logo

XVI December AD

Feminae improbissimae – pimasz nőszemélyek az igazságszolgáltatásban

Az erőszakos, férfiambíciókkal megáldott, hatalomvágyó nők jellemrajza – további toposzként – általában kitér arra is, hogy ezek az asszonyok képesek az ékesszólásra és a meggyőzésre, azaz birtokában vannak a szónoklás jellegzetes férfitudományának.

A női beszéd veszélyességének motívuma korántsem a római kori forrásokban bukkan fel elsőként: azzal már évszázadokkal korábban, a homéroszi hagyományt; sőt, a nők nyilvánosság előtti megszólalásának veszélyes mivoltát egy újabb területről származó példákkal illusztrálják, ez a terület pedig az igazságszolgáltatás.

A történelem során a római jogban kialakult mindhárom perrendre – a civiljogi legis actio-s, a praetori formuláris és a császári cognitio-s eljárásra – egyaránt igaz, hogy a magánjogi peres eljárásban az önjogú nők gyámjuk jóváhagyásával félként részt vehettek, hiszen a római jog elismerte, hogy a mulieres sui iuris jogokkal és kötelezettségekkel (ha korlátozottan is, de) bírhatnak. Mindez nem szükségszerűen jelentette azonban azt is, hogy a nő mindig saját személyében jelent meg és érvelt a praetor vagy az eljáró esküdtbíró előtt.
Bár a legis actio-k megkívánták a peres felek in iure történő személyes nyilatkozattételét, e megnyilvánulások szövege előre meghatározott és szigorúan kötött volt, így a feleknek nem volt lehetőségük „improvizációra” és ékesszólásuk csillogtatására. Ezen túl a feleknek személyesen kellett megejteniük az úgynevezett litis contestatio-t, és ez alól a nők sem jelentettek kivételt; a litis contestatio szövege azonban szintén kötött, mondókaszerű volt.

A formuláris perrend bevezetése lehetővé tette a formálisan (cognitor), vagy akár szigorú alakszerűségek nélkül kinevezett képviselő (procurator) igénybe vételét, ami a perlekedő nők számára azt jelenthette, hogy az igazságszolgáltatási fórumok előtti személyes megjelenésükre lényegileg többé már nem volt szükség.
Hogy pedig a méltóságára valamennyit adó római matrónától a közvélemény el is várta a képviselő igénybe vételét, különböző források igazolják.

A Kr. u. I. század elején működő Valerius Maximus anekdotikus történeteket összegyűjtő művében (Factorum et dictorum memorabilium libri IX) külön fejezetet (8.3.) szentel azoknak a nőknek, akiket „sem természetük jellege, sem pedig női méltóságuk nem tudott rákényszeríteni arra, hogy a fórumon és a bíróságokon hallgassanak”
(...quas condicio naturae et verecundia stolae ut in foro et iudiciis tacerent cohibere non valuit.”), ezen belül pedig a szerző elsőként kipellengérezi Maesia Sentinas-t (az umbriai Sentinumból származó Maesia nevű nőt), aki sikerrel és meggyőzően érvelt az igazságszolgáltatás képviselői előtt:

Val. Max. 8.3.1
Maesia Sentinas rea causam suam L. Titio praetore iudicium cogente maximo populi concursu egit modosque omnes ac numeros defensionis non solum diligenter, sed etiam fortiter executa, et prima actione et paene cunctis sententiis liberata est. Quam, quia sub specie feminae virilem animum gerebat, Androgynen appellabant.

A Sentinumból származó Maesia alperesként saját ügyét a L. Titius praetor által vezetett bíróság előtt, a nagy tömegben összegyűlt nép jelenlétében képviselte, és miután a saját védelmében szóló érveket pontról pontra nem csak gondosan, hanem egyben nagy határozottsággal is adta elő, a bíróság őt majdnem egyhangú szavazással már az ügy első tárgyalásán felmentette. Emiatt, mivel női külseje alatt férfilelket hordozott, Androgyna-nak nevezték.
Eltekintve a fenti történet jogi és történeti szempontból vett hitelességének vizsgálatától, már önmagában árulkodó az a tény, hogy egy ilyen esetet bármely római szerző egyáltalán feljegyzésre érdemesnek minősített - Maesia történetében tehát lehetett valami rendkívüli. Bármennyire is hozzávetőleges Valerius Maximus leírása, az azonnal szembeötlő, hogy az auctor nem az ismert magánjogi peres eljárásra utaló kifejezéseket használ, hanem a praetor által irányított iudicium-ról (egyfajta esküdtszéki eljárásról), valamint első tárgyaláson (prima actione) és ráadásul szavazattöbbséggel (paene cunctis sententiis) történő felmentésről beszél.

Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a történetben említett asszony nem a magánjog általános szabályai szerint, hanem a közbűncselekményekre megállapított szabályok szerint zajló büntetőperben szerepelhetett vádlottként (rea). A nők ellen folyó nyilvános, közbűncselekmények elkövetése esetén indított per azonban sem a Kr. u. I. században, sem korábban nem lehetett szenzációs újdonság.

Jogi és irodalmi forrásaink számos esetben utalnak arra, hogy római nőket, esetenként előkelő származású matronae-t vádoltak meg különböző súlyos tettekkel, és a iudicium publicum gyakran hozott marasztaló ítéletet. Tetszőlegesen kiragadott példaként említhetjük például a D. 49.14.9 (Modestinus libro decimo septimo responsorum) szöveghelyet, ahol az elhunyt örökhagyó („Lucius Titius”) nővére vádolja meg sógornőjét, az elhunyt özvegyét azzal, hogy megmérgezte férjét és így jutott a hagyatéki vagyonhoz; de ugyanilyen eljárásokról értesülhetünk méregkeveréssel vádolt Aemilia Lepida esete).
Maesia esetében tehát nem az lehetett a furcsa, hogy nőként közjogi jellegű bűnper vádlottjává vált, hanem az, hogy az eljárásban saját maga védekezett. A nők hiába voltak tehát perképesek, a közvélemény elvárta tőlük, hogy érveiket ne személyesen adják elő, hanem ügyük prezentálását helyettük egy férfi (saját férjük, rokonuk, vagy a nő családjának lekötelezett barátja) lássa el.

A korábbiakban idézett Tacitus-szöveghely (Tac. Ann. 3.22) kifejezetten megemlékezik arról, hogy a többek között házasságtöréssel és méregkeveréssel vádolt Aemilia Lepidát bátyja, Manius Lepidus védte.
Szintén Tacitus jegyzi fel Tiberius császárról (Ann. 2.34.), hogy amikor anyja bizalmas pártfogoltját, Urgulaniát perbe fogták, ő maga vállalta, hogy képviseli az ügyet; a hozzávetőlegesen Kr. u. 62 – 113 között élt ifjabb Plinius barátjához, Clusinius Gallus-hoz írott levelében pedig szinte sértettségének ad hangot amiatt, hogy Clusinius emlékeztette arra, miszerint Pliniusnak illenék ellátnia a család közeli barátjának, Corellia Hispullának perbeli védelmét. „Figyelmeztetsz és kérsz rá, hogy vállaljam a távollevő Corellia képviseletét C. Caecilius kijelölt consul ellen folyó perében.
Hála érte, hogy figyelmeztetsz, de hogy kérsz is rá, azért neheztelek. A figyelmeztetés szükséges, hogy tudjak róla, de nem szükséges kérni, hogy vállaljak valamit, aminek az el nem vállalása rám nézve a legnagyobb gyalázatot jelentené” – írja Plinius. Bár ez utóbbi esetben nem büntető-, hanem közönséges magánjogi perről volt szó, továbbá Corellia ügyét a nő távollétében kellett képviselni, maga a levél szövege meglehetősen világosan tükrözi, hogy hogyan vélekedtek a római férfiak a peres ügybe keveredett nők gyámolításának szükségességéről.

