logo

XIX September AD

A női becsület a Római világban

1. A becsület manapság az ember legszemélyesebb jogi értékei közé tartozik. Elismerését jelenti az ember erkölcsi értékének, szellemi tulajdonságainak, társadalmi állásának és általában minden sajátságának, amely benne becsülésre méltó. Mivel az emberek, mint egyének különböznek egymástól, eltérők azok a sajátosságaik is, amelyek az egyéneket jellemzik és ennek megfelelően más és más az egyes emberek becsülete is. Vannak azonban olyan sajátosságok, amelyek általában minden emberre jellemzők, minden embernek, mint egyénnek a méltóságát jelentik, amelyek tudomásul vételét és elismerését ezért mindenkitől meg kell követelni. Ezek, mivel mindenkinek kijárnak, az általános emberi becsület fogalmát adják.
Minden ember, mint erkölcsi lény megkövetelheti, hogy vele szemben mások minden olyan ténykedéstől vagy magatartástól tartózkodjanak, amely őt becsületében sérti vagy megbántja. Olyan jog ez, amely minden embert születésétől kezdve megillet, azt kisebbíteni vagy éppen elvonni senkitől sem szabad, Abszolút jog tehát, amely a modern polgári jogrendszerekben az ember személyiségével együtt jár, attól elválaszthatatlan.

A becsület jelentősége nem volt ismeretlen a római világban sem annak ellenére, hogy a római jog a modern értelemben vett emberi becsület fogalmát nem alakította ki. Ez annak a következménye volt, hogy a római társadalomban - a polgári jogegyenlőség elve nem érvényesült. Az ókori világban általában mindenütt a rabszolgaság intézménye volt az uralkodó, amely az embereket jogállásuk szerint szabadokra és rabszolgákra osztotta és közöttük ennek megfelelően különbséget tett. Ilyen körülmények között pedig az emberi jogegyenlőségnek nem lehetett helye, következésképpen a modern értelemben vett polgári becsület sem fejeződhetett ki.
Mindazáltal a társadalom szabad emberekre és rabszolgákra tagozódásának megfelelően az emberi méltóság és becsület - ha osztálytartalommal is és főképpen a szabad római polgárokra vonatkozóan - a római világban sem hiányzott. A becsület (honor, existimatio) a rómaiaknál az az érték volt, amely a szabad jogállású embert, kizárólag a római polgárt társadalmi állású, erkölcsi magatartása és értéke alapján annak mértékéhez igazodóan megillette. Ez a becsület a római jóhírnév (fama) a szabad ember, a római polgár személyiségének értékelését jelentette, amelynek alapján neki tisztelet járt. Ennek a tiszteletnek az egyén saját belső érzéséhez és annak a társadalom részéről való elismeréséhez kellett igazodnia.
A becsületérzés ugyanis az ember saját erkölcsi értékének tudatából és annak mások részéről való elismeréséből fakadt, s a társadalmi életben - különösen az állam oldaláról - gyakran még külsőségekben is megnyilvánult és egyeseket különféle kötelezettségek vállalására és teljesítésére ösztönzött.

A becsületen esett sérelem a római világban személysértés (iniuria) volt. Ezt nemcsak testi bántalmazással, hanem más módon is el lehetett követni. A sértés olykor méltatlan elbánásban is kifejezésre juthatott.
A becsületen esett sérelem miatt a sértett számára elégtétel szerzése, illetőleg védekezés céljából általában az «actio iniuriarum» állott rendelkezésre. A becsületsértés ugyanis a sértett társadalmi és gyakran jogi helyzetét is hátrányosan érintette. Azokat a tényállásokat, amelyek a becsületet hátrányosan érintették, illetőleg az azokhoz fűződő hátrányos következményeket egyes törvények, hatósági rendelkezések (edictum-ok), a császárkorban pedig császári rendeletek határozták meg. Ezeknek «ignominia», későbben pedig «infamia» néven összefoglalása mutatja, hogy a római világban a fogalom egységesítésére is törekedtek annak ellenére, hogy az egyes ide tartozó esetek egybefoglalása még a klasszikus korban sem következett be.

