logo

XXII September AD

Muliebris impotentia – a női hatalomvágy

A korai principátus korának legismertebb történetírói, Tacitus és Livius egyaránt aggodalmaskodnak amiatt, hogy a nők esetleg akár tömegesen is agresszívvé válhatnak, és nemükhöz nem illő módon próbálhatnak meg betörni a közéletbe. E jenem a nők hatalomtól megfosztott mivoltát, hanem – éppen ellenkezőleg – a felügyelettől, kontrolltól megfosztott asszonyi féktelenséget jelzi.
Ha a nők elhagyják lakóházukat, kilépnek a közterekre és ott bármilyen közügyben véleményt nyilvánítanak, e viselkedéssel túllépik az illendőség és szemérmes tisztesség határait, alapvető társadalmi normákat hágnak át, sőt női mivoltukat is kétes megvilágításba helyezik.

Livius Róma-történetének ismert szöveghelye (Liv. 34.1-8.) a női fényűzést korlátozó lex Oppia hatályon kívül helyezésével kapcsolatos botrányos eseményeket örökíti meg. A Kr. e. 215-ben hozott törvény visszavonására Kr. e. 195-ben két néptribun tett javaslatot, két másik néptribun viszont erősen ellenezte azt, és az utóbbiak (M. és P. Iunius Brutus) azzal fenyegetőztek, hogy vétójoguk gyakorlásával mindenáron megakadályozzák a törvény eltörlését.
A néptribunok véleménnyel-tiszteletreméltó római nők (matronae) tömegesen elözönlötték a Forum Romanumra vezető utakat, arra kérték a magisztrátusokat és a szavazásra jogosult férfiakat, hogy töröljék el a törvényt, sőt szinte blokád alá vonták a törvény hatályon kívül helyezését ellenző néptribunok házát.
Livius aprólékos részletességgel véli ismerni a törvény hatályának fenntartása mellett érvelő Marcus Porcius Cato konzul, valamint a lex Oppia eltörlése mellett érvelő Lucius Valerius néptribunus szavait.

A konzervatív Cato Maior-t megdöbbentik a nők tettei és a törvény érvényben tartása mellett szól - legfőbb érve pedig pontosan az, hogy ha a római asszonyok képesek otthonukat odahagyni, a köztereken zajongani és idegen férfiakat megszólítani, akkor őket igenis a törvény erejénél fogva kell féken tartani (Liv. 34.2.2, 34.2.8, 34.3.7). Emellett Cato további indokokat is kínál: nem véletlen, hogy a római nőket kezdettől fogva apjuk vagy férjük hatalma alá rendelték (Liv. 34.3.2), mert lényük eleve erőszakos és természetük féktelen („...impotenti naturae et indomito animali...”), ha pedig a férfiak most engednek a női követeléseknek, ezzel akár a meglévő társadalmi rendet is felforgathatják:
„Quid? Si carpere singula et extorquere et exaequari ad extremum viris patiemini, tolerabiles vobis eas fore creditis? Extemplo simul pares esse coeperint, superiores erunt” – ha a nők egyenlővé válnak a férfiakkal, ugyanabban a pillanatban le is gyűrik a férfinemet, szól a konzul sommázott véleménye (34.3.2-4).

Lucius Valerius néptribun megpróbál ellentmondani Cato érveinek, és nem tartja olyan végzetesnek a köztereken feltűnő nők által képviselt veszélyt, mint ellenlábasa (Liv. 34.5.5, 34.5.13, 34.6.9, 34.7.14).
Mindazonáltal a néptribun ezzel korántsem a római nők egyfajta „emancipációja” mellett érvel: a Livius által Valerius szájába adott utolsó indok szerint a római nők eleve borzadnak a szabadságtól, és azt szeretik, ha felettük hatalmat gyakorolnak, de úgy, hogy azt lehetőleg családjuk férfitagjai, és ne a törvények tegyék. Valerius tulajdonképpen megváltoztatja a vita irányát: az alapkérdés többé nem az, hogy a római férfiak felügyelik-e a nőket vagy sem, hanem az, hogy a római férfiak által gyakorolt hatalom közjogi vagy magánjogi jellegű legyen-e.

Cato véleménye szerint a férfiak által a nők felett gyakorolt hatalom bizonytalan, és azt mindenképpen a törvény erejével kell védeni – Valerius szerint a hatalmi helyzet fennállása nem kétséges, csak a hatalomgyakorlás módja kapcsán merülhet fel nézetkülönbség.

Tacitus Annales-eiben (Ann. 3.33-34.) a Kr.u. 21. év egyik szenátusi ülését írja le, melynek során az auctor felidézi egy bizonyos A. Severus Caecina javaslata által keltett vitát. Severus Caecina ugyanis azt javasolta, hogy a provinciák élére kinevezett magisztrátusok ne vihessék magukkal a feleségüket, hiszen ha a tartományban béke van, a nők fényűzésükkel okoznak gondot, háborúban pedig ijedeznek, és ezáltal jelentenek kellemetlenséget. Mindezeket azonban messze meghaladja a kegyetlenségük, hataloméhségük és becsvágyuk („...aevum, ambitiosum, potestatis avidum...”) által okozott számos probléma – ha lehetőség van rá, a nők szívesen tartózkodnak a katonák között, szinte udvartartást gyűjtenek a parancsnokokból („...habere ad manum centuriones...”); sőt, a helytartófeleségek beleszólnak a tartomány igazgatásába, kétes kérelmeket, ügyeket karolnak fel, férjük hivatali szervezete mellé második praetorium-ot, magisztrátusi székhelyet szerveznek, és gyakorta keverednek megvesztegetésbe.

„...pervicacibus magis et impotentibus mulierum iussis quae Oppiis quondam aliisque legius constrictae nunc vinclis exolutis domos, fora, iam et exercitus regerent” – szól Tacituson keresztül Caecina szenátor.

A gátlástalan nők, akiket már a lex Oppia sem fékez, átveszik az uralmat az otthon, a közélet, sőt a hadsereg felett is. Livius és Tacitus számára egyaránt riasztónak tűnik tehát az a lehetőség, hogy a nők beronthatnak a Forum Romanum-ra, és ott beleszólást követelhetnek a közügyekbe, sőt esetenként a hadsereg dolgaiba is. Az idősebb Cato alakján keresztül Livius felidézi azt a vélekedést, hogy a nők impotentes naturae, emiatt is merészelnek tömegesen megjelenni a Forum-on.
Tacitus arra használja Severus Caecina alakját, hogy rajta keresztül emlékeztessen arra, miszerint a nők impotentes iussus-szá válnak, ha engedélyezik számukra azt, hogy elkísérjék férjüket a provin-ciákba. Livius és Tacitus tehát egyaránt azt sugallják, hogy ha egy nő kilép hagyományos fizikai korlátai (azaz a domus falai) közül, majd bejut a hagyományosan férfiak számára fenntartott területekre, ezzel mintegy szabályellenesen és jogellenesen olyan hatalomra tesz szert, ami csak a férfiakat illetheti meg.



Forrás:

Péter Orsolya: »Feminae improbissimae« A nők közszereplésének és nyilvánosság előtti fellépésének megítélése a klasszikus római jog és irodalom forrásaiban