Ami a nők igényérvényesítési eljárásba történő bekapcsolódásának egyéb (azaz nem peres félként történő) módjait, és ezen belül a postulatio-t illeti, a jogi és irodalmi források még annyira sem „megengedőek”, mint a fenti esetekben. A D. 3.1.1. pr. szöveghelyén (melyet a kompilátorok Ulpianusnak az edictum-hoz fűzött kommentárjából emeltek ki) Ulpianus megállapítja, hogy a praetor-ok azért korlátozták azon személyek körét, akik előttük megjelenve követelést terjeszthetnek elő, hogy „ezzel is őrizzék a közrendet és hivataluk méltóságát, továbbá hogy megakadályozzák a szeszélyből vagy minden megfontolás nélkül történő kérelmezést” („Hunc titulum praetor proposuit habendae rationis causa suaeque dignitatis tuendae et decoris sui causa, ne sine delectu passim apud se postuletur.”).

A D. 3.1.1.1-4. szöveghelyein a remekjogász összefoglalja, hogy a praetor rendelkezése szerint kik azok, akik in iure, a magisztrátus színe előtt személyesen nem terjeszthettek be kérést. Az edictum idézett szövege szerint a praetor-ok a postulatio szempontjából három csoportba osztották az embereket: az első csoportba tartozók egyáltalán nem jogosultak a személyes kérelmezésre, a második csoportba tartozók a maguk nevében ugyan posztulálhatnak, de mások érdekében nem; végül a harmadik csoportba tartozók szabadon terjeszthetnek be igényt úgy a maguk, mint mások nevében.

A posztulációtól teljes mértékben eltiltott személyek (D. 3.1.1.3.) körét vizsgálva valóban feltételezhetjük, hogy ezeket a tilalmakat a praetor-ok a közrend fenntartása és hivataluk méltóságának óvása érdekében alkották meg, hiszen az eltiltottak között vannak például a 17 évnél fiatalabb fiúk (minores annis decem et septem), akik túl éretlenek ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt megjelenjenek és ott méltósággal megnyilvánuljanak; vagy a süketek (surdi), akik kérelmük előterjesztése után nem volnának képesek meghallani a praetor rendelkezését, és emiatt annak engedelmeskedni sem volnának képesek.

A mások javára történő posztulációval kapcsolatos tilalmakról Ulpianus a következőképpen emlékezik meg:
D. 3.1.1.5. Ulpianus libro sexto ad edictum Secundo loco edictum proponitur in eos, qui pro aliis ne postulent: in quo edicto excepit praetor sexum et casum, item notavit personas in turpitudine notabiles. Sexum: dum feminas prohibet pro aliis postulare. Et ratio quidem prohibendi, ne contra pudicitiam sexui congruentem alienis causis se immisceant, ne virilibus officiis fungantur mulieres: origo vero introducta est a Carfania improbissima femina, quae inverecunde postulans et magistratum inquietans causam dedit edicto.

Az edictum második része azokra vonatkozik, akik mások érdekében nem posztulálhatnak: az edictum ezen részében a praetor bizonyos személyeket nemük vagy valamilyen körülmény miatt tilt el, valamint azokat is említi, akik becsületüket elveszítették.
Nemük miatt: mivel a nőket eltiltja attól, hogy mások érdekében posztuláljanak. E tilalom indoka pedig az, hogy a nemükhöz illő szemérmességgel szembenálló módon ne ártsák bele magukat mások ügyeibe, és hogy a nők férfifeladatot ne láthassanak el: e rendelkezést eredetileg Carfania, egy különösen szégyentelen nőszemély miatt vezették be, akinek tiszteletlen kérelmezése és a magistratus-t zaklató magatartása adott okot a fenti edictum megalkotására.

A fenti Digesta-fragmentum nem egy esetben érdemelte ki a kutatók figyelmét, mivel (vélhetőleg interpolált mivoltán túl) jellege más szempontból is szokatlan. A kompilátorok által összeválogatott szövegekben ugyanis nemigen találkozunk azzal a gyakorlattal, hogy egy adott jogi norma bemutatása kapcsán a jogtudós szinte anekdotikus jelleggel, a szereplők nevét is megjelölve említse meg azt a konkrét esetet, amelynek köszönhetően a kérdéses rendelkezést megalkották.
Szinte egyetlen hasonló szöveghelyként kínálkozik a D. 14.6.1. pr. (Ulpianus libro vicesimo nono ad edictum) fragmentuma, mely szó szerint idézi a hírhedt Senatusconsultum Macedonianum szövegét - amely viszont a maga részéről név szerint említi a Macedo nevű züllött filius familias-t, akinek köszönhetően a fenti jogszabályt megalkották. konkrét esetet szépirodalmi források is visszhangozzák.
Az Ulpianusnál körülbelül kétszáz évvel korábban működő Valerius Maximus művének fent említett fejezetében már felbukkan a Digesta által Carfaniának nevezett asszony, akit az auctor C Afrania néven emleget, tetteinek leírása során pedig a durvaság határát súroló, megvető hangnemet használ. Emellett az epébe mártott tolláról híres szatíraíró, a Kr. u. I. század vége és II. század eleje között működő Decimus Iunius Iuvenalis – ha nagyon röviden is, de - szintén megemlékezik „Carfiniá”-ról.

