logo

XXII September AD

Írók, költők, szónokok portréi

Mint azt az előbbiekben is láttuk, Germanicus képmását a szenátus határozata szerint inter auctores eloquentiae (az ékesszólás szerzői között) (Tacitus), illetve inter imagines virorum (férfiak képmásai között) (Tabula Hebana) állították fel az Apollón-templom melletti könyvtárban. Az irodalmárok és szónokok itt felállított portrészobrairól Plinius külön is megemlékezik enciklopédiájának szobrokról szóló fejezetében (Naturalis Historia XXXV,9-11), amelynek idevonatkozó szövegét érdemes teljes terjedelmében közölni:

„Non est praetereundum et novicium inventum, siquidem non ex auro argentove, at certe ex aere in bibliothecis dicantur illis, quorum immortales animae in locis iisdem loquuntur, quin immo etiam quae non sunt finguntur, pariuntque desideria non traditos vultus, sicut in Homero evenit. Utique maius, ut equidem arbitror, nullum est felicitatis specimen quam semper omnes scire cupere, qualis fuerit aliquis. Asini Pollionis hoc Romae inventum, qui primus in orbe bibliothecam dicando ingenia hominum rem publicam fecit. An priores coeperint Alexandrae et Pergami reges, non facile dixerim. Imaginum amo rem flagrasse quondam testes sunt Atticus ille Ciceronis edito de iis volumine, M. Varro benignissimo invento disertis voluminum suorum fecunditati etiam septingentorum inlustrium aliquo modo imaginibus, non passus intercidere figuras aut vetustatem aevi contra homines valere, inventor muneris etiam dis invidiosi, quando immortalitatem non solum dedi, verum etiam in omnes terras misit, ut praesentes esse ubique ceu di possent.”

(Amellett az újmódi találmány mellett sem kell szótlanul elmennünk, hogy ha nem is aranyból vagy ezüstből, de legalábbis bronzból (szobrokat) állítanak a könyvtárakban azoknak, akiknek halhatatlan szellemei ugyanezen helyeken szólnak, sőt meg nem lévő (alakokat) is kitalálnak, s a vágy ránk nem hagyományozott arcképeket szül, mint az Homérosz esetében is történt. Mindenesetre úgy vélem, hogy nincs is nagyobb ismertetőjele a boldogságnak, mint mindig mindenkiről tudni akarni, hogy hogyan nézett ki. Rómában ezt Asinius Pollio találta fel, aki a földkerekségen elsőnek nyitva meg könyvtárát, az emberi tehetséget közüggyé tette. Hogy előbb kezdték-e ezt az alexandriai és pergamoni királyok, nem tudnám egykönnyen megmondani. Hogy egykor mekkora lánggal lobogott a képmások iránti szenvedély tüze, tanú rá Atticus, Cicero barátja, aki erről a témáról adott ki egy könyvet. M. Varró azután e nagyszerű találmánnyal könyveibe 700 neves kiválóság arcképét illesztette bele valamilyen módon, nem tudván elviselni, hogy ezek az alakok elvesszenek, vagy hogy az idő vasfoga ártson ezeknek az embereknek. Ez a foglalatosság az istenek számára is gyűlöletes volt, mivel nemcsak halhatatlanná tette őket, hanem ráadásul mindenfelé el is küldözgette azokat, hogy miként az istenek bárhol jelen lehessenek.)

Foglaljuk össze most néhány pontban, mit is tudhatunk meg Plinius előbbi eszmefuttatásából:

1. az írók bronz szobrainak felállítása a könyvtárakban új találmány;

2. a szobrok legtöbbször csak afféle „ideáltípusok”, hiszen az ábrázolt szerzők arcát már senki sem ismeri, ilyen pl. Homérosz esete is;

3. római könyvtárakban először Asinius Pollio állított fel szobrokat;

4. ennek a szokásnak a görög előzményeiről Pliniusnak nincs tudomása. A könyvtári szobrokról Plinius ezek után áttér az írók könyvekben előforduló arcképeire, amelyekkel kapcsolatban a következő megállapításokat teszi:

5. a régiek képmások iránti szenvedélyes szeretetéről Atticus, Cicero barátja adott ki könyvet;

6. a szerzők képmása mint illusztráció először Varrónál jelent meg, aki 700 író arcképét adta közre művében;

7. ezáltal világszerte ismertté tette őket, ami méltán vívta ki az istenek irigységét, mivel ez a lehetőség egyedül számukra van fenntartva.


