70 db) volt eltemetve a szentélyétől függetlenül. Készítésük ideje az 5-3. sz. közé tehető. Van köztük néhány Minerva szobor, de többségében áldozó nőalakok, így valószínűleg egy Minerva szentélyből származtak.
A Veii-ből Rómába szállított fogadalmi szobrok tetemes része valószínűleg Iuno Regina szentélyéből származott, melyek között megint csak a nőszobrok lehettek túlsúlyban. Talán ebben a jelenségben rejlik a magyarázata annak, hogy a korai Rómában a 4. sz. közepéig 9 férfi és 6 nőszobor felállításáról tudunk, ha a királyok szobrait nem számítjuk bele. Ezzel szemben a 4. sz. közepe után csupán egyetlen nőszoborról van tudomásunk (Nat. 34,31).

Valószínűleg nem a rómaiak gondolkodásmódja változott meg ilyen hirtelen és gyökeresen. Inkább arra kell gondolnunk, hogy a Vejiből zsákmányolt és Rómában felállított szobrok között nagy számban fordultak elő nőalakok. Ezek a személytelenné vált szobrok új helyükön teljesen elvesztették eredeti jelentésüket, tehát újat kellett nekik adni, és ünnepélyes megjelenésük alapján könnyen lehetett őket Sibyllaként vagy Vesta-szűzként értelmezni. Cloelia már említett lovas szobrával kapcsolatban már korábban felmerült az a magyarázat, hogy az eredetileg Venus equestrisnek akit a Forumon tisztelt Venus Cloacina asszimilált lett volna a szobra. A nevek közötti hasonlóság vezethetett aztán a szobor Cloeliával való összekapcsolásához.

A nagybronzok a leletekből itt, és máshol is nemcsak azért hiányoznak, mert sokkal drágábbak voltak, és így nyilvánvalóan sokkal kevesebb is készült belőlük, hanem mert az elkészült bronzszobrok fennmaradási esélye is lényegesen rosszabb volt terrakotta társainál. Különleges véletlennek köszönhető, ha egy-egy olyan darab előkerült közülük, mint pl. az Arezzói Chimaera ami mellől már a lovas Bellerophontés eltűnt -, a Todi Mars, melynél a sisak hiányzik, vagy az ún. Brutus, amelynek viszont csak a feje maradt meg. Ha viszont ezeket látjuk, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy ilyen színvonalú munkák csak nagyon fejlett bronzművesség eredményeként jöhettek létre.
A Brutus portré egyúttal arról is meggyőzhet minket, hogy a 3. sz. elején ez a művészet milyen jellemábrázolásra volt képes. Tekintve, hogy Róma ekkor már a közép-itáliai térségnek egyértelműen a vezető hatalmává vált, minden további nélkül feltételezhetjük, hogy ilyen színvonalon dolgozó műhely működött a városban. Egyébként éppen ebből az időből származik egy bizonyítéknak is tekinthető lelet, a Ficoroni cista, melyen a következő felirat olvasható: Novios Plautios med Romai fecid. Praeneste, ahol eddig az ilyen típusú edények gyártásának a központja volt, ekkorra Rómának alárendelt szövetségesi statusba került.

Plinius előadása szerint a rómaiak attól sem idegenkedtek, hogy akár görögöknek is állítsanak szobrot. Ez először az epheszoszi Hermodóros-szal esett meg (Nat. 34,21), aki a XII táblás törvények értelmezésével (interpres) vívta ki magának ezt a megtiszteltetést (Kr. e. 451). Ennek legalább akkora jelentősége volt a rendezett római jogállam (iustitia) kialakulása szempontjából, mint a serviusi alkotmánynak. Mintegy mellékesen bukkan rá (invenio) Plinius, „hogy Pythagorasnak és Alcibiadesnak is helyeztek el szobrot a Comitium sarkában, miután a samnisok elleni háború idején a pythiai Apollo elrendelte, hogy állítsanak fel egy szobrot a görög nép legbátrabbikának és egy másikat a legbölcsebbjének... Meglepő, hogy az akkori atyák Pythagorast Socrates elé helyezték, akit bölcsesség tekintetében a már említett isten mindenki más elé tett, avagy hogy a vitézséget illetően oly sok más férfi elé állították Alcibiadest, illetőleg hogy bárkit Themistocles elé, mindkét erény miatt.” (Nat. 34,26) A két erény, mellyel szobrukat kiérdemelték, a fortitudo (andreia) és a sapientia (sophia), nem is tartoztak a hagyományos római erények sorába, valójában görög hatásra jelentek meg a római filozófiában.
E szobrokkal kapcsolatban is jogosan merülhet fel az eredetük kérdése, amit még hangsúlyosabbá tesz az, hogy maguk az ábrázolt alakok sem váltak ekkor még Rómában közismertekké. Személyük kiválasztásában bizonyosan szerepet játszott az a tény, hogy mindketten szorosan kötődtek Magna Graeciához. A szobrok eredetét is minden bizonnyal ezen a területen kell keresnünk, mellyel Róma éppen a történetben is említett szamnisz háborúk folyamán került közelebbi kapcsolatba. Így joggal feltételezhető, hogy innen kerültek Rómába ezek a szobrok hadizsákmányként a 4. sz. 2. felében, és csak később kapcsolódott hozzájuk a delphoi jóslatkérés története.

