logo

XII December AD

Officium virile – a női nem és a közfeladatok Rómában

A vonatkozó jogi szabályozást, valamint a gyakorlatban fennálló aktuális helyzetet ismerve, vélhetőleg őszinte döbbenetet keltene – sőt, jogsértést követne el – bárki, aki megkérdőjelezné a nők által napjaink politikai és közéletében, a különböző állami feladatok ellátásában, és ezen belül az igazságszolgáltatásban betöltött szerepet.
Ezzel szemben az antik kor Rómájában nyíltan vallották, hogy „In multis iuris nostri articulis deterior est condicio feminarum quam masculorum” – „jogunk számos rendelkezése szerint a nők helyzete rosszabb, mint a férfiaké” (D.1.5.9. Papinianus libro trigensimo primo quaestionum).

Ismert tény, hogy a római jog szabályai a nőket eltiltották minden officium viselésétől, azaz lényegében a nők nem viselhettek tisztséget, nem vállalhattak felelősséget másokért, valamint nem intézhették mások ügyeit sem a magánjog, sem pedig a közjog területén. A D. 50.17.2. pr. szöveghelyén található, híres és sokat idézett fragmentum szövege szerint:

D. 50.17.2. pr. (Ulpianus libro primo ad Sabinum)
Feminae ab omnibus officiis civilibus vel publicis remotae sunt et ideo nec iudices esse possunt nec magistratum gerere nec postulare nec pro alio intervenire nec procuratores existere.

A nőket minden polgári (magánjogi) és közjogi feladattól távol tartják: így nem képesek bírói tisztet ellátni, sem köztisztséget viselni, követelést előterjeszteni (postulare), vagy más javára beavatkozni, valamint nem lehetnek ügyvivők sem.
A fenti feladatok (és még számos más hasonló kötelezettség, mint például a gyámság) ellátására kizárólagosan a férfiak jogosultak, a szövegekben ezért társulhat gyakorta az officium (vagy a hasonló jelentésű munus) főnév mellé a virile jelző.

További érdekes kérdést képez a fenti tilalom indoklása – vajon miért nem vállalhatnak a nők felelősséggel járó közérdekű feladatot, és ezen belül miért zárják ki őket az igazságszolgáltatásban történő részvételből?

Ami a bírói feladatkört illeti, a D. 5.1.12.2. szöveghelyen Paulus részletesen bemutatja azon személyek körét, akik nem lehetnek bírák:

D. 5.1.12.2. (Paulus libro septimo decimo ad edictum)
Non autem omnes iudices dari possunt ab his qui iudicis dandi ius habent: quidam enim lege impediuntur ne iudices sint, quidam natura, quidam moribus. Natura, út surdus mutus: et perpetuo furiosus et impubes, quia iudicio carent. Lege impeditur, qui senatu motus est. Moribus feminae et servi, non quia non habent iudicium, sed quia receptum est, ut civilibus officiis non fungantur.

Azok, akik bírókinevezésre jogosultak, nem nevezhetnek bíróvá mindenkit: egyeseket ugyanis a törvény akadályoz abban, hogy bírák legyenek, egyeseket a Természet, egyeseket a szokások. A Természet által akadályozott például a süket és a néma, valamint a tartósan bomlott elméjű ember és a serdületlen, mert ezeknek a személyeknek hiányzik az ítélőképessége. A törvény tiltja el azt, akit kizártak a szenátusból.
A szokások („mores”) zárják ki a nőket és a rabszolgákat; nem azért, mert nincsen ítélőképességük, hanem azért, mert elfogadott szokás („receptum est”), hogy közhivatalt nem láthatnak el.

A fenti klasszikus kori szöveg azért figyelemre méltó, mert a jogtudós nem operál azzal az ismert közhellyel, hogy a nők „könnyelmű természetük” vagy a női nem „veleszületett gyengesége” miatt eleve alkalmatlanok bizonyos feladatok betöltésére.
Paulus nem tagadja, hogy a nőknek megvan a kellő ítélőképességük ahhoz, hogy egy vitás ügyet eldöntsenek: nem sorolja őket a természettől fogva bírói feladatkörtellátni alkalmatlanok közé (mint például a serdületleneket és az elmebetegeket), hanem az igazságszolgáltatásból történő kizárásukat a bevett hagyományokkal indokolja.

