logo

XXIII Junius AD

Nők az ókori Rómában

A császárság idején Rómában az arisztotelészi megközelítés meghatározó a családban, a férfi-nő viszonyának viszonyára. A görög filozófus szerint az emberek között is jól meghatározott az a természetes kapcsolat, ami az állatvilágban is jól látszik: a hím az erősebb, ezért ez az uralkodó, a vezető.
A nőstény a gyengébb, általában kisebb, tehát ez a hímnek alárendelt. Arisztotelész ebből a természeti megfigyelésből kiindulva vezeti le a másik természeti következményt is, miszerint a társadalomban vannak szolgák és szabadok. Szolgák azok, akik másoktól függve tudnak csak élni, meglenni, nekik értelemből csak annyi jutott, hogy észlelni tudjanak. Ezt a filozófiai elméletet tükrözi a család-szervezet az ókori Rómában, és ennek alapján ítélik meg a nők társadalmi, politikai és jogi helyzetét.

Ennek az hierachiának a csúcspontja az ún. zóon politikon, míg a gyengébb, a kisebb, a nő nem rendelkezik államalkotó joggal, így minden vonatkozásban csakis alárendelt lehet. Ez látható a mindennapi életben apa és gyermeke, úr és rabszolga, férfi és nő viszonyában, és ezt a fölé-alárendelt viszonyt nem vonták kétségbe az ókorban. Érdekes, hogy sok vonatkozásában a nagykorúsággal ez az alárendeltségi viszony megszűnhetett, de férfi-nő kapcsolatában ez mindvégig, vagy a nő haláláig ebben a kedvezőtlen helyzetben maradt.

A római jog is ehhez a szemlélethez igazította férfi-nő viszonyának meghatározását, és mindvégig férfi-centrikus maradt. Ennek alapján a nő a férfi vágyainak megtestesítője, kielégítője kell legyen, de bármennyire is ambiciózus a férfihoz hasonló alkotóképesség eléréséhez elégtelen, mindig csak utánzó lehet.
Bármennyire kiváló, erkölcsös, méltóságteljes, kitartó, jog szerinti kötelessége és lehetősége szerint férjéhez vagy apjához méltóvá kell váljon.




Ötvös Koppány Bulcsú