Más forrásokból is pontosan tudjuk, hogy a legelső nyilvános római könyvtárat Asinius Pollio nyitotta meg i. e. 39-ben, az Atrium Libertatisban, valóra váltva ezzel Caesar meghiúsult tervét. A könyvtár első vezetője M. Terentius Varro, a legelső latin nyelvű „könyvtártudományi” munka szerzője lett.
Később, mint arról ugyancsak Plinius tudósít (Naturalis Historia VII,115) képmását is elhelyezték ugyanitt: „M. Varronis in bibliotheca, quae prima in orbe ab Asinio Pollione ex manubiis publicata Romae est, unius viventis posita imago est”
(Varro könyvtárában, amelyet a földkerekségen először Asinius Pollio nyitott meg a hadizsákmányokból Rómában, egy életnagyságú szobrát helyezték el). Varróról a továbbiakban még esik szó, előtte azonban térjünk rá arra a néhány idézetre, amelyből kiderül, ki mindenkinek állítottak szobrot a római közkönyvtárakban.

A császárok ízlése is befolyásolhatta, hogy kik kaphattak szobrot a könyvtártermekben. Tiberius különösen szerette Euphorion, Rhianas és Parthenios verseit:
„quibus poetis admodum delectatus scripta omnium et imagines publicis biliothecis inter veteres et praecipuos auctores dedicavit.”
(Ezeket a költőket nagyon kedvelte, meghagyta, hogy írásaikat, képmásaikat a nyilvános könyvtárakban a régi, kiváló írók között állítsák ki.) (Suetonius, Tiberius 70,2) (Kis Ferencné ford.)

Hogy kik lehettek ezek a „régi és elismert szerzők”, arra rávilágít egy szintén Suetonius által ránk hagyományozott anekdota. Eszerint Caligula annyira nem szerette a római irodalom hivatalos nagyságait, hogy Vergilius és Livius írásait és képmásait csaknem eltávolíttatta valamennyi nyilvános könyvtárból (Suetonius, Gaius 34,4). Az általunk ismert római portrészobrok közül ma mindössze egyetlen egyről állíthatjuk több-kevesebb bizonyossággal, hogy Vergiliusról mintázták.

A második századtól kezdve már egészen közönséges dolognak számított, hogy, híres írók szobrait még életükben felállították a közkönyvtárakban.

Quam mihi indulsit populus Quirini, blattifer vel quam tribuit senatus, quam peritorum dedid ordo consors iudiciorum, Cum meis poni statuam perennem Nerva Traianus titulis videret, inter auctores utriusque fixam bybliothecae.
(Amivel nekem hódolt Quirinus népe, vagy amivel engem megajándékozott a zajongó szenátus, amit a tapasztalt bírák egyetértő rendje adott, / midőn látta Nerva Trainnus, hogy címeimmel örök szobrot állítanak nekem, amit mindkét ti. a görög és latin könyvtár szerzői között fogok elhelyezni.)

Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon milyen alakú képmások lehettek a könyvtárakban felállítva? A Tabula Hebana, Tacitus és Plinius fentebb idézett szövegei azt sugallják, hogy az írók és költők esetében is pajzsportrékról lehetett szó, legalábbis az esetek nagyobb részében. Irodalmi alakok ilyen típusú medaillon-portréit ismerjük a Villa Doriából (Aiszkhünosz, Démoszthenész) és egy római költő szarkofágjáról (Menandrosz, Szophoklész).
1981-ben az aphrodisiasi ásatásokat végző K. T. Erim az ún. Sebasteion szélén épült i. sz. 3. század rotundában talált 9 db pajzsképet, amelyek többek között Püthagorászt, Apollónioszt (de melyiket?), Alkibiádészt és Pindaroszt ábrázolták. Ez utóbbi szinte teljes épségben maradt fenn. Mivel az Erim által „körkörös struktúrának” nevezett épületről semmi közelebbit nem tudunk, könyvtárral való esetleges azonosítása egyelőre nem lehetséges. Ugyancsak az imago clipeaták gyakorisága mellett szól néhány olyan adat, amely már a könyvfestészet területére vezet át bennünket.