A Kr. u. III. század elején, Alexander Severus császár uralma alatt tevékenykedő Paulusnak a női nemre vonatkozó fenti véleménye már a nála körülbelül 50 évvel korábban élt Gaius Institutiones-ében is megjelenik – igaz, nem a tisztségviselés tilalma, hanem a nők felett fennálló gyámság kapcsán.
Az az elképzelés ugyanis, hogy az egyébként serdült, épelméjű és önjogú nők propter levitatem animi, „könnyelmű természetük”, „felületes felfogásuk” miatt életük végéig gyámság (azaz egy férfi által gyakorolt felügyelet) alatt álljanak, kiválóan illeszkedett az archaikus és préklasszikus kor szigorúan patriarchális családkoncepciójába.
Ahogyan azonban az ilyen módon szerveződött római familia fokozatosan felbomlott és átalakult, a tutela mulierum intézménye is fokozatosan elveszítette indokoltságát, és maga is szükségszerű átalakuláson ment át. Gaius korában a nők felett fennálló gyámság formálisan még létezett, és a gyámolt nő bizonyos ügyleteinek érvényességéhez a tutor beleegyezésére ugyanúgy szükség volt, mint korábban, azonban maga a jogintézmény tényleges tartalmát tekintve lényegileg kiüresedett.

Ezt tükrözi a jogtudós alábbi, meglepően őszinte és egyéni hangú véleménye (Inst. 1.190.), melyet azt követően fejt ki, hogy helyeselte a serdületlenek felett fennálló gyámságot, aminek létét a természetes ésszerűség is indokolja:

Gaius Inst. 1.190.
Feminas vero perfectae aetatis in tutela esse fere nulla pretiosa ratio suasisse videtur: nam quae vulgo creditur, quin levitate animi plerumque decipiuntur et aequum erat eas tutorum auctoritate regi, magis speciosa videtur quam vera; mulieres enim, quae perfectae aetatis sunt, ipsae sibi negotia tractant, et in quibusdam causis dicis gratia tutor interponit auctoritatem suam; saepe etiam invitus auctor fieri a praetore cogitur.

Viszont úgy látszik, nincs olyan nyomós indok, amely azt sugallná, hogy a teljes korú nőket gyámság alá helyezzék. Mert amit úgy közönségesen hisznek, hogy mivel őket felfogásuk felületessége miatt többnyire becsapják és ezért méltányos volt, hogy őket a gyámok tekintélye irányítsa, inkább csak látszólagos, semmint igazi.
Azok a nők ugyanis, akik teljes korúak, maguk intézik ügyeiket, és bizonyos ügyeknél, amelyeknél a gyám látszólagosan auctoritas-át adja, gyakran a praetor kényszeríti a gyámot auctoritas-ának akarata ellenére való megadására is.

A klasszikus kor szerzői tehát explicit módon ugyan nem tagadják, hogy egy nő is rendelkezhet megfelelő intellektussal ahhoz, hogy ellásson valamely officium-ot, ugyanakkor ez a vélekedés még a jusztiniánuszi korra sem változik odáig, hogy a római társadalom és jog elfogadná a nők férfiakhoz mért egyenrangúságát a közmegbízatások viselésében és a nyilvánosság előtti szereplésben.
Mindez már csak azért is sajátos, mert a Kr. u. II. századra – bizonyos, terjedelmi okokból itt nem részletezhető társadalmi-gazdasági folyamatok eredményeként – a nők egyre inkább bekapcsolódtak a gazdasági életbe, e gazdasági szerep pedig az örökölt földbirtokok tulajdonosi feladatkörétől a családi „kisvállalkozás” vezetéséig terjedhetett.

Ennek ellenére a (lényegében kizárólag férfiak által alakított) communis opinio és a jog következetesen megmaradt amellett a nézőpont mellett, hogy a nők elsődleges életterét az otthon jelenti, magatartásukat a szerény visszahúzódásnak kell jellemeznie - az a nő pedig, aki ellenszegül az ilyen elvárásoknak, megpróbál a nyilvánosság előtt fellépni, sőt a politikai életre is megkísérel befolyást gyakorolni, negatív értékítélet alá esik.



Forrás:

Péter Orsolya: »Feminae improbissimae« A nők közszereplésének és nyilvánosság előtti fellépésének megítélése a klasszikus római jog és irodalom forrásaiban