Ennek megfelelően az «actio iniuriarum», amely a sérelem mértékéhez igazodó pénzbüntetés megfizetésére irányult, tehát a cselekmény következtében elszenvedett hátrány kiegyenlítését célozta, lényegében kártérítés-jellegű volt. A klasszikus jogban ilyenformán a kereset voltaképpen a sértés miatt keletkezett kár megtérítésére irányult, azaz váltság megfizetésére ment, vagyis magándeliktumhoz kapcsolódó váltságigény érvényesítését jelentette.
A klasszikus korban idevágóan felmerült eseteket, amelyekhez váltságdíj iránti kereset fűződött, a jusztiniánuszi jog úgy minősítette, hogy azok miatt a sértett - választása szerint - kárigényének érvényesítése érdekében a peres utat vagy a büntető úton való üldözést, a bűnügyi eljárást veheti igénybe.

2. A modern világban a becsület egyik külön vizsgálandó kérdése a női becsület, amely megvolt a római világban is. Ez olyan tulajdonságok vizsgálatát jelenti, amelyek a női nem sajátosságaiból adódnak. A római világban a nőket különleges tisztelet illette, ami azzal volt összefüggésben, hogy a nők megkülönböztető bánásmódra és megítélésre tarthattak számot.
A nő mind a magánéletben, mind a közélet területén komoly és tiszteletet igénylő személyiségként emelkedett ki, amit a férje részéről megbecsülés, családjának tagjai és a családhoz tartozó rabszolgák részéről pedig hódolatteljes tisztelet övezett. Ez megmutatkozott már a «matrona» és a «.materfamilias» elnevezéseken is. Míg azonban a családi körben a nő iránt a gyöngédség, a szeretet és a tisztelet, vagyis az erkölcs követelményei érvényesültek, a helyzet a jog vonatkozásában ettől lényegesen eltérő volt.

A nők a római jog világában a - a női nem természeti sajátosságaira tekintettel - a férfiaknál ténylegesen hátrányosabb helyzetben voltak. Ez a nők gyámság alá tartozásában, férjhezmenetelük esetén hozománnyal való ellátásában jutott a legélesebben kifejezésre. Ennek okát a római jogszabályok a nők lelki alkatának gyöngeségében (felelőtlenség, könnyelműség), s a női nem törékenységében jelölik meg, aminek következtében jobban ki vannak téve annak, hogy őket rászedik, becsapják.

A nőknek kijáró megbecsülés éreztette viszont hatását azokon a rendelkezéseken, amelyek a római jog szabályaiban a nőkre nézve tükröződnek. Erre a jogforrások számos példával szolgálnak. Elsőként kell közöttük említeni azt, hogy családanya (materfamilias) római felfogás szerint csakis tisztességben élő nő lehetett, akit a többi nőktől nem születése, előkelő származása, hanem az erkölcsi magatartása különböztetett meg. Erre figyelemmel «materfamilias»-nak minősült a tisztességben és a jó erkölcs követelményeinek megfelelő módon élő özvegyasszony is.
A becsület, a jó hírnév oltalma a római világban nem annyira a jog (tus), mint inkább az erkölcs (mores) körébe tartozott és afelett első sorban a censor-ok őrködtek (regimen morum). A hírnév azonban amellett még jogi védelemben is részesült és annak megsértése esetén «actio iniuriarum»-nak lehetett helye. Azokat az eseteket, amelyekkel valaki becsületében, jó hírnevében sérelmet szenvedhetett, a praetori edictum határozta meg. Ezek közé tartozott az, ha valaki a szemérmet sértő költeményt írt, azt közzétette, nyilvánosan előadta vagy elénekelte. Ilyen volt az is, ha valaki elvált asszonyra vonatkozólag azt a látszatot keltette, hogy az teherbe esett.

A római család, amelyet lényegileg a házi istenségek és a közös ősök tisztelete tartott össze, mint vallási jellegű kötelék a kívülről jövő sérelmek ellen ugyancsak védelemben részesült. A család hírnevének megóvásáról, fenntartásáról pedig gondoskodnia a családapának (családfőnek, paterfamiliasnek kellett.
A család és a családtagok felett a hatalom őt illette és ő ezt a censor-ok felügyelete alatt gyakorolta. A családfői hatalom egyik célja ugyanis az volt, hogy a családot és annak tagjait a botrányt okozó életmódtól és magatartástól távol tartsa, ami valójában a család becsületének és jó hírnevének a megóvását jelentette.
A család hírnevére a család nőtagjainak erkölcsi magatartása is kihatott. A család női tagjai felett erkölcsi magatartásuk tekintetében ezért a hatalom gyakorlása a családapát, a családfőt illette, mégpedig feleségével szemben mint férjet. Erre a censori «regimen morum» nem terjedt ki.
Az erkölcsösség (pudicitia) és a tisztaság (castitas) voltak azok a jellemző tulajdonságok, amelyek a család szempontjából elsőrendű jelentőséggel bírtak, amelyeket még a nő második házasságra lépése esetén sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Mindezeknek a megtartásán a paterfamilias őrködött és ezek elvesztésétől, valamint az ahhoz fűződő hátrányoktól a család női tagjait neki kellett megóvnia.