Val. Max. 8.3.2.
C. Afrania vero Licinii Bucconis senatoris uxor prompta ad lites contrahendas pro se semper apud praetorem verba fecit, non quod advocatis deficiebatur, sed quod inpudentia abundabat. Itaque inusitatis foro latratibus adsidue tribunalia exercendo muliebris calumniae notissimum exemplum evasit, adeo ut pro crimine inprobis feminarum moribus C. Afraniae nomen obiciatur. Prorogavit autem spiritum suum ad C. Caesarem iterum Servilium consules: tale enim monstrum magis quo tempore extinctum quam quo sit ortum memoriae tradendum est.

C. Afrania, Licinius Bucco szenátor perlekedésre folyton kész felesége a praetor előtt ügyeiben állandóan saját maga szólalt meg, nem azért, mert szűkölködött volna ügyvédekben, hanem azért, mert szemtelenségben viszont bővelkedett. Mivel a fórumon szokatlan lármázásával a bíróságok működését folyamatosan zavarta, a nők által elkövetett zaklató perlekedés ismert példájává vált; e tett miatt a szemtelen és erkölcstelen nőket C. Afraniának is nevezik. Létezését egészen C. Caesar P. Serviliusszal közös második konzulságáig húzta: mert az ilyen szörnyetegre inkább aszerint emlékeznek, hogy mikor halt meg, és nem úgy, hogy mikor jött a világra.
A D. 3.1.1.5. szöveghelyének, valamint Valerius Maximus fenti rosszindulatú elbeszélésének összevetése során nyilvánvalóvá válnak a szövegek között mutatkozó bizonyos ellentmondások, következetlenségek. Elsőként felvethetjük, hogy a súlyosabbnak tűnik azonban az az eltérés, mely a tilalmas ügyek körére vonatkozóan mutatkozik meg. Valerius Maximus szerint Carfania „pro se”, „saját magáért”, azaz vélhetőleg saját ügyeiben lépett fel követelődző és zavaró módon a praetor előtt.

Egy ilyen eset azonban hogyan vezethetett az edictum-ban megfogalmazott fenti tilalomhoz, mely szerint a nők saját ügyükben ugyan posztulálhatnak, mások ügyeiben azonban nem? Újabb, frissebb, eddig még nem ismert történeti források felbukkanásának hiányában e kérdéseket támadhatatlan módon a közeljövőben aligha válaszolhatjuk meg.

Ezen a ponton ugyanakkor talán megkockáztathatjuk azt a – korábban már körvonalazott – felvetést, hogy az ilyen történetek értékelése során nem elsősorban a történeti hitelességre kell koncentrálnunk, hanem azt kell megfontolás tárgyává tennünk, hogy az adott társadalom értékrendjére, valamint jogéletére vonatkozóan milyen vonásokról árulkodhat az adott módon, adott szavakkal megfogalmazott eset?
Afrania-Carfania története kapcsán tehát nem azt a problémát kell súlypontinak tekintenünk, hogy vajon milyen folyamatok révén alakultak ki a különböző névváltozatok, hanem azt kell mérlegelnünk, hogy vajon milyen lehetett az a jogi és kulturális környezet, amelyben a fenti történet létrejöhetett, évszázadokon át fennmaradhatott, sőt a római jog forrásainak legjelentősebb gyűjteményébe is bekerülhetett?



© www.romaikor.hu 2008-2018