Az előbbiekkel szemben az igazi római erényeikért kaptak szobrot a Kr. e. 4. sz. második felében M. Furius Camillus (Kr. e. 338) és Q. Marcius Tremulus (Kr. e. 306; Nat. 34,23). Utóbbi, miként Cloelia, togás lovasszobrot, amivel talán a nép azért fejezte ki a háláját, hogy az adófizetéstől mentesült. Mindketten kiváló hadvezérek voltak (virtus), Camillus mégis sorsdöntőbb sikereket aratott a szomszéd városok és a gallok fölötti győzelmeivel, amiért a katonák „csiszolatlan versikéikben úgy emlegették nem egészen alaptalanul magasztalva -, mint Romulust, a haza atyját, mint a Város második megalapítóját.” De békében is nagy tetteket hajtott végre: „háborúban megmentett hazáját a békében másodszor is megmentette, megakadályozta a Veii-be való áttelepülést.”
A szoborállításban részesülőknek sajátos csoportját alkotják azok a követek, akiket feladatuk teljesítése során öltek meg. Az állam ezzel honorálta áldozatukat. Plinius két ilyen esetről számol be. Az egyik egész korai időszakban (Kr. e. 438) történt, és mind a négy áldozat a Forumon, a szónoki emelvényen kapott szobrot (Nat. 34,23).
További esetekre évszázadokkal később került sor, előbb 230-ban, amikor is ketten, majd 162-ben, amikor egy követ kapta meg ezt a megtiszteltetést (Nat. 34,24). Talán a megtiszteltetés mértékét kívánja Plinius érzékeltetni azzal, hogy ezek a szobrok 3 láb magasak voltak, azaz felesek (kb. 90 cm). A hagyományos római értékek közül ahogy Cicero alapján is gondolhatjuk itt a haza iránti hűség (fides) megnyilvánulásáról van szó.

A felsorolt esetek között fel-felbukkan a római nép iránti jótétemények különleges szerepe.20 Ezek akár egyenértékűek is lehettek a katonai hőstettekkel, helyettesíthették azt mint pl. Taracia Gaia esetében vagy növelhették annak értékét, mint pl. Marcius Tremulus esetében. Még arra is van példa, hogy a nép önkéntes adakozásból, és nem senatusi határozat alapján állított elismerése jeléül oszlopot, elsőként L. Minucius Augurinusnak (Kr. e. 439), a praefectus annonae-nak, aki a tönkölyliszt árát 1 as-ra szorította le kétheti időtartamra. Ennél magasztosabb indíték vezérelte a népet akkor, amikor Catónak állítottak szobrot: „... a nép, úgy látszik, csodálatos módon meg volt elégedve censorságával [Kr. e. 184].
Salus templomában szobrot emeltek neki, és a feliratban nem hadjáratairól és diadalmeneteiről emlékeztek meg, hanem görögre fordítva ezt vésették a szobor talapzatára: »Mikor a rómaiak állama lehanyatlott és romlásnak indult, censorként bölcs rendeleteivel, józan erkölcsével és tanításaival ismét helyreállította. Pedig régebben gúnyolódott azokon, akik rajongtak az efféle kitüntetésekért, mondván, hogy amire olyan büszkék, csak a bronzművesek és a festőművészek munkája, az ő minden másnál szebb képmását viszont a polgárok a szívükbe zárva őrzik.”

A nép szemében tehát nem a katonai sikerek jelentették a legfőbb értéket, hanem a létbiztonságukról való gondoskodás (salus populi). Bizonyára ezzel magyarázható, hogy Cato szobrát éppen Salus templomában állították fel, szemben Marcellus-szal, aki Honos és Virtus templomában állított fel tiszteleti szobrokat: „magának és atyjának, valamint nagyatyjának, akinek szobrára büszkén rávésette: a három Marcellus kilencszer volt consul.”

A római társadalom tehát a nobilitas virtus-etikájának és a nép létbiztonság igényének egyensúlyára épült. Az egyensúly fenntartásában fontos szerepet játszottak a fides, a pietas, az aequitas és a iustitia. Ennius megfogalmazásában: Melius est virtute ius: nam saepe virtutem mali / nanciscuntur: ius atque aecum se a malis spernit procul. („Jobb a virtusnál a jog: mert gyakran a rosszaktól származik a virtus: a jog és az egyenlőség viszont távol tartja magát a rosszaktól.”; ford. Gesztelyi Tamás).
A polgárok ennek az eszmének a megtestesülését látták Catóban, de képmását nemcsak szívükben őrizték, hanem bronzban is megörökítették. Most már nemcsak mítoszalkotó fantáziájukkal tudták megalkotni saját hőseiket, hanem a művészet teremtőerejével is.



Gesztelyi Tamás