Az, hogy a nő jó hírneve, becsülete kihatott arra a családra is, amelynek tagjai közé tartozott, megmutatkozott mindenekelőtt a házasság feltételeiben, mivel házasságot kötni csak olyan nővel lehetett, akinek becsületéhez, tisztességes voltához kétség nem fért.
Voltak házassági akadályok, amelyek a nő számára a házasságkötés lehetőségét bizonyos körülmények között egyenesen kizárták. Így az Augustus idejéből való házassági törvények (lex Iulia de maritandis ordinibus, lex Iulia de adulteriis, lex Iulia Papia Poppaea) szerint, de már azok előtt is házassági akadály miatt nem köthetett házasságot szabadnak született személy (ingenuus) rosszhírű nővel, mégpedig prostituálttal, kerítőnővel, kerítő által felszabadított, vagy házasságtörésen tetten ért nővel, továbbá szenátor] rangú személy színésznővel és általában felszabadított rabszolganővel, vagy olyan nővel, akit közbűncselekmény miatt indult eljárás (indicium publicum) következményeként elítéltek. Ez ugyanis «infamia»-t vont maga után.

Ha a nő házasságban élt, a jó hírnevére magának is gondot kellett fordítania. A császárkorban II. Theodosius rendelkezése a férjet feljogosította arra, hogy feleségétől elváljon, ha ez házasságtörést követett el, vagy a római aszezonyhoz méltatlan módon viselkedett, így pl. a férjének tudta és beleegyezése nélkül az éjszakát otthonától távol idegen férfiak társaságában töltötte, vagy ha a férjének tilalma ellenére cirkuszi vagy színházi előadásokon ilyenekkel együtt vett részt és ott szórakozott.
Ezek, mint a férjet válásra jogosító okok (iustae causae repudii), ismétlődnek Justinianus törvényhozásában is azzal a kiegészítéssel, hogy ilyen volt az az eset is, ha a feleség a férj akarata ellenére idegen férfiak társaságában fürdőbe ment. Mindezek ugyanis a római felfogás szerint tisztességes hölgyektől, különösen a családanyáktól megkívánt és elvárt magatartással nem fértek össze, azzal összeegyeztethetetlenek voltak.

A család jó hírnevének, becsületének tisztán tartása első sorban azonban a családfő gondja volt, de ez alól nem mentesült a feleség, a családanya sem. Neki olyannak kellett lennie, akinek erkölcsi tisztasága minden kétségen felül állott és kifogás alá semmi tekintetben nem eshetett. Ezért volt, hogy római nő az otthonán kívül csak kifogástalan öltözetben mutatkozhatott, s otthonát kíséret nélkül általában nem hagyhatta el, nem mehetett színházi vagy cirkuszi előadásra vagy fürdőbe idegen férfiak társaságában, s nem vendégeskedhetett idegen férfiakkal együtt.

Igen súlyos megítélés alá esett annak az eljárása, aki tisztességes asszonyon vagy leányon erőszakot (stuprum) követett el vagy őt ilyenre felhívta. Ha pedig valaki tisztességes asszonyt vagy leányt kísérőjének elcsalásával, megvesztegetésével ilyen vagy hasonló cselekményre rávesz vagy rábeszél vagy pedig valamit a női tisztesség megrontása végett tesz, ilyenre a saját otthonát felajánlja, esetleg pénzért odaadja, ha a cselekmény megvalósul a kísérőkkel együtt a legsúlyosabb büntetés (halál) alá esik, ha nem valósul meg, számkivetésbe kerül.