Plinius szerint először Varró adott ki írók képmásaival díszített könyvet, melynek Hebdomadon (vel Imaginum) libri XV oi a címe, s 15 könyvben tartalmazott portrékat és alájuk írott magyarázó epigrammákat.
Vergilius és más költők képeivel díszített kiadások később is divatban voltak (vö. Martialis XIV,186 Seneca, De tranquillitate animi 9,7 Gellius, Noctes Atticae 3,10), s a bizonyítékok amellett szólnak, hogy ezeknek a portréknak is medaillon-formájuk lehetett.

Egy a korai 5. században készült Vergilius-kódex (Bibliotheca Vaticana, Cod. Lat. 3225. föl. 57v) az Aeneis VI. könyvének utolsó lapján a szemközti oldal (vagyis a VII. könyv) pajzsportréjának lenyomatát őrizte meg, ami egyben azt is jelenti, hogy minden egyes könyv elején egy-egy ilyen portré szerepelhetett.
A híres Terentius-képmás mellett, amit szintén a Vatikáni Könyvtárban őriznek (Cod. Lat. 3868. föl. 23r) a milánói Ambrosianában is őriznek egy bizánci kéziratot (Cod. E. 37), amelyben 60 híres orvos portréja szerepel clipeus-formában. De annak az ismeretlen császárnak a portréja is pontosan ilyen, akinek medaillonja egy Agrimensor-kézirat elejéről ismert. Ezeknek az illusztrációknak az őstípusai egészen bizonyosan az ókori kiadásokra vezethetők vissza, az azokban szereplő imago clipeaták viszont legkönnyebben a könyvtárakban elhelyezett hasonló portrészobrokról készülhettek.

Természetesen ez csak az egyik megoldási lehetőség. A szokványosnak tekinthető portrék mellett főleg a villákból előkerült kettőshermák is alkalmasak voltak a könyvtárak díszítésére, ahol a görög és a latin részleg úgy állt egymással szemben, mint ahogy ezeken a szobrokon is a hasonló római egyéniségek a görögökkel: Seneca Szókratésszal vagy Hortensius Iszokratésszal.
Visszatérve Plinius idézett fejtegetésére: hogy a neves szerző forrásismerete mennyire egyoldalú volt ebben a kérdésben, azt bizonyítja egyetlen nem római vonatkozású megjegyzése is. Tudja ugyan, hogy illene hivatkoznia a könyvtári szobrok kérdésében bizonyos görög előzményekre (mindenekelőtt az alexandriai könyvtárra), de ezekről egyáltalán nincs tudomása.

Az igazság az, hogy Alexandriával kapcsolatban mi sem vagyunk tájékozottabbak Pliniusnál. Mindössze Ammianus Marcellinus, a 4. századi történetíró hivatkozik némi vergiliusi reminiszcenciákkal a Serapion-könyvtár (nem a Museion!) szobraira:

„his accedunt altis sufflata fastigiis templa, inter quae eminet Serapeum, quod licet minuatur exilitate verborum, atriis tamen columnatis amplissimis et spirantibus signorum figmentis, et reliqua operum multitudine ita est exornatum, ut post Capitolium ... nihil orbis terrarum ambitiosius cernat”
(ezekhez járulnak a magas oszlopokkal „felfújt” templomok, amelyek közül a Szerapion tűnik ki, amit bár a szavak egyszerűsége kisebbíteni fog, mégis oszlopokkal körülvett tágas udvaraival, s szinte életet lehellő szobraival és egyéb műalkotások sokaságával úgy fel van ékesítve, hogy a Capitolium után ... a földkerekségen nem láthatsz ennél nagyravágyóbb dolgot) (XII,16,12).

Sokkal jobb helyzetben vagyunk Pergamon esetében, ahol a szerzők szobrainak meglétét régészetileg is bizonyítani tudjuk. A fellegvárban 1883-tól 1888-ig tartó ásatások során tárták fel az Athéné-templom melletti könyvtárhelyiséget.
A templom helyén, egy török erődítmény elbontásából származó törmelék között görög feliratokat találtak: írók és költők neveit. A kövek az azóta megsemmisült bronzszobrok talapzatai voltak, s a következő neveket tartalmazták: Alkaiosz (Nr. 198), Hérodotosz (Nr. 199), Timotheosz (Nr. 200), Balakrosz (Nr. 201) és Apolloniosz (Nr. 202). Fraenkel szerint ide tartozik még hatodikként az a disztichon is, amit már az anconai Cyriacus is pergamoni feliratként közölt egyik kódexében.

A kérdés művészettörténeti oldala az, hogy a szobrok esetében vajon az Attalidák által készített új alkotásokról van-e szó, vagy pedig ismét csak klasszikus műalkotások másolataival van dolgunk, mint az Athéné-szobor esetében? A költők-írók kiválasztásának szempontjait is érdemes kutatnunk.
Alkaiosz és Szapphó leszboszi születésűek, Hérodotosz halikarnasszoszi, a lírikus Thimotheosz milétoszi, a két historikus közül Apolloniosz aphrodisziaszi, Balakroszról pedig egyetlen művének címén kívül semmit sem tudunk.

A felsorolt területek, Leszbosz, Milétosz vagy Kária nem voltak az Attalida birodalom részei, de azzal szoros összefüggésben szemlélhetők. Lorenz véleménye szerint a szobrokat valamikor a könyvtár felépítése (II. Eumenész, 197-159) és az Attalidák bukása (i. e. 133) között állították fel. A gyűjtemény felszámolásáról Plutarkhosztól értesülünk (Vita Antonii 58,5), aki elmondja, hogy a könyvtár anyagát Kleopátra kapta meg i. e. 47-ben, kárpótlásul az Alexandriában elégetett könyvekért.
Még mindig Pergamonnál maradva: 1965-ben az Asklepeion könyvtárától északkeletre húzódó ún. HallenstraBe környékén folytak az ásatások, melyek során 5 szobortöredéket fedeztek fel a kutatók. Ezek a következő írókat ábrázolják: Euripidészt (ún. „Farnese-stílus”, Mus. Nr. 773), Antiszthenészt (az athéni kynikus filozófust, Mus. Nr. 785), Xenophónt, a történetírót (Mus. Nr. 784) és valószínűleg Szókratészt (Mus. Nr. 772).
Az ötödik mellszobornak csak a talapzata került elő, innen tudjuk, hogy a sokat emlegetett Dión Chrysostomosé volt. A szobrok stílusuk alapján egy csoportot alkotnak, valószínűleg a késő-hadrianusi, kora-antoninusi időkben készültek. A leletanyag egy helyen került elő, a HallenstraBe északi oldalán fekvő kút mellől. Felállítási helyük vagy az út menti porticus, vagy az innen kb. 120 méterre levő könyvtár lehetett.

Végül még mindig Pergamonnál maradva ki kell egészítenünk az Attaloszkönyvtárban előkerült szobortalapzatok sorát egy egészen különleges darabbal. 1881 májusában találták ezt is a szentélyben, együtt a többi költő és író szoborbázisával. A 0,7 x 0,4 x 0,76 méteres kövön, amelyen egy bronzszobor talpának lenyomata is látszik, egy húszsoros epigramma is olvasható a Homérosz születéséről.
A felirat kiadója szerint azt egy gümnaszeionban fogalmazták, s ők adományozták a Homérosz-szobrot is a könyvtárnak. Bár a könyvtárak és az iskolák között kimutatható némi kapcsolat, hasonló esetről eddig nem volt tudomásunk.

Homérosszal kapcsolatos utolsó adalékunk is. 1869-ben az athéni Pantainoszkönyvtárhoz közel eső bizánci kútban találtak egy töredékes férfiszobrot. A kisebbik közülük, egy páncélba öltözött figura, az athéni Iaszón műve. A két alak értelmezéséhez ugyancsak ez a szobor járult hozzá, a páncélon ugyanis tisztán kivehető Szkülla, Aiolosz, a szirének és Polüphémosz ábrázolása, vagyis a férfi az Odüsszeia allegorikus alakja lehetett.
A másik szobor jobb oldalán viszont egy kard nyomai láthatók: ez tehát minden valószínűség szerint az Iliász perszonifikációja volt. A feltevés fényesen beigazolódott 1953-ban, mikor az utóbbi szobor talapzata is előkerült.

Az, hogy az Iliász Homérosz ifjúságának szülötte, szintén ismert toposz az ókori irodalomtörténetben (ld. pl. Pseudo-Longinos, De sublimitate 9,13), csakúgy, mint az nézet, hogy egyben ez is a nagyobb mű a kettő közül: ezzel magyarázható a két szobor közötti nagyságbeli eltérés is. A felirat egyben arra is enged következtetni, hogy a két figura még egy Homérosz-alakkal is ki volt egészítve. A Homérosz-Iliász-Odüsszeia szoborcsoport tehát a Pantainosz-könyvtár egyik legfőbb ékessége lehetett.


Forrás: Grüll Tibor Szobrok a görög és római közkönyvtárakban