Házasságtörő leányát a családapa, ha az atyai házban tetten érte, megölhette azzal a férfivel együtt, akit a leánnyal a házasságtörésen rajtakapott. Ez a jog azonban a családapát csak abban az esetben illette meg, ha a leány a családfői hatalma alatt állott. A megcsalt férjnek, ha emiatt haragra gerjedt, házasságtörő felesége ellen jogában állott vádat emelni vagy tettét neki megbocsátani. A házasságtörésen tetten kapott férfit a férjnek is szabad volt megölni. A házasságtörő feleség üldözése eszerint a férj joga volt, de ilyen jog a hűtlen jegyessel szemben a vőlegényt nem illette meg.

Mindez következett azokból a szabályokból, amelyek szerint a férj dolga volt, hogy a feleségét mások illetlen vagy méltatlan magatartásától megvédje, s hogy felette az erkölcsi bíráskodást gyakorolja. A feleség és általában a család nőtagjai jó hírnevén esett sérelem ugyanis a családot és a családapát, mint a család fejét nem hagyhatta érintetlenül.
A női becsület sérelmére volt már egymagában az, ha valaki tisztességes hölgyet, főképpen családanyát kísérgetett, vagy az annak kísérőjével rendelt, kíséretéhez tartozó személyt tőle, illetőleg környezetéből elcsalta vagy eltávolította. Egyenesen becstelenségnek (infamia) minősült az, ha valaki ilyen hölggyel szemben a szeméremérzetet sértő magatartást tanúsított.

Hasonlóképpen minősült, ha valaki fiatal leánynak tisztességtelen ajánlatot tett. Ilyenkor enyhébb megítélésben részesült az az eset, ha a leányt öltözete után szolgálólánynak nézhették, vagy ha a ruházata nem olyan volt, mint a tisztességes hölgyeké, hanem az utcalányokéhoz hasonlított. Ide tartozott viszont az az eset, ha valaki általa nem ismert tisztességes leányt megszólított, magához csalogatott, illetőleg annak tisztességtelen ajánlatot tett, vagy annak szeméremérzetét haszontalan, csúnya beszéddel a jó erkölcsbe ütköző módon sértette. Kísérgetésnek minősült az, ha valaki általa ismeretlen hölgynek szótlanul ugyan, de gyakorta utána eredt, s őt így kísérgette.
Éppen ezek miatt kellett a római hölgyeknek, ha otthonából távozott, az utcára illendő öltözetben kimennie és megfelelő kíséretet is magával vinnie. Ez ugyanis hozzátartozott ahhoz, hogy mások részéről a neki kijáró tiszteletteljes magatartást. A hölgy kíséretét különben rabszolga adhatta, aki férfi vagy nő egyaránt lehetett. A hölgy kíséretéhez tartozónak viszont csak olyan személyt lehetett tekinteni, aki a hölgy társaságában volt és őt ilyen minőségben követte. A kísérőt a hölgytől elszakítottnak, a kíséretétől eltávolítottnak pedig akkor kellett minősíteni, ha a hölgyet, akinek kíséretéül rendelve volt, úgy hagyta el, hogy a hölgy kíséret nélkül magára hagyva maradt.

Más dolog volt a hölgy szeméremérzetét beszéddel megkísérteni és más annak lépéseit követni. A hallgatag követés azonban, ha az gyakran ismétlődött, hasonlóképpen «infamia»-ra adott lehetőséget. Viszont nem mindenki, aki a hölgyet követte vagy megszólította, volt a praetori edictum alapján perbe fogható, mert megeshetett, hogy azt tréfából tette, vagy éppen azért, hogy mint kísérője a reá bízott kötelességet teljesítse. Csak azt lehetett ilyen miatt perbe fogni, akinek a ténykedése tényleg a jó erkölcsbe ütköző volt.
El lehetett követni «iniuria»-1 a nő sérelmére gyalázkodó (szidalmazó, becsmérlő) szavak használatával vagy ilyen magatartással (convicium) is. Ez lehetséges volt gúnyolódó tartalmú vers írása, elmondása, eléneklése útján. Különösen lehetséges volt ez, ha az eljárás a jó erkölcsöt sértette.

Mivel pedig a női becsület a család hírnevére is kihatással volt, a jó hírnév rontása olyan cselekményben is állhatott, amely - mint a becsületsértő ténykedés - büntető eljárás alapja lehetett. Ezért szolgálta a női becsület és a jó hírnév védelmét lényegileg az a szokás, hogy a római nő, ha otthonát elhagyta, megfelelő kíséretet vitt magával.
Amiképpen tisztelet és megbecsülés övezte a római családanyákat, ugyanúgy kedvezőtlen megítélésben, sőt megvetésben részesültek az olyan nők, akiknek a magatartása erkölcsi szempontból kifogás alá esett.
A római társadalom megvetése sújtotta az olyan nőket, akik testüket áruba bocsátották, s magukat az innen eredő keresetből tartották fenn, továbbá azokat, akik ilyen életet folytató nőket hasonló célból az általuk fenntartott vállalkozások körében foglalkoztattak. Mivel pedig az ilyen tevékenység szégyenletesnek (probrum ) minősült, a nőket, akik az effajta vállalkozásnál voltak alkalmazva, a közfelfogás rosszhírűeknek minősítette. Mindezek tükröződnek a római jog forrásaiban is. Ámde azt, hogy a censor szerint mi volt az, ami «probrum»-nak minősült, sohasem határozták meg.
Bár nem tartozik szorosan a női becsület védelméhez, itt kell említeni azt a régi szabályt, amely szerint azt a pénzt a prostituáltnak az általa teljesített szolgálatáért adtak, tőle visszakövetelni nem lehetett. A prostituált szolgáltatásáért ellenszolgáltatást nem igényelhetett ugyan, de azt, ami kapott visszafizetni nem volt köteles. Ilyen esetben ugyanis annak a részéről, aki a pénzt neki kifizette, éppen úgy erkölcstelenség (turpitudo) forgott fenn, mint a nő részéről, aki a pénzt elfogadta.

Az a különleges tisztelet és megbecsülés, amelyben a római társadalom a nőket részesítette, megmutatkozott függetlenül attól, hogy a nő a szabad jogállásúak közé tartozott-e vagy rabszolgaállapotban volt. A női becsület védelme ugyani bizonyos vonatkozásokban még a rabszolganőkre is kihatott.
Ha valaki megkísérelte, hogy az erkölcsös rabszolganőt szemérmetlenné tegye, ellene a rabszolganő tulajdonosa személyes sértés miatt eljárást (iniuriarium actio) indíthatott. Azt ugyanis, aki a női tisztességet ilyen módon megtámadta, olybá kellett venni, hogy ezáltal az erkölcsös nőt szemérmetlenné, erkölcstelenné kívánta tenni.

Az eladó kiköthette, hogy az általa eladott rabszolganőt a vevő ne tegye prostituálttá, vagyis ne használja arra, hogy az a testét áruba bocsássa és abból hasznot húzzon, magának keresetet biztosítson. Ha a vevő ezt a kikötést megszegte, az eladó a rabszolganőt tőle elvehette. Ha pedig az eladó azt kötötte ki, hogy az ilyen feltétel mellett eladott rabszolganő a feltétel teljesítetlensége esetén legyen szabaddá, a prostituálttá tett nő - a feltétel teljesítetlenül maradásának következményeként felszabadult és a szabadság elnyerésével nem a vevőnek, hanem az eladónak a patronatus-a alá került.

Ezek a rendelkezések ismétlődnek a császárkorban Hadrianusnál, majd a 232-ben Alexander Severus-nál, akik az ilyen ügyekben az eljárást a «praefectus urbis» feladatkörébe utalták. A «praefectus urbis» feladata volt - nyilvánvalóan Alexander Severus rendelkezése szerint - az is, hogy a rabszolgák prostituálását megakadályozza.

3. Összefoglalásul azt kell megállapítanunk, hogy a tisztelet, megbecsülés és megkülönböztetett bánásmód, amelyben a nőket a római társadalom részesítette, nem maradt nyom nélkül a jogforrásokban sem. A nők különleges helyzete megnyilvánult abban is, hogy őket, mint a gyöngébb nemhez tartozókat, megfelelő védelemben igyekeztek részesíteni. Ez kiterjedt a női becsület védelmére is, sőt bizonyos tekintetben érvényesült még az olyan nőkre nézve is, akik rabszolgák voltak.

Mindez a rómaiak szigorú erkölcsi felfogásán alapult. Bár a későbbi fejlődés eredményeképpen - különösen a császárkor folyamán - az előkelő társadalmi rétegekben a régi erkölcs megromlott és hanyatlott, a római jog forrásainak tanúsága szerint a nők tisztelete és megbecsülése a jogfejlődés ezer esztendeje alatt mindvégig változatlan maradt.



